A legkisebb túlzás sincs abban, hogy a májusi euró-parlamenti választások a Világ, Európa, Kelet-Európa és a romániai magyarság szempontjából is meghatározó jelentőségűek lehetnek.

A Világ és Európa persze rettenetesen távol van tőlünk. A mi mindennapjainkat, gazdasági helyzetünket, jövőbeli kilátásainkat, kisebbségi önérzetünket és szabadságjogainkat elsősorban a román állam, implicite a többségi társadalom meghatározó rétegeinek intellektuális érlelődése határozza meg.

Kétségtelen, hogy az elmúlt években a ʼ89 utáni – lelkes és jelentős vonatkozásokban sikeres – küzdelmek eredményeként kivívott jogainkat, melyeket a román hatalom – az európai ajánlások „terhe” alatt is – kénytelen volt elfogadni és részben törvénybe iktatni, a törvényeket önnön kénye-kedve szerint értelmező igazságszolgáltatás igyekszik lépésről lépésre semmissé tenni. A román bíróságok jól érzékelhető rendszerességgel minden – nyelvhasználatot, kisebbségi szimbólumokat és ellenünk emelt megalapozatlan vádakat érintő – ügyben kárunkra döntenek. Az európai bíróságnál való fellebbezések pedig – még ha eltekintünk is attól, hogy kisebbségi ügyekben (ma még) még az európai bírák tárgyilagossága is megkérdőjelezhető – túlságosan hosszadalmas, körülményes, sőt költséges is.

A román parlamentben pedig újabban még kínkeserves alkukkal sem mindig sikerül érvényesíteni az érdekeinket. Pedig az RMDSZ – ezt még ellenfeleinek is el kell ismerniük – gyakorlatilag mindent megtesz, amit megtehet.

Nem csoda tehát, hogy a választóközönség és a közvélemény mind fásultabb. Félő, hogy az európai választásoktól is sokan távol fognak maradni, vagy szemfényvesztő ígéretekért cserében olyan román pártok jelöltjeire adják szavazatukat, akik az Európai Parlamentben nem a mi érdekeink képviseletét látják majd a legfontosabbnak.

Márpedig a következő parlamenti ciklusban – a gazdaság helyzetét is alapvetően meghatározó – bevándorlás és ebből következően a kisebbségi kérdés válik Európa legnyomasztóbb gondjává. Az európai eliteknek, miután Nyugat-Európát telezsúfolták migránsokkal – és kénytelenek lesznek, ha kisebb mértékben is de továbbra is ezt tenni –, szembesülniük kell az alapvető problémával: mit kezdhetnek a menekültek tömegeivel és főként a gyakorlatilag kiutasíthatatlan illegális bevándorlókkal.

Az úgynevezett integráció – ezt ma már minden józanul gondolkodó elme felismerte – nem működik. A bevándorlók (menekültek és „vendégmunkások”) ragaszkodnak nemcsak vallásukhoz, kultúrájukhoz, sőt nyelvükhöz és viselkedési normáikhoz is, de a befogadó társadalmak jogrendszerének bizonyos elemeit és az íratlan szabályok zömét sem hajlandók elfogadni.

Az oktatási intézmények – a rájuk fordított hatalmas költségek ellenére is – rohamosan leromlanak, hiszen a német nyelvvel éppen csak ismerkedő bevándorlók a német anyanyelvűeket is akadályozzák az előrehaladásban. Ez a tény a tantestületek helyzetét is szinte kilátástalanná teszi. A német sajtó aggasztó tényekről tudósít. Az érettségi vizsgákon évről-évre az elemi követelményeket is mind többen képtelenek teljesíteni. A különböző jogosítványok igénylői közt pedig még többen hullnak ki a rostán… Folytathatnám.

Ilyen körülmények között a nyugati politikai elit tagjainak számára, ha el akarják kerülni a fenyegető konfliktusokat, két lehetőség marad: hallgatólagosan mind több engedményt tesznek a bevándorlóknak, azaz fokozatosan feladják azt a nyugati értékrendet, melynek jegyében mellesleg az illegális bevándorlókat is magukra szabadították, vagy valamiféle társadalmi szerződésben kodifikálják a (ma még) többségi és a (ma még) kisebbségi népcsoportok közti együttélés mindkét fél számára elfogadható minimumát. Az alapelv csakis az „én elfogadlak téged, te elfogadsz engem” lehet. Aki ezt az elvet elutasítja, annak nincs mit keresnie az adott államban. Ez a társadalmi szerződés ráadásul nem pusztán, sőt nem is elsősorban a migránsoknak állna érdekében. Legalább annyira a többségnek is, hiszen a kisebbségi jogok érvényesítésére és a kisebbségek védelmét célzó intézkedések garanciáira rendkívül rövid történelmi távlatban a – minden komolyan veendő kutatás szerint elkerülhetetlenül kisebbségbe szoruló – mai többségek fognak rászorulni.

A mindkét fél által elfogadott és vaskövetkezetességgel érvényesített társadalmi szerződésnek aligha lehet alternatívája, hiszen a másik lehetőség csakis a nyílt etnikai konfliktus, a polgárháború lehet. És abban a mai többségek nem az őshonos – sokszor évszázadok óta hátrányos helyzetben tartott – kisebbségekkel, hanem kemény, öntudatos és halált megvetően eltökélt ellenfelekkel fognak szembe kerülni.

Nem biztos, hogy a fordulat már a következő ciklusban be fog következni. De feltételei ebben a ciklusban fognak beérni. Majdnem bizonyosan. Annál is inkább, mert a társadalmi szerződés éppen a liberális társadalomfilozófia egyik alapfogalma. Ha a jobb- és a baloldal értelmesen érvel majd, a liberálisok is kénytelenek lesznek elfogadni.

Márpedig a társadalmi szerződés számunkra is megteremtheti a lehetőséget, hogy nemzetközi szinten és idehaza egyaránt érvényesíthessük érdekeinket. Ennek azonban két feltétele van: minél több képviselőt kell bejuttatnunk az Európai Parlamentbe és idehaza továbbra is erős parlamenti képviseletet kell fenntartanunk. Az egyik a másik nélkül aligha lehet valóban működőképes.

És erre a feladatra csak egységes képviselet tehet képessé bennünket. Az pedig – tetszik, nem tetszik – ez idő szerint csakis az RMDSZ körül alakulhat ki. Ésszerű, minden fél számára elfogadható kompromisszumokkal. Az RMDSZ által javasolt csapat minden szempontból megfelel a célnak.

Ezúttal, akárcsak a ʼ90-es évek elején, valóban mindannyiunknak el kell mennünk szavazni, már csak azért is, hogy Sógor Csaba, akinek helyét – érthető módon – most az európai őshonos kisebbségek és etnikai csoportok szervezetének, a FUEN-nek erdélyi elnöke, Vincze Lóránt veszi át, s akit (a mai európai közhangulatban ez szinte már kötelező) egy – nem kevésbé rátermett – nő, Hegedűs Csilla követ, mégiscsak visszakerülhessen az Európai Parlamentbe. Továbbra is ott lenne a helye.