Aranyéletükvan – a  (így egyben!): ülnek a kanapén a lépcső feljárónál, jó időben kint a padon, a porta mellett, még jobb időben, ha nincs munka, a közeli teraszon árpalevet, vagy szukkot szürcsölnek. Évekkel ezelőtt nyújtózkodtak, s beszélgettek, most hogy a maroktelefon képernyőjét mutogatják egymásnak, jócskán megcsappant a duma-adag. Kimért mozdulatokkal, akkurátusan előkészített pályán változtatnak helyet, vigyázva, hogy az intenzív lebzselésbe nehogy belefáradjanak. Nem egyszerű feladvány: ipari mennyiségű  semmittevés munkakönyves főállásban, amit naponta menedzselni kell. Mert ugye nyóccccóra az nekik tényleg nyóc. Vagyis tutira egál, ha a produkció hozza az átlagos nívót, beég és szakmát hamvaszt, vagy – ami azért meglepő, mert ritkácska eset – csúcsra járatott spektákulum.

Nekik időjárástól, pártállástól és hitelvektől függetlenül ott a munkaköri leírás. Az egyetlen szöveg, amit félálomban is hibátlanul felmondanak. A papír amivel takaróznak. Évtizedek óta nem lóg ki a lábuk alóla, s ha mégis, max a bokáig. Ettől olyan nyugodtak és kiegyensúlyozottak – első látásra. Meg másodikra is. Elnézem őket... és magam is megnyugszom.

A nyolcból, ha sűrű a nap hármat lehúznak melóval, de ez ritka, évi pár tucat alkalom. Mert ugyan mennyi időbe telik, bevonszolni még egy széket a kettő mellé (vagy fordítva), kicserélni a csapvízzel töltött, amúgy érintetlen poharakat az asztalon, esetleg leváltani a háttérben a pannókat. Ja, és a raktár: a mindenkori leltárak frásza, meg holmi takarítás-féle, ha nagyon mord ábrázattal feltűnik egy főkönyvelő, főmérnök, vagy főmicsoda. De hát erről ők igazán nem tehetnek. Ha nincs pénz díszletre, meg szcenográfusra, akkor ez ennyi. Mily szívesen tologatnák napestig a frissebbnél csábosabb látványelemeket, dehát...

Az ország színpadán, hol Caragialéba oltott posztcsehovi dramolettek sorjáznak (a szünetekben reklám helyett geghalmazban fuldokló abszurdoidok), temérdek ilyen díszletező van. Csak a központi államapparátusban „kábé 20 százalékkal lehetne csökkenteni a számukat anélkül, hogy ezt az igazgatás megérezné” – mondta Teodorovici miniszter tavaly júliusban. Októberben és novemberben szintén előrukkolt Orlando a karcsúsítással. Mert mint kiderült, a 2017-es sikerévben csekély 20 ezerrel nőtt a közalkalmazottak hada, és elérte az 1 millió 200 ezres impozáns számot. Tavalyi adatot nem láttam, de gyaníthatóan folytatódott, ha nem is ilyen ütemben, a létszámduzzasztás.

Most, hogy a sikerélmény s vele a derűlátás tetemesen alábbhagyott megint időszerű lesz a riogatás. A főpénzügyér vélhetően újfent elnyilatkozza magát, sorolván esmént érveit: nem oké, hogy az állami fizetések nagyobbak legyenek mint a versenyszektorban  (bár ezt azért néhány esetben csípősen cáfolható), nincs rendjén, hogy míg egyesek tönkrelajsztolják magukat, a kettesek és hármasok rendszeresen délután négy óra előtt húznak el a hivatalból, meg az sem járja, hogy míg egyik minisztériumban az összlétszám egyötöde az intézményt fenntartó személyzet, más tárcáknál ez 30%. Ezért Teodorovici feltett szándéka ősszel még az volt, hogy elbeszélget mindenik minisztertársával a személyzeti költségekre költött közpénz iránti felelősségről.

Nos, igaz, hogy a fogadóirodákban mifelénk nem jegyeznek ilyen oddsokat, de csinos tételt tennék fel arra, hogy a közigazgatás ilyen „reformja” nem fog bekövetkezni. Mert választási évben járunk lábszárig. S mert az apparátus, a jól beágyazott és reflexeiben remekül ellenálló csinovnyikgárda összezár: inkább 1. befagyasztják a meghirdethető, vagyis üres posztokat, 2. belső átszervezést vezényelnek le, hogy jobban nyoma vesszen a díszlettologatóknak, akik még csak kezeslábashoz, nemhogy díszletdarabokhoz jutottak volna, és 3. ha nagyon szorul akkor is azt fogják választani, hogy inkább bérstop legyen vagy 4. ha tényleg gáz a helyzet, akkor fizetésnek az nyirbálása, de azt is kollektíven, elvtársi fegyelemmel-szolidaritással. (Szöveges házi feladat Orlandónak és társainak: ha százból húsz távozik – előrehozott nyugdíj, előnyös lelépési díj, más munkahely – akkor az épp „hiányzó” egyötöd költségeinek felével feltunningolt és valós érdemekért honorált úgymond „maradék” nyolcvan fő közül vajon hányan küldenek haza mosolygós emotikonokat e hír hallattán?).

Teodorovici duplán gyenge színész: szinte elhiszi, hogy most őszinte, midőn bevallja, biztosan ezekre a karcsúsítási ötletekre sokan fognak kígyót-békát mondani, ami persze az ő jól szabott öltönyére is kihat, de mivel 1991 óta dolgozik adminisztrációban jól tudja, hogy igazat mond és kötelessége is a figyelmeztetés.

Orlando viszont elfeledi, hogy körülötte profi díszletesek sertepertélnek ezerszám, s oly diszkréten végzik a dolgukat, hogy főhősünk észre sem veszi: a zárómonológ utolsó szótagja és az első tapsra termett tenyércsattanás (vagy füttyszó) közötti pillanat-töredékben is átrendezték a szcénát, s a publikum nem a deklamációt és a mimikát gusztálja-honorálja, hanem azt, hogy „né milyen ügyesek ezek a kellékes-díszletes népek ott hátul”