Sokan vélik úgy, hogy az eltérő kultúrák közt – a kölcsönös többnyelvűség hiányában is – lehetséges átjárás, magyarán lehetséges olyan kulturálisan semleges, azaz valamiféle egyetemes (mindenütt és mindenkor – azaz kontextustól függetlenül – sikerrel alkalmazható) fogalomkészlet, melyek alapján az eltérő nyelvek és kultúrák mintegy találkozhatnak. Kulturálisan semleges terek azonban (amilyennek a felvilágosodásban a francia nyelvet és kultúrát, nemrég még az angolt volt szokás tekinteni) sajnos nincsenek. Nem létezik, sőt ki sem alakítható olyan – kultúrák fölött álló – egyetemesség, mely maga is ne egy sajátos nyelvben és kultúrában gyökerezne, s melyből magukról a partikuláris kultúrákról elfogulatlan ítéletet alkothatnánk. Ezt az alaptételt a kulturális relativizmus elmélete már régen tisztázta. Ezért tűnik hamisnak az a – fejlődésmítoszra alapozó – nyugati egyetemességfogalom is, melynek abszurditását többek között Chantal Mouff belga baloldali politológus, a Westminsteri Egyetem politikaelméleti tanszékének professzora On the Political című kötetében bizonyítja. Egy – bizonyos mértékig továbbra is viszonylagos – egyetemesség csak külső hatások által némileg befolyásolt, de szuverén kulturális univerzumok kölcsönösen nyitott együttélésének keretei közt jöhet létre. A kultúrák ugyanis a nyelvekhez, sőt az ökoszisztémákhoz hasonlatosan önszervező rendszerek. Befolyásolhatják egymást, de – kivételes esetektől eltekintve – nem keveredhetnek egymással.

A nyelvi-kulturális értelemben vett köztes tér legfeljebb több nyelvben és több kultúrában való jártasságot vagy – heideggeri terminussal – lakozást jelenthet. De korántsem egyidejűleg. Ha az egyik nyelvi-kulturális univerzumból egy másikba lépünk át, jórészt – de pusztán átmenetileg – magunk mögött kell hagynunk saját nyelvünket és kultúránkat. Még a magunkkal vitt elemek is csak az átvevő nyelvi-kulturális univerzum vonatkoztatási rendszerében találhatják meg új helyüket. S ezzel jelentésük, szerepük, értékük is megváltozik. Ezzel persze a befogadó nyelv maga is árnyaltabbá, kifejezőbbé válhat. Keverék nyelvek és keverék kultúrák mégsem nem lehetségesek. Legfeljebb a humor eszközeiként. Vannak kuruc dalok, melyek soronként váltogatják a román és a magyar nyelvet, játékos leleményességgel román szavakat rímeltetnek magyarral és megfordítva…

Ha nem is a kuruc dalok mintájára, a nyelvek és kultúrák minden akadály nélkül együtt élhetnek. Az így értelmezett együttélésnek azonban szigorú feltétele van: az említett kuruc dalokra is jellemző kölcsönösség. Az együttélő közösségek spontán módon elsajátítják egymás nyelvét és kultúráját, megtanulnak szinte öntudatlanul átlépni a nyelvi-kulturális határokon, de meg kell tanulniuk tiszteletben is tartani a határokat. Abban a pillanatban ugyanis, amikor átlépnek rajtuk, kénytelenek az új nyelvi-kulturális univerzum sajátos értékrendjéhez igazodni. Öntudatlanul is.

Az így értelmezett „közöttiség” az olyan nemzeti államokban – amilyennek a mai Románia vagy Magyarország is tekinti önmagát – legfeljebb a kisebbségek számára lehetséges. Elvben. Mert a gyakorlatban számukra is majdnem lehetetlen. Ahol a kisebbségi nyelvek és kultúrák nem egyenrangúak a többségi nyelvekkel és kultúrákkal, nem jöhet létre az a kultúraközi párbeszéd, mely a kultúraköziség voltaképpeni lényegét jelenthetné.

És ezt a problémát a hagyományos értelemben vett fordításirodalom is csak nagy fenntartásokkal képes kezelni. Hiszen a fordítók – az úgynevezett fordítói hűség jegyében –  legtöbbször kénytelenek szavakat és mondatokat fordítani, pedig mindenekelőtt azt a háttérben meghúzódó kontextust kellene valamiképp „lefordítaniuk”, melyben a szavak és a mondatok voltaképpeni jelentésüket elnyerik. A magyar Erdélyt még a román Ardealtól is fényévek választják el. Transilvaniáról és a róla szóló mondatokról, sőt narratívákról nem is beszélve.

Így aztán a nyelvek és kultúrák közti kapcsolatok nem egy új, köztes nyelvet és kultúrát alapoznak meg, hanem vagy a kölcsönös kétnyelvűséget (amit az angol úgy emleget, hogy two languages in a brain), vagy az egyik nyelvnek a másikkal való végérvényes felcserélését, magyarán a domináns nyelvi-kulturális közösségbe való beolvadást.

Még a köztünk élő románok sem nagyon hajlandók megszólalni magyarul, pedig sokan közülük akarva-akaratlanul is elsajátítanak ezt-azt a magyar nyelvből is. Létezik egy íratlan, sőt kimondhatatlan tilalom: egy románnak magyarul megszólalni egyfajta nemzetárulás. Ezt a tilalmat tapasztalataim szerint kevesen szegik meg, s akik megszegik is – kevés, de korántsem jelentéktelen kivételtől eltekintve – legtöbbször egyfajta magyarellenes kötelességtudatból (SRI és hasonszőrű megfelelői). Ez román részről a 19. században és a 20. század elején – Coșbuc vagy Rebreanu fiatalkorában – még érthető lett volna. Manapság értelmetlen. Persze Trianon után egy rövid ideig a magyar közösség nézőpontjából is nemzetárulásnak számíthatott, ha egy magyar szólalt meg románul. Az akkor még átmenetinek remélt helyzettel szembeni dac megnyilvánulásaként is. Mára ez sem jöhet már szóba. A kompakt magyar közösségeket, melyekben a román nyelv elvben megkerülhető lett volna, a román államhatalom szívós fokozatossággal felszámolta. Ami önmagában még nem lett volna végzetes. Annál is inkább, mert mi, magyarok ma már viszonylag magabiztosan, s ebből következően – ha csak nem konfrontatív helyzetekről van szó – szívesen használjuk a román nyelvet. Ez értehető, hiszen olyan intellektuális hasznaink is fakadhatnak belőle, melyek a jogosult fenntartásokat is felülírhatják.

A végzetes az, hogy – a 19. században még létező – kölcsönösség lehetősége fokozatosan megszűnt. Az én fiatalkorom Brassójában még legfeljebb elvétve akadt olyan városlakó, aki a szó voltaképpeni értelmében vett multikulturális múltból a másik két közösség nyelvét is ne hozta volna magával. Gyakorta anyanyelvi szinten. A nyilvánosságban ma már mindenki csak románul beszél. A szászok ki is vonultak Romániából. És – tudjuk – nem pusztán anyagi okokból…

Így aztán a köztes terekre való hivatkozás gyakorta a nyelvi-kulturális egyoldalúság, s ebből fakadóan a többségi dominancia eszközévé válhat.

Szerencsére még mindig vannak kivételek is...