Még alig egy bő hete, hogy ráfordultunk az elnökválasztási esztendőre, de ez a szöveg máris elkésett, hiszen tavaly június 23-án egy nagyszebeni véndiák-találkozó „nagyszünetében” a jelenlegi államfő már közölte: indul a második elnöki mandátumért. Iohannis ezzel alaposan lekörözte összes vélt-valós ellenfelét, sportnyelven hamarabb robbant ki a rajtkockáról, ellopta a rajtot. Ilyenkor az atlétát figyelmeztetik, a versenyszám újraindul, s ha másodjára is ugyanaz a sportoló sprintel el hamarabb, mint a rajtpisztoly dörrenése, kizárják a vetélkedőről. KWI-nek nem kell ettől tartania; a maga módján koherens, hiszen első jelöltségét is Nagyszebenben jelentette be.

Máris megjelentek a felmérések, majd mindenikük Iohannist jelöli befutóként, s ha kicsit belegondolunk, akár meg is lehetne spórolni egy választási kampányt, meg a szavazás szervezési költségeit, ezzel is segítve a még vázlatosan felsejlő költségvetés sarokszámaival küszködő szakembereket. Az idő Iohannisnak dolgozik, ő pedig – civilben fizika szakos tanárként  – tisztában van a T faktor fontosságával az egyes képletek, kísérletek esetén. Tíz hónap múlva már hivatalosan is feldübörög a választási hajrá, és ez igen szűken szabott intervallum arra, hogy a szocdemek felépítsék saját jelöltjüket; a legfrissebb értesülések szerint februárra tervezik a nevesítést, miközben a koalíción belül változatlan erővel megy a huzavona e kérdés körül: Tăriceanu közös jelöltet sürget, Dragnea lebegtet és sejtelmeskedik, az apparátus meg egyre türelmetlenebb.

Több egybehangzó vélemény szerint majd május 26-án letisztul a pálya: az europarlamenti választások eredményétől teszik függővé egyes alakulatok, hogy miként sakkoznak a továbbiakban: saját jelölttel vágnak neki az ősznek, vagy választási szövetségekben gondolkodnak, esetleg (csúfos szereplés miatt) ejtik az ügyet. Ez a vélekedés egyre kevésbé tartható, hiszen ha bárki is érdemben be akar szállni a Cotroceni-palota birtoklásáért vívott küzdelembe, nem várhat június elejéig, hogy például a Nemzetközi Gyermeknap üdeségét kihasználva jelentse be indulását az államfői posztért. A baloldali térfélen elkezdődött egyfajta előerjedés: a PSD újraaktiválná egykori frontembereit (Geoană, Vanghelie) és a vegetálásra ítélt UNPR-t is felélesztené, miközben Ponta sorozatban Corina Crețut, Tăriceanut, újabban önmagát vizionálja „igazi balos, balközepes” alternatívaként. A másik oldalon a Iohannis-hű liberálisok némileg aggódva tekintenek Dacian Cioloș testcseleire; az exeurobürokrata-exkormányfő egyelőre kivár: pártja még túl friss, és lendületben van, de nem tudni meddig hat az újdonság erejével, és bár a különböző felmérések már jóval öt százalék fölött értékelik, az igazi próba a májusi voks lesz. Cioloș amúgy sem arról híres, hogy szeretné a kockázatvállalást, ezért ő vélhetően nem kapkodja el a bejelentést. Az USR részéről érkezett ugyan utalás a saját elnökjelölt szükséges voltáról, de még nincs hivatalos álláspont, a PMP minden bizonnyal indít, mert legalább a második forduló előtt alkupozíciót teremthet ezzel magának, az RMDSZ pedig klasszikusan jelöltet az első turnusban, aligha van most oka rá, hogy ne folytassa a hagyományt.

A májusi választások és Románia soros EU-elnöksége – e két egymásra ható és egymást hatványozó tényező mindenképp számít majd, még ha bármilyen áttételesen is, az év végi voksszámláláskor. A hathavi uniós házigazdaság előnyeiből is inkább Iohannis fog jó eséllyel profitálni, mert a nagyszebeni csúcstalálkozó úgymond „hazai pályán zajlik”, és e félév talán legmediatizáltabb pillanata lesz ebben a kontextusban. Azzal aligha lehet szimpátiát és voksokat nyerni kormánykoalíciós szinten, hogy hetente bejelentik majd újabb és újabb uniós dossziék lezárását a napirenden szereplő 250 tételből.

Szintén a jelenlegi elnöknek kedvez, hogy a diaszpórával való kapcsolata továbbra is jónak mondható, bár Kövesi tavaly nyári menesztése bizonyára  (és mérhetően) negatívan csapódott le a külföldön élő szavazótábor egy részében. Dinamikus, módfelett sokat utazó Iohannisra kell számítanunk, aki előszeretettel fog Olaszhonban, Hispániában, Britföldön megfordulni, és nyilván Franciaországban, hogy csak a kontinens legnépesebb román közösségeit említsem.

A kampány során újra felbukkan a már öt évvel ezelőtti ultranacionalista refrén, amely Romániának román elnököt követel (mint az egyik áruházlánc reklámszatyrán a – nyelvi logika szempontjából is – szerencsétlen szlogen: alege românește), s ez újfent a kisebbségi szavazók nem kis részében kelthet visszatetszést, ergo önkéntelen azonosulási szándékot az ily módon  szászként, németként elkönyvelt Iohanisszal.    

Bárhogyan is alakul majd az esztendő, szinte mindent, a fagyrekordtól a lej fluktuációján át az esetleges áradásokig, de akár nemzetközi sportsikerekig a kampánylogikának igyekszenek majd alárendelni az aktorok. Nem kell fervens Iohannis-drukkernek vagy ellenzőnek lenni ahhoz, hogy belássuk: nem szerencsés, ha már meccs előtt erősen lejt a pálya; ez az alaphelyzet csak fokozza az eddig is eldurvult közbeszéd-közszereplés harciasságát, a szélsőséges cselekedetekre való hajlamot.

Másrészt pedig adósok vagyunk zárásként egy merész (vagy meredek) hipotézissel: ha a nyugati demokráciák példáira figyelmezünk, a második mandátum sok esetben áttörést hozott az illető államfő pályáján; mivel már nem nyomasztotta az újrázás kényszere, bátrabban vállaltak reformokat, egyértelmű állásfoglalásokat kényes, megosztó témákban, akár belátható  presztízsvesztéssel járó döntéseket. Miért ne zárkózna fel Románia ilyen szempontból is, és lenne öt évre kisebbségi jogokra (tehát magyar ügyekre is) odafigyelő, valóban egyensúlyra törekvő elnöke, akit a rend –  és a szereplő radikális váltása – kedvéért nevezhetnénk akár II. Iohannisnak?!