Huszonkilenc éves reflexeket vélek újból működni, midőn az úzvölgyi fejleményeket figyelem: akkor, 1990 tavaszán előbb a március 15-i szatmárnémeti ünnepségen jegyezhettük az első provokációt; ez főpróba volt, amolyan szondázás – megkockáztatom, hogy a határmenti övezet miatt nem is akartak-mertek többet, csak „megágyazni” a további akcióknak, előhangulatot kelteni és egyben felmérni, hogy mennyire lehet az etnikai feszültséget nyílt incidensek felé sodorni-fokozni. Majd következett az elhíresült gyógyszertáros felirat körüli marosvásárhelyi balhé. (Előtte viszont a városban már sikerült  feszültséggócokat kitermelni, lásd a Bolyai Líceum magyar iskolává alakulásának heves ellenzését, a könyves-gyertyás tüntetés kellőképpen megdízájnolt médiavisszhangját, a helyi ideiglenes tanácsban generált szócsatákat.) És a hodáki–libánfalvi expedíciós manőver, az RMDSZ-székház ostroma, Sütő brutalizálása… már betéve tudjuk.

Ezúttal több etapban zajlott a konfliktuskeltés, némileg a választások és a pápalátogatás „megzavarták” vagy csak késleltették az eszkalációt. Mivel hipotetikus mezőnyben vagyok kénytelen tájékozódni, még azt sem tartom kizártnak, hogy a terv eleve hosszabb lefutású projektként kezelendő. Tartozékai az egyes minisztériumok, a prefektúrák, illetékes(nek hitt) intézmények úgymond a mi igazunkat erősítő hivatalos leiratai. A mintha cselekednénk hatóságilag című kamuflázs, miközben a háttérben már a következő két lépés elő volt készítve.

Ezt a verziót látszik alátámasztani a karhatalmi erők silány, ha nem éppen siralmas fellépése; ha valóban el akarták volna kerülni a konfrontációt, és kétlem, hogy nem tudtak a várható „hazafias felsereglésről”, a temetőhöz vezető útvonalakon szerveztek volna zárakat kellő számú és felkészültségű csendőrrel, mintegy megelőző műveletként. Ha nem tették, mert épp tehetségtelen parancsnokaik vannak vagy éppen mert erre kaptak ukázt, még mindig lett volna egy vigaszág: az egy órás heccelés és bemelegítő kör alatt bőven lehetett volna olyan mértékű erősítést kérni, ami elbátortalanította volna a hőzöngő tömeget.

A történtek után kiadott csendőrségi közlemény tökéletesen illeszkedik az összképbe: semmitmondóan maszatolva próbál elbújni a jegyzőkönyv-nyelvezet mögé, és messzemenően elferdíti a képeken, felvételeken látható tényeket, kevésbé eufemisztikusan fogalmazva félretájékoztat, magyarán hazudik. Miután cinkos volt abban, hogy alulszervezte magát, és/vagy eljátszotta a rendfenntartást, a kordonosdit, (azért valamennyit fejlődtek a röpke három évtized alatt: ezúttal nem háttal az agresszor fele fejlődtek láncba, mint Vásárhelyen tették), a szűkszavú kommüniké végén, mintegy ellentmondva annak amit az első mondatokban kijelentik, miszerint nem voltak erőszakos cselekmények, azt ígérik, hogy azonosítani fogják a felvétek segítségével a rendbontókat, vagyis ahogyan ők nevezik a törvénytelen tettek elkövetőit, és foganatosítják az ilyenkor szokásos intézkedéseket. Amennyiben egy héten belül nem olvasok majd konkrét beidézésekről, illetve pénzbírságokról, kénytelen vagyok újból elkönyvelni, hogy hevenyészett forgatókönyvem egyre közelebb kerül a dolgok valós, vagy igencsak valószínű alakulásához.

Carmen Dan lemondatása része lehet a megoldásnak. De csak eleme és nem is a legfontosabb. A háttérfigurák feltárása már annál inkább. Ehhez viszont pénzhalmok, ménes és korszerű arzenál szükségeltetik. Helyette marad a felismerés, hogy íme, 29 esztendő múltán is itt vannak, kísértenek, és  – sajnos – hatékonyak.

(Borítókép forrása: MTI)