Amikor ezeket a sorokat írom, Brassóba – Áprily Lajos és Sánta Ferenc Kossuth-díjas író szülővárosába – érkeznek a Mikes Kelemen magyar nyelv és irodalom országos tantárgyverseny döntőjének résztvevői. Mintegy másfél száz olvasó fiatal.

Manapság nem túl divatos az olvasás. Sőt, különös ismertető jel lehet. Néhány évvel ezelőtt újvidéki barátom, Léphaft Pál lerajzolt engem, és a karikatúrához kis jellemrajzot is mellékelt: az olvasó újságíró, mondta rólam. Azt valószínűsítik a statisztikák, hogy ilyesfajta – mármint olvasó – újságíró, értelmiségi, felnőtt vagy fiatal egyre kevesebb marad. Nem is kell betiltani a könyveket, mint Ray Bradbury kultsci-fi regényében, elégetni 451 Fahrenheit-fokon, hogy az olvasók valamiféle rezervátumban érezzék magukat...

Mielőtt azonban bárki is a fiatalokat illetné illetlen váddal, hadd szögezzük le, hogy mi, a szülők vagyunk azok, akik befolyásoljuk értékrendjüket. Aki elfoglaltságára, fáradtságra hivatkozva évekig nem vesz kezébe könyvet, miért várja el, hogy gyermeke felálljon a tévé vagy a számítógép képernyője elől és klasszikusokat vagy moderneket böngésszen a hosszú délutánokon, estéken...

Pedig fölöttébb hasznos lenne, mondják nem csupán a szociológusok, hanem az orvosok is. A rohanó életmód miatti stresszes világban a lélek és a szellem valóságos és hatásos gyógyszere az időt megállító olvasás. Míg a filmeffektusok valósággal bombázzák a néző érzékszerveit, s ezeknek az effektusoknak lassan a harmadát sem tudjuk feldolgozni, addig az olvasó ember egy számára mindennél érdekesebb, izgalmasabb saját filmnek a megalkotója, egy egyedi és megismételhetetlen, katarktikus műnek, amit egyedül ő láthat, s így szembenézhet szorongásaival, félelmeivel, kivetítheti titkolt vágyait.

S ha ezt megtette, elkezdheti vagy folytathatja személyiségének építését is. Ugyancsak az olvasás révén. Mert aki olvas, annak gyarapodnak ismereti a világról, megismerkedik a különféle és különböző gondolkodási rendszerekkel, azokhoz kritikusan vagy befogadóan viszonyulhat. Igaz ugyan, hogy lehet olvasni gondolkodás nélkül is, ami veszélyes, mert zavarossá tehet; de az is, hogy gondolkodni olvasás nélkül tévútra vezethet. S ma többen vannak, akik ebbe a bűnbe, mi több, tévedésbe esnek.

Nem vagyok szakértő, csupán végtelenül szeretek olvasni, ezért az olvasás előnyeit mások tapasztalatára alapozva sorjázom: aktív mentális folyamat, fejleszti a szókincset, bepillantást enged más kultúrákba, fejleszti az összpontosítást, erősíti az önbecsülést, javítja az emlékezetet, fejleszti az önfegyelmet, növeli a kreativitást, csökkenti az unalmat.

Akik meg az olvasás hasznának kvantifikálását követelik, álljon itt egy negyedévezredes megállapítás Johann Wolfgang von Goethe naplójából: „Az ember a könyvtárban egy nagy tőke jelenlétében érzi magát, amely kiszámíthatatlan kamatokat osztogat nesztelenül."

Szintén számukra idézem E. D. Hirsch pedagógia professzor véleményét, aki szerint a szó kincs. Nagyobb, mint eddig gondoltuk. A kompetencia-alapú tanítás – amely az olvasottságot nem tekinti még másodlagosnak sem – nem növeli eléggé a szókincset, ezzel súlyosbítja a hátrányos helyzetűek lemaradását, mélyíti a társadalmi szakadékot. Emiatt Amerikában már leszakadóban van a középosztály.

Hirsch tanácsa úgy szól, hogy az óvodában kell elkezdeni a felzárkóztatást, elhárítva azt, hogy az iskolarendszer növelje a hátrányos helyzetűek lemaradását. Ezt az áldatlan jelenséget az evangéliumra utalva Máté-hatásnak nevezik – „Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és megszaporíttatik; akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van..." –, magyarázata pedig az, hogy a hátrányos helyzetű gyermeknek csekély a szókincse, és nehezen érti meg a tananyagot. Száz szavas szókinccsel érkezik az óvodába, míg az átlagos gyerek kétszáz szót használ. Ezt az arányaiban nagy, de számszerűleg csekély különbséget egyszerűen csökkenteni lehetne meseolvasással. Olvasásra neveléssel pedig el is lehetne tüntetni, nem feledkezve meg arról, hogy a szókincsépítés évtizedes munka.

Így érvelnek a tudományos élet egykori és mai jelesei az olvasás mellett.

Számomra, olvasó újságíró számára azonban sokkal meggyőzőbbnek tűnik Jules Renard, aki így írt naplójában: „Mikor a könyvek azon tömegére gondolok, amit még el kell olvasnom, úgy érzem, boldog vagyok."

A hajdan Fogarason tanító Babits Mihály kérését – „Óh, ne mondjátok, hogy a Könyv ma nem kell,/ hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember" – nemcsak meghallotta a Brassóban vetélkedő másfél száz író-olvasó erdélyi magyar diák, hanem igyekszik is bizonyítani: „a Könyv is Élet, és él, mint az ember..."

És Te, kedves internetböngésző olvasó, mikor vettél utoljára kezedbe könyvet? Ne feledd, Renard szavait: boldog lehetsz, ha az elolvasandó kötetek sokaságára fordítasz időt.