Mekkora közhelynek hallatszik, amit a beskai tanító, Özvegy György már szállóigeként idézhetett Széchenyitől a Szász Károly püspöknek írt levelében: „Nyelvében él a nemzet!” Azaz a nemzet megmaradásának záloga a nyelv. Mekkora közhely ez ma is – mondhatják azok, akik nem jártak Szerémségben. A Tarcal hegyen túli provincia sokak számára csak azt a régiót jelenti, ahová a római császár, Probius engedélyezte a szőlő telepítését Itáliából. Minékünk, magyaroknak ennél jóval többet: a magyar nyelvhez való ragaszkodás évszázados példáját.

Erdélyi újságírók ott jártunk a szerémségi Maradékon, ahol bemutattuk azt a riportkönyvet (Maradék maradéka, VMÚE 2018), amelyet a vajdasági magyar újságírókkal közösen írtunk a környék felfedezése során kelt élményeinkből.

Az 1918 előtti Horvátország magyarságával foglalkozó kisszámú írásban állandóan fölbukkan, hogy a századfordulón a szerémségi katolikus magyarok tömegesen tértek át református hitre. Említést tesznek arról is, hogy azért, mert hiába kértek a horvát egyháztól és papjaitól magyar nyelvű misét.

Az első híradás a maradékiak áttérési szándékról Schneider Pál beskai lelkész  1897. december 17-én írott levelében tesz említést, ám ez nem maradt fenn, miként a következő, 1898. január 12-én írt levele sem, amelyben az első 24 római katolikus család után még 70 személy áttéréséről tudósított, ennek a levélnek még iktatókönyvi nyoma sincs. A harmadik, január 27-én fogalmazott jelentésében értesíti a püspököt, hogy a missziói lelkész az őt megkereső maradékiaknak tett ígéretéhez híven január 23-án elutazott a községbe, és megtartotta az első magyar nyelvű istentiszteletet. Újabb húsz személy jelentkezett reformátusnak és kérték, hogy legalább havonta egyszer menjen el hozzájuk, prédikáljon nekik magyarul, amire ő igent mondott.

Szász Károly püspök egyik pásztorlevelében ezt a biztatást küldte maradéki híveinek: „Örülök annak, hogy a hitvalláson kívül még magyar hazafias indulatokat is ösztönzött, hogy istentiszteleteket őseitek nyelvén, a szép magyar nyelven végezhessétek.” Erre válaszolta a gondnok Özvegy György, hogy  „nyelvében él a nemzet”, amelyhez hozzáfűzi, hogy elhárult a veszély, hogy a „más nyelv más gondolkodást szül, más beszédmódot, más erkölcsöt, más áhítatosságot, más embert, más nemzetet teremt.”

Özvegy György azonban túlzottan derűlátó volt. A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben úgy tűnt, hogy elfogy Maradék maradék reformátussága, és éppen amiatt, amiért létrejött.

Dudás Károly két – 1971-ben, illetve 1977-ben írt – szívszorongató riportjában számol be az elkerülhetetlennek tűnő pusztulásról. Csak a kisebbségi magyar újságíró elnyűhetetlen hitével hiheti és hitetheti el olvasójával, hogy lehetnek még csodák. 

Recsegett-ropogott a maradéki magyarság is körös-körül, maga az iskolaigazgató igyekezett meggyőzni a szülőket, hogy sokkal jobban érvényesül a gyerekük az életben, ha szerb-horvát nyelven szívja magába a tudományt, és sokkal könnyebb lesz a tanárnak és diáknak is, ha a felsőbb osztályokban nem kell a nyelvtanulással bajlódniuk. A hetvenes évek elején úgy tűnt, nem eredménytelenül érvel az iskolaigazgató a magyar nyelv ellen, egyik évben még 14, a következőben már csak 3 család vállalta, hogy szembeszáll az igazgatóval és a közvélekedéssel, s magyar osztályba küldi mégis a gyermekét. Aztán egy év múlva hiába gondolta úgy Berger Mihály, hogy ha egyedül lesz is a lánya a magyar tannyelvű osztályba, csakazértis oda íratja, mert egy gyerekkel nem indítottak osztályt.

Így ment ez hosszú ideig. Változást a fiatal lelkész, Halász Dániel érkezése hozott. Ő mondta: „Az intézményteremtés, fenntartás nagyon fontos feladata az egyháznak. Még akkor is, ha a szerb állam semmilyen támogatást nem nyújt ebben. Ám elegendő alap az intézményteremtéshez, -működtetéshez az anyanyelvhez való ragaszkodás. Számunkra nem az anyagi haszonszerzés a cél, nem azt nézzük, hogy profitáljunk belőle, hanem hogy a közösség erősödjön, megmaradjon általa, még akkor is, ha ezért személyes és kollektív áldozatot kell ezért hoznunk.”

Halász Dániel bevallja, a gyülekezet lelki programjait fokozatosan, mindig a hívek igényeire figyelve gyarapítja, álmait pedig velük egyeztetve szövi. Ha néha lankad, Ézsaiás könyvéből Izrael Istenhez megtérő maradékára figyel, mint biztató példára. „Mindig vannak, akik megmaradnak Isten mellett. Bár az asszimiláció, a gyermekvállalási kedv és az elvándorlás miatt Isten itteni magyar református népe is fogyatkozik, még mindig maradtak gyerekek és fiatalok, akikkel lehet foglalkozni, és tettre kész felnőttek is vannak, akikre lehet ebben a szolgálatban támaszkodni. Nincs veszve semmi, hiszen maradtunk még mindig százan... Én, mint hívő keresztyén ember, reménykedő ember is vagyok, tehát nem vesztem el a hitemet. Ez a szó is, hogy Maradék arra utal, hogy van egy bizonyos maradék, akik megmaradnak.”

Ézsaiás próféta számára annyira fontos volt a maradék, hogy saját fiát is így nevezte el: Seár-Jásúb, azaz a maradék megtér. Bizonyságot szolgáltatott nekünk az Úr, hogy soha nem lesz, amikor mindenki hinni fog, de ez nem is fontos, hiszen nem a tömegek viszik tovább Isten üzenetét, nem a sokaságban van az erő, hanem a megtérő maradékban. 

Maradékban erő van. A példaadás ereje.

MMi, újságírók is kaptunk a maradékiaktól valamiféle útbaigazítást. A könyvbemutató végén előkerültek a hangszerek, előbb énekbe fogtak a helybéliek, aztán táncra keltek. Arra a kérdésünkre, hogy mindig ilyen jókedvűek-e az itteni emberek, azt a választ kaptuk, hogy nem mindig. Csak ha valami jó történik velük. Most az történt – mondták – róluk írtunk, de legfőképpen nekik.