Tévedtem volna?

Jó ideig ugyanis arra gondoltam, hogy az erdélyi magyarságnak mint romániai kisebbségnek megvan a maga egészséges életösztöne. Összezár, ha arra szükség van, nem hagyja magát szétforgácsolni, hiszen csak így képes erőt felmutatni olyan korban, amelyben jogrendet és intézményrendszereket kell önmagának megteremtenie, helyreállítania, illetve a már létrehozottakat megőriznie és megfelelőképpen működtetnie.

Ilyen intézményrendszerek többek között az egyház, a média, amelyeket kizárólag magyarok működtetnek, illetve Székelyföldön a közigazgatás, amelynek választott vezetői, döntéshozói jórészt magyarok. Az oktatást, a művelődést, a civil társadalmat most szántszándékkal hagytam ki a sorból, mert gondolatmenetem szempontjából csupán az első három az érdekes. A politikáról pedig majd később.

Minden intézményrendszernek megvan a maga alapvető tevékenységi területe. Az egyház az erdélyi magyarok lelki ápolásával foglalkozik, a közigazgatás igyekszik olyan kereteket létrehozni, hogy abban többek között az anyagi javakra, a földi élet minőségére is lehessen figyelni, a média pedig vigyáz arra, hogy sem a szentnek ne hajoljon maga felé a keze, sem a földi hatalmasságok ne tiporják lábbal az immár a bárki számára megnyitható esélyegyenlőséget.

Mindez persze az elmélet. Mert az érdek vezérelte gyakorlat teljesen más: a társadalmi hatásköröket összevissza szabdalja. Az egyház bevonul a földi világ legkülönbözőbb vonatkozásaiba, a közigazgatás vagy önmagának hoz létre médiát, vagy támogat és ezzel megköti bármi féle bírálatnak a kezét, a megélhetés kényszerében ügyködő médiamunkások pedig olyan gépezetekké válnak, amelyek csak arra jók, hogy a kisebb-nagyobb hatalmasságok üzeneteit közvetítsék a legkülönbözőbb formában.

Vagy másképpen és kissé durvábban fogalmazva: a papok politizálnak és történészkednek, ünnepeken a politikusnak kinevezett közigazgatási elöljárók vezényszavára indul el a Miatyánk, a média pedig hallgat minderről, politikust, vezetőt és igazgatót hív meg beszélgetni és soha nem a kisembert, mindemellett pedig soha nem firtatja a közpénzek elköltését, nem mérlegeli annak lehetséges változatait és céljait, mert úgy érzi, hogy saját hétköznapi jövőjének záloga nem a társadalmi munkamegosztás helyretétele és az igazságosság védelme, hanem a médiafelületeket megtöltő, túlélést biztosító semmitmondás.

Mindezek mögött és fölött pedig ott áll a politika a maga pártjaival, alakulataival, személyiségeivel vagy ez utóbbiak tulajdonságait elérni képtelen címhajhászok törtetésével.

Ezt a rengeteg átfedést, a mindenki által mindenhez értést a szólás- és véleményszabadság jegyében pedig úgy nevezzük: erdélyi magyar közélet. Noha nyilvánvalóan nem az, hiszen semmiképpen nem a köznek, hanem az erdélyi magyarság egy kis töredékének az élete. Annak, amely – alkalma válogatja – igyekszik a közösség többi részét érvnek, eszköznek, biodíszletnek vagy egész egyszerűen olyan puszta számsoroknak tekinteni, amelyek mindig úgy rendeződnek át, ahogyan éppen a rá hivatkozó kivánja.

És minthogy ez a közélet magyar, természetszerűen telepednek rá a különböző magyarországi érdekek, magukkal hozva olyan fogalomtárakat, amelyek ezelőtt itt egyáltalán nem léteztek. Ezek a közhelygyűjtemények pedig pedig miközben a felszínen az egységről, az összetartozásról beszélnek, a mélyben a gyűlöletről, a viszálykeltésről, mások utálatáról és a más nézeteket vallók két vállra fektetéséről szólnak.

És mindemellett létrehoznak másfajta kettősséget is: noha az erdélyi magyarság Romániában él, az ország pedig kimondottan eurocentrikus és a nemzetközi pénzintézményekre támaszkodik, magyarországi receptek alapján divatba jött az uniós intézményeket szidni és olyan kizárólagos etnocentrikusságban gondolkodni, amely saját nemzetét tekinti a teremtés koronájának.

Márpedig ez az erdélyi magyarság számára különösképpen veszélyes. Az elmúlt évek ugyanis azt igazolják: ha sokáig nézi a saját köldökét, akkor már a nyomát sem látja annak, aki elszáguldott mellette.

Tehát vigyázat: az újságíró-pap-politikus mifelénk éppen most folyó vitája nem egyszerű perpatvar, hanem olyan kórra világít rá, amely próbára teszi a védekező rendszerünket. Az önállóságra való képességünket.