Demény Péter: A tehetség kapottsága

„a gyomrod helyén fáradt bor / s a szeszmadár meg minden éjjel / tép magának a májadból / mert ital lesz mi összetart / az übertől, jajj istenmensch / kolozsvár egy vad kötés / talán bulgakovalens / kolozsvár egy krajczolat / tömött koffeinsomnia / magával viszi az arcodat / hogy legyen mit álmodnia”.

Ez a szép vers az Első Erdélyi Slambajnokság első erdélyi nyertesének, André Ferencnek a műve. Sajnos, nem tudtam elmenni az aktusra, részt venni rajta (tényleg, gondoltak-e kedves olvasóim arra, mik lehetnek egy névelőelhagyás következményei? Ha például azt mondom, „részt venni Olimpián”…), az ilyen opusok miatt sajnálom a legjobban.

Különben André Ferencre rég figyelek, akár egy tehetségkutató kobra. A tavalyi gólyabálon az egyik versenyszám egy magyar népmese szinkronizálása volt, egy olyané persze, amelyikről a versenyzők abban a pillanatban tudták meg, hogy az lesz a feladatuk, amikor már villogtak a képek. És ez a vékony szőke srác minden gátlás nélkül, felszabadultan és szellemesen szinkronizálta A bugyuta embert, hogy öröm volt nézni is, hallgatni is – halálra röhögtem magam, és nem egyedül. Isteni adottság az ilyesmi, vagy ahogy egy barátom mondta egyszer: kapottság.

Régóta figyelek magára a műfajra is, bár ezt most tudtam meg, pontosabban: most jöttem rá. Már a Pion–Simon–Závada hármas vendégszereplésekor motozott az agyamban valami, s hirtelen lecsapott. Vagy tíz éve láttam Kolozsváron Caryl Churchill Az Iglic című darabját Zsótér Sándor rendezésében, és, ami az igazán fontos itt, Hamvai Kornél fordításában. Abban az előadásban hallottam olyan szójátékokat, mint amilyenek az idézett versben találhatók – hamarjában ez jut eszembe: „Vigyázz, kész, Freud!”

Ez a párhuzam azért érdekes, mert megmutatja, amit mindig tapasztalunk az irodalom kapcsán: nem a semmiből jön, valamilyen mélyen gyökerező emberi vágy következménye, ezért aztán nem is különösebben lényeges, hogy honnan érkezik, ha ezt a kérdést azzal a hangsúllyal tesszük fel: van-e értelme?

Miközben érezzük, hogy különbség van Pion István „komoly” és „slam” versei között, abból a szempontból, hogy mindkét fajta vers elmond valamit valahogyan, és ez fontos valakik számára, semmi különbség nincs a kettő között. Márpedig, kell-e még mondanom, a mai kor (s már a tegnapi is) az olvasót, a befogadót, az élményt éppolyan megkerülhetetlennek tartja, mint a szerzőt.

És nyilvánvaló, hogy minden kocsmát a diákok tartanak el, szocializálódásuk egyik sarokpontja a kocsmázás, személyes élményük tehát „a gyomrod helyén fáradt bor” és a „szeszmadár”, bár gondolom és remélem, a szexmadár is, és nyilvánvaló az is, hogy Kolozsvár, aki „magával viszi az arcodat, / hogy legyen mit álmodnia”, egyszerűen szép. Szép mindenképpen, de most egy slam költő tette azzá, s mi lenne a költészet feladata, ha nem az, hogy ismét visszaadja valaminek a szép üdeségét?

Jó lenne egy slames locsolóvers így Húsvét előtt. Piros tojásomat érte!

Kimaradt?