Donald Tusk lengyel politikus románul beszélt az Európai Unió román soros elnökségét lanszírozó ünnepségen, a bukaresti Atheneumban. Mindenki hanyatt dobta magát, még az is, aki ezt nem is vallja be, hiszen ha valaki „hengerelt” az esemény helyszínén kívül is, az minden bizonnyal ő volt: az Európai Tanács elnöke.

Mekkora diplomata, milyen okos, milyen jól kitalálta, jó a csapata, van érzéke ahhoz, hogy mit és hogyan kell mondani – körülbelül ezekről szólt a beszéd utáni általános lelkendezés. Egy dolog maradt ki csupán a felsorolásokból. Az, ami a mi fejünkben általában nem összeegyeztethető a politikával: az emberség. Pedig Tusk éppen ezáltal vett le a lábáról mindenkit. És ennek csupán eszköze volt az, hogy ő egészében román beszédet tartott – tegyük hozzá gyorsan: olyan nyelven remekelt, amelyet ő egyáltalán nem is beszél. Ez a nyelvérzékén túl is kicsit más dimenziót ad a jelenésének.

De mit is üzent ő tulajdonképpen? Hát, elsőként azt, hogy „kedves Románia, nem nézlek le téged, hanem munkatársamnak tekintelek, egyenlő felemnek, és szeretném, ha a dolgok jól sikerülnének”.  Furamód, ennek a beszédnek a hatását nem is maga a beszéd igazolta, hanem a kontextus, a többi európai felszólaló. Köztük voltak olyanok is, akik Tuskhoz hasonlóan szerettek volna csöppnyi szimpátiát kicsikarni egy-egy jól kitekert román köszöntéssel – kevés erőfeszítéssel nagy hatást elérni. Hát, nem működött. Kilógott a lóláb, és ha egy lenézést és felsőbbrendűséget mérő műszert oda állítottak volna az Atheneum színpadára, kisebb-nagyobb mértékben mindenik felszólalásnál kilengett volna.

Ez azonban nem volt meglepetés. Mi tulajdonképpen ezt is vártuk el Európa uraitól és parancsolóitól: a közönnyel párosuló lekezelést, annak a beharangozását, hogy itt tulajdonképpen egy csődös vállalkozást lanszírozunk. Hát, akkor Isten neki, fakereszt!

Ebből a kórusból lógott ki Tusk, aki valószínűleg hetek óta szakértői segítséggel gyakorolta ezt a beszédet, és amellyel ő azt is mondta kiváló pedagógia érzékkel – George Enescu, Mircea Eliade, Nichita Stănescu felsorolása révén (Helmuth Duckadamot itt most nem említem, mert ott van a „tuski csavar” a beszédben) –, hogy „az európai értékeken túl elsősorban a saját értékeitek szintjére kell felemelkednetek”.  Ennél jobb motiváció nincs is. És mibe fogadunk, hogy működik is majd? Az egyetlen európai politikus, akinek még a jelenlegi román kormányzat is meg akar felelni majd a soros elnökség fél éve alatt (mint egy rossz tanuló a szigorú, de emberséges tanárának), az Donald Tusk lesz. Ezt ő kemény munkával be is biztosította magának.

Pedig az Európai Tanács elnöke nem is feltétlenül a román kormány kezébe helyezte el annak garanciáját, hogy a dolgok megfelelően fognak működni, hanem egy olyan politikuséban, akit ő meg sem említett, de üzent neki: Helmuth Duckadam nemzettársának, Románia elnökének. És egészen pontosan azt kérte tőle, hogy legyen majd ott a „kapuban”, amikor a különböző „penalty”-kat ki kell majd védeni, ahogy ezt hajdanán maga Duckadam is tette. Említhette volna Gheorghe Hagit meg a többi világszerte népszerű román focistát, akinek fantasztikus gólhelyzeteit hasonlómód jegyzi a focitörténet. De ő vélhetően üzenni akart ezáltal, hogy Brüsszel határain túl is pontosan értsék… És miközben a román közvélemény a Tusk által említett kultúrreferenciák terhe alatt roskadozik éppen, és igyekszik ezeket utólag is elhelyezni az éjjeliszekrényén, aközben Tusk éppen megbeszélte Johannisszal, hogy ne álljon félre, hanem tevékenyen részt vállaljon a román sikerben. Az államelnök-választás eléggé kiszámítható kényszerűségének dacára is ő legyen „az okosabb”. Így kell egybeterelni a szétszéledt nyájat, mindenki buksiját megsimogatni szelíden. Mert, amint mondta az ET elnöke: a siker közös (a kudarc is, de ezt már nem tette hozzá).

Na, de időzzünk el kicsit annál, ami épp Tusk révén jött szembe velünk teljesen váratlanul: az emberség és politika sokak által elképzelhetetlen összefüggésénél. Pedig nem kell nagyon mélyre mennünk ahhoz, hogy látva lássuk – a közéletet, akár valamennyi viselt dolgunkat, az emberség, illetve annak hiánya mozgatja. De miközben mi ezt a tulajdonságot egy politikusban a gyengeség látleletének tekintjük (és ezáltal arra késztetjük, hogy alaposan eltitkolja), utcára vonulunk, mert azt tapasztaljuk, hogy a kormányzat habitusai, intézkedései tűrhetetlenül ellentmondanak a legelemibb emberségnek is. Most nem látok hozzá ezt területenként kielemezni, de minden téren tulajdonképpen ez a legfontosabb kifogásunk – az egészségügytől az oktatásig.

Azonban nem kell Brüsszelig mennünk – bár jó érzés, hogy Donald Tusk megmutatta, hogy nincs minden veszve – ahhoz, hogy emberséges politikusokat találjunk a hazai közélet porondján is. Az egyik éppen az a közéleti személyiség, akit a sajtóban, a közösségi és egyéb társalkodó oldalakon leginkább szidni szokás, mint a bokrot. Mert kit is szidhatnánk választókként, ha nem éppen őt, a Románia Magyar Demokrata Szövetség újabb mandátumra készülő elnökét?! Jaj, tudom, persze: „RMDSZ-bérenc” vagyok és „nem szalasztom el az alkalmat, hogy ajnározzam kongresszus előtt a kenyéradómat, hogy megmutassam neki, kiérdemlem a pénzem.”

Azonban ez ide kívánkozott. Hiszen Donald Tusk megnyilatkozó emberségéről nekem ő jutott elsőként eszembe, amikor éppen arról készítettem magamban házi statisztikát, hogy ilyen tekintetben kire bíznám egy nagyobb embertömeg viselt dolgait. S mivel együtt dolgoztam vele, egészen pontosan tudom, miről beszélek. (Ezeket a sorokat vélhetően csodálkozva olvassa majd, hiszen sokat vitáztunk arról, hogy általában nem szereti, ha „fényezzük”.)

De mivel a világ minden pénzéért azt az alkalmat sem hagynám ki, hogy újfent kicsit népszerűtlen legyek, így hát azzal is meg szeretném spékelni ezt az eszmefuttatást, jól felhizlalni közmegítélésem már éppen elég kövér lúdját: egykori munkatársam bizonyára, Duckadamhoz hasonlóan ezután is ott lesz majd „a kapuban”, amikor a különböző „penalty”-kat ki kell védeni.

Aztán, ki tudja, egyszer még divatba jöhet az emberség a politikában…