Két év: két forgatókönyv, egy ország, megannyi konklúzió. Ha a rébuszokban versengő lakonikus vezércikkek versenyét hirdetné meg egy pihent agyú hazai magyar médiamogul (az, hogy ki is lenne ő, már egy újabb, oknyomozós-túlélős verseny témája), akkor helyben vagyunk; e szöveg első mondata máris nevezhető lenne. Esélyeinek latolgatása helyett következzen a megfejtés.

A két esztendő a két hónapja magunk mögött hagyott év és ez a 19-es végződésű – előbbit úgy harangoztuk be, hogy centenárium-centrifugába dobott időintervallum, s majd szétfröccsenünk legalább 365-ös fordulatszámmal a nagy ünneplésben, magyar-szeretetben, toleranciában. Valljuk meg, ha újraolvassuk a 2017 október vége és decembere közötti vélemény-anyagokat, interjúkat, esetleg elemzéseket, bizony néhány árnyalattal sötétebbre festettük a drökusort, ki tavaly január elsején ránk vigyorodott. Ennek az újdonsült esztendőnek, mely költségvetésileg hivatalosan még el sem kezdődött, az ívét is több prognózis felskiccelte: két választás, közte a nyári lazább időszak, amikor a politika is beérhetné a behűtött uborkasalátával, tehát grafikailag egy egyenletesen felfele mutató vektor május végéig, ott az EP-választás körül egy átmeneti csúcs, közvetlenül utána némi stagnálás, majd enyhe lejtő, s újabb emelkedés év végéig, ahonnan egy (régi)-új államfő emeli ránk pezsgős poharát. Míg 2018-ban nem volt igazán választásunk, hiszen a kronológia diktált, 2019-ben már kettő is van, s eldöntendő, tehát újabb választás kérdése, hogy a vokstulaj elmegy, vagyis diktál, vagy neki diktálják tollba..., illetve pecsétbe, hogy opcióját merre pazarolja. Ez az év tehát kampányesztendő, s ennek a logikája felülír – akár  többszörösen is – talán a meteorológián kívül, minden egyebet.

Azt viszont még a legharcedzettebb szemlélő sem gondolta, hogy alig hét-nyolc hét alatt már dübörgünk itt a belpolos arénában:  mintha az UNTOLD, a Neversea és a Sziget együttes főpróbát tartanának, olyan ez a zűr, mely módfelett zavar. Iohannis nem nevez ki két minisztert, a Nemzeti Bank főkormányzóját „osztályfőnökire” citálják a parlamentbe, Tudorel tartja, sőt meghazudtolja  tavalyi  formáját, Dacian és Dan karöltve libben a szcénára, a büdzsé egyre csak bűzlik, belerohad az a sok jófajta adólej, míg törvény szerint használható keretté válik, a polgármesterek háborognak, a liberálisokban fokozódik az ötlethiány és már egy stúióbohócként grasszáló úgymond médiaszemélyiségnek udvarolnak, hogy fogadná el az EP-jelöltlista első helyét, a MOGYE saját levében fortyog-fulladoz, álorvosok szaladgálnak és buknak fel, meg le, Dragnea titokban Adyt olvas, mert nyíltan az aranyat követeli,az országét,  és most frissebben Codrutza lesz az új nemzeti szümbóleum. Minden előrejelzést jóval meghaladva teljesítünk a hazai porondon, poénban és látványban überklasszis mutatványok tuszkolják egymást, mi tagadás, túltoltuk alaposan. Feszes ritmusú év, meg választási, duplán is az, de azért ez tényleg váratlan limiteket feszeget.

S hogy ne legyen az a benyomás, miszerint ez a szöveg is a maga lendületében nem találja a medrét, hát itt az LKC-sztori utolsó epizódja. Mely már biztosan az utolsó előtti, mire a textus megjelenik, annyira pörög a cucc. Szóval Laura esete, ki elindul világgá, de legalább európává, mert honában már nem tud szakmailag fejlődni, sőt. Gaz paranoid arcok a hatalom holdudvarából a lakájmédiával meg a titokszolgák egy bizonyos részével szövetkezve törnek rá. Lesz hirtelen három kéglije az Egyesült Államokban, meg egy SPP-s szeretője, vízihullaként felszínre bukkan testvére archívumba savanyodott ügye, és ha nem vigyázunk, az esti híradóban a bundagyűjteményét mutatják majd (mint Imelda Marcos 3 ezer párra rúgó cipőkollekcióját egykoron, a Fülöp-szigeteket alázó férj-diktátor bukását követően). A kormánykoalíció hiányzott a bumeráng-effektus című leckén, és jó eséllyel a tarkóját fogja fájlalni, miután a brüsszeli meghallgatáson bután ellenséges kérdésekre, majd szavazatszámláláskor vokslenyúlásra vállalkozó Grapini asszony – elvégre a hazai vállalkozó nők egyesületének elnöke – révén torpedózni szándékozott a Korrupcióellenesség Tündérét.

Ki a maga során a meghallgatáskor szintén tódított, elhallgatással, ferdítéssel, mikor hogyan lehetett. Mert most sorjázhatnak majd a kommentek, hogy ő volt az utolsó védmű a féktelen romániai vesztegetés-hullám ellenében, nem fogom cáfolni. Csak adatokat sorolok. Hivatalos, visszakereshető... és összevethető adatokat: 2017-ben a DNA 3893 ügyet oldott meg, rá egy évre 3547-re csökkent a „ termés”. Tavalyelőtt 381 esetben küldték bírák elé a delikvenseket, míg tavaly a lendületből már csak 196 esetre futotta. 2016-ban 1271 személyt küldtek törvényszékre, 2017-ben 997-et, 2018-ban pedig 556-ot.  Mielőtt elkavarodnánk a számhalmazok sűrűjében, még egyetlen statisztikára érdemes figyelmezni: a hatékonyságról szól ez az adat; míg 2017-ben az ügyek 12,2 %-ában született felmentő ítélet, 2018-ban ez az arány 36,3 %-ra ugrott. Csak miheztartás végett, a DIICOT és a Katonai Ügyészség esetében 2%-os a felmentések aránya. „Enyhítő körülménynek” tudható be, hogy a DNA már tavaly július elejétől Kövesi-mentesen működött, és közben elévültek ügyek, illetve a hatalmi koalíció sertepertélése révén egyes addig büntetendő cselekedetek átminősültek. Az összképet mindez viszont legfeljebb árnyalja, de végképp aligha, vagy csak bazinagy empatikus erőfeszítéssel beszélhetünk a hazai korrupcióellenes küzdelemről, mint sikerágazatról.

Végül a cikk felütésére visszakanyarodva: ha most, március küszöbén ennyire elaljasodott közbeszéd és politikai bozótharc uralja a tájat, s a vázolt grafikon szerint ez még jócskán turbózható, jobb bele se gondolni, mire virrad az ország az új 2020-as esztendő hajnalán, s hogy addig mitévők leszünk itt makacsul túlélni akarók.