Miután lecsendesedik az eufória, elmúlik a dermedtség, beköszöntenek a munkás hétköznapok a maguk konkrét, de halaszthatatlan teendőivel, következik a közel távon jelentkező feladatok és kérdések megoldásának pillanata. A buktát és a győzelmet – legyen az most éppen választási akár –  egyaránt nehéz kezelni: ugyanúgy gondban van a megroppant és eltájolódott PSD, a magába roskadt ALDE, mint a győzelmi lázban remegő liberálisok, vagy a diadaltól még kába USR-PLUS koalíció, de a bejutási küszöböt teljesítő valamennyi politikai aktornak is fel kell ocsúdnia mihamarabb a harsány vagy éppen visszafogottabb ünneplésből. Helyzettel van dolguk ugyanis, új és bonyolult képlettel: a Dăncilă-kabinet körül (még ha alaposan átszabják is) kezd rohamosan fogyni a levegő; államfő és ellenzék kórusban követeli a távozását; nem kizárt, hogy újabb tüntetés-sorozat kezdődik a Victoria-palota előtt és az ország nagyvárosaiban; a sajtó „egy bizonyos része” nyomást gyakorol és hangulatot srófol; és mások is ügyködnek...például ügynökeik révén. Ekkora nyomásra a hétfőtől megürült képviselőházi elnökség megszerzése elégtelen válasz lett. Ugyanakkor a PNL-nek számolnia kell azzal, hogy nincs felkészülve a kormányzásra, amelyet a 2020-as szövetség (USR-PLUS) csak támogatna, de nem venne részt az új, másfél éves mandátumra felállt kabinetben. Ludovic Orbanéknak merőben más kottát kellene előrántaniuk, mert hatalmi pozícióból már nem működik a korrupcióellenes PSD-t ekéző diskurzus, de a  „szörnyű örökségre” való folytonos hivatkozás megkopott refrénje is csak ideig-óráig vethető be. A kormányzati szerepvállalás kézzelfogható eredményeket feltételez, a jobbközép szavazótábora pedig eléggé türelmetlen ebben a posztvoksos lendületben ahhoz, hogy csodákat követeljen egy esetleges új, kabinettől. A pártban különben, úgy tűnik-hallszik, megoszlanak a vélemények a kormányra lépésről: a liberálisok egy része már holnap osztogatná a tárcákat, míg másik részük célszerűbbnek tartja, ha Dăncilă és csapata tisztségben marad (legalább az év végi elnökválasztásig), és így tovább erodálja a kormánykoalíció maradék politikai tőkéjét.

Túl a gyorsan változó – és ezért kommentárban is alig követhető – mozgásokon és húzásokon, 2019 májusának vélhetően mélyebb, alapstruktúrákat érintő üzenete is van: kifulladófélben a klasszikus nagy pártok lendülete (a PSD támogatottsága két és fél év alatt felére zsugorodott, míg a PNL győzelemnek tűnő teljesítményét az USR-PLUS igencsak jó eredménye teszi viszonylagossá), az erőviszonyok átrendeződése még kezdeti stádiumban van, miközben a hazai politikai rendszer egésze megérett a (paradigma)váltásra;  Alexandru Gussi politológus egy kedden adott interjúban utal arra, hogy új társadalmi egyezményre van szüksége az országnak, hogy az intézményesített skizofréniát meg kell haladnunk, miszerint a legdemokratikusabb (vagy éppen az egyetlen demokratikus) eszköz a választás-szavazás marad, miközben a politikai felépítményben az autoriter reflexek, a kontraszelekció, a szűken értelmezett csoportérdekek dominálnak, az adminisztrációt arrogancia és tohonyaság jellemzi, a szakszervezeti érdekképviseletet kilúgozták, az elit izolálódott és egyre dölyfösebb, a véleményformálók látszat-pluralizmust művelnek...

Gussi szerint ezúttal nem vertikálisan a társadalom és a politikum között kellene a paktumot megkötni, hanem egy vízszintes állampolgárközi egyezséget javasol. Nem fogok ezúttal vitába szállni az elképzeléssel, mindössze konstatálom: felnőtt és (demográfiailag is) egyre inkább teret és hangot követel magának a 89 után született szavazópolgárok nemzedéke, melyhez hat-hét éven belül felzárkózik a második voksképes (2007-es évjáratú) generáció. Értékrendjük, világszemléletük, vágyaik és frusztrációik nem gyömöszölhetők be egyetlen excel-táblázatba azzal, hogy pusztán korcsoportra osztva, úgymond technikailag besoroljuk őket. Főhet a feje a szociológusnak, a politikai kommunikációs szakembernek, a kampánygurunak és nyilván a politikusnak is, hogy mihez kezdjen ezzel a színes és dinamikus halmazzal, amelyet képtelenség egyetlen jelzővel illetni.

Romániában május végén több egymást követő földrengést regisztráltak az EU-parlamenti választások környékén: ezúttal is a megszokott szeizmikus övezetben és az immár szintén megszokott intenzitással, hiszen ezeknek a tektonikus mozgásoknak az a jellegzetessége, hogy epicentrumuk eléggé mélyen van, s ezért a Richter-skálán sincs váratlan kilengés. A „másfajta” szenzorok viszont olyan kéregmozgásokat jeleznek, amelyek közvetlenül a felszín alatt zajlanak, ezért kihatásuk is jóval számottevőbbnek ígérkezik.