A magyar balsors vigyorgott szembe a politikusokkal az RMDSZ 14. kongresszusa után. A legnagyobb visszhangot az országos sajtóban az váltotta ki, hogy elfogadták a szimbólumhasználatról szóló határozatot. A magam részéről soha nem voltam híve a szimbólumpolitizálásnak, de a felmérések minden bizonnyal azt mutatják, hogy a választók többsége könnyebben asszociál egy pártra-politikusra, amint meglátja a zászlót, meghallja a himnuszt, ezért ebből az alaphelyzetből indulunk ki.

A határozat ötletgazdája, valamint megszövegezője nagyon jól ráérzett arra, hogy mivel kenegetheti a kiábrándult erdélyi magyarság sebeit. Tucatnyi polgármester ellen indult eljárás már azért, mert kifüggesztette a székely vagy a magyar zászló, de 2014-ben a székely himnusz eléneklését is követte acsarkodás, bírság. Szóval a betegség létezik, fastidiosum hungariae a neve. A kór választások idején fertőzi meg a legtöbb román politikust. Azonban nem elég felállítani a diagnózist, meg is kell írni a receptet – amit a határozat már nem tesz meg. De tegyük fel, hogy konzultálni kell, ami nem baj, ha így valóban gyorsabb a gyógyulás. Az RMDSZ politikájától elfordulók azonban nem ezt bírálják, hanem azt, hogy tulajdonképpen „csak” evidenciákat foglaltak határozatba, ahogy azt már évekkel ezelőtt meg kellett volna tenniük. Igen, van sapka-nincs sapka effektus. A bili azonban azoknál a román politikusoknál borult ki igazán, akik Corneliu Vadim Tudor örökségéből és magyarellenességből próbálnak építkezni, a demokráciaellenes szörnyállamok érvrendszerét használva prédikálva a nemzetállamról.

A napokban az elvaduló közéletből kikophatatlan három politikus, Mihai Tudose volt kormányfő, Traian Băsescu volt államfő és Gabriel Oprea volt belügyminiszter azért csináltak ügyet az említett határozatból, hogy a saját vitorlájuk is kapjon szelet. A maguk faragatlan módján azt állították, demokráciában nincs egyenlőség, a kisebbség érje be azzal, amit a többség megenged neki és ne követelőzzön, főként olyan dolgok miatt ne, amelyek elméletileg hozzájárulnak nemzeti identitásának a megerősödéséhez. Egyébként is, hogy nézne ki, ha az egységes és oszthatatlan nemzetállamban holmi kétes zászlókat kezdenének el lobogtatni és a románok magasztos ébredése helyett a maroknyi székely megsemmisülésének a veszélyét dúdolgatnák. Világos, hogy a történetben kinek van igaza, ahogy az is világos, hogy sajnos kinek a szava hangosabb. De az indítékok is világosak, ami nyilván, nem mentség semmire. Ezeknek az embereknek a magyarbarátságáért nem tenném tűzbe a kezem, látni kell, hogy most a választásokra készülő politikus is szólt belőlük. (Itt egyébként elgondolkodhat minden jólelkű magyar, hogy az RMDSZ üzenete ellenére hogyan mentette meg kétszer is Traian Băsescut a felfüggesztéstől.)

Az egykori kormányfő a Victor Ponta vezette Pro Románia párt szekerét tolja, a volt államfő a Népi Mozgalom Pártból próbál politikai tényezőt fabrikálni, míg a levitézlett, gondatlanságból elkövetett emberöléssel vádolt egykori tárcavezető a Románia Haladásáért Országos Szövetségnek szeretne nackó szavazatokat szerezni. Lehet ezeket az embereket bukott senkiknek nevezni, agyból, szívből vagy akár gyomorból is utálni, felvenni a kesztyűt azonban nem érdemes. Pontosabban nem szabad úgy, ahogy a magyarok válaszként tették – részegesnek nevezve a volt államfőt, hóhérnak a volt kormányfőt. A sárdobálás szerencsétlen defenzíva – méltatlan a „fejüket a jövő felé fordító politikusokhoz”, „egy olyan erdélyi magyarsághoz, amely lélekben és szívben erős, amelyben az egyének fejben erősek, versenyképesek, újrateremtik a régit”. A kevesebb több alapon elég lett volna egy olyan reakció, mint a Korodi Attiláé. Az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője groteszknek nevezte a kirohanásokat, majd a magyarországi Gyula városában található román iskoláról készült fotó mellékelésével feltette a kérdést, mi lenne a reakció, ha a többségi nemzettársak határon túli közösségei is ugyanezzel a hozzáállással szembesülnének. Tudjuk, hogy mi lenne a reakció, és pontosan erről kellene párbeszélni. Ahogy Kelemen Hunor szövetségi elnök is utalt arra, hogy milyen 22 századot szeretnénk, ahogy az említett határozat világosan leszögezi, hogy mi lenne az ideális.

A közvélemény azonban nem díjazza a sok beszédet, jobban ízlenek neki a lebutított üzenetek. Látni ezt az említett román politikusok kétmaroknyi táborán, illetve lemérhető a Facebook-kollázs népszerűségéből. A szimbólumaink gyalázása, a magyarság piszkálása elfogadhatatlan. És ezt szóvá kell tenni. De fontos az is, hogy ne csak magunkat győzködjük arról, hogy milyen csúnya az ellenség. Mondjuk a szemükbe is. Csak nekünk azonban nem hiszik el. Ezért is jelzésértékű a szenátus elnökének a magyarul elmondott üzenete: a magyarok is teljes értékű polgárai Romániának. Éppen ezért joggal várjuk el azt, amit nem kapunk meg, és joggal fáj az, amit kapunk, az egyenlő bánásmód követelményének sárba tiprását. És joggal fáj az, hogy már rég nem a szimbólumainkról kellene folyjon a vita, hanem arról, hogy hogyan tehetjük jobbá közösen (!) a mintademokráciánkat. És értésre kell adni azt is, hogy a populizmus által soha nem ment előre a világ, hisz az zsákutca.