Rövid hírháttérnél nem ér(ne) többet a Nyugat Szövetségeként bejelentett akció, amelyben Temesvár, Arad, Kolozsvár és Nagyvárad úgymond közös platformot hozott létre saját jól felfogott (és a központi kormányzat által kitartóan negligált) érdekeit igyekszik majd közös lobbierővel érvényesíteni. A bukaresti bürokratikus packázásokról, centralista beidegződésekről lehetne akár többkötetes, történelmi távlatú opuszt kiadni, melynek csak legfrissebb fejezeteként illeszkedne a Robu–Falcă–Boc–Boljoan négyesfogat látványosnak és hangzatosnak szánt színre lépése. Mert a centrum–periféria, vagy másként a központ és a provincia dinamikus viszonya nem újkeletű, mondhatnánk sztorija van: olyan folytatásos regény aminek például ilyen epizódjai is vannak, mint az 1866-os pillanat, amikor Cuza fejedelem menesztésének hírére Jászvásáron autonomista tüntetés robbant ki, és amelyet karhatalommal vertek le, a beavatkozásnak pedig mintegy 30 halálos áldozata volt. Ennél csendesebb, de kevésbé önfeledt momentum, amikor a bukaresti politikusok szembesülnek azzal 1878. november 14-én, hogy megkapták Dobrudzsát, amivel nem tudtak mit kezdeni – a tartomány szuperkisebbségi, alig több mint 2 százalékos román lakosságával egyetemben  –, miközben a cári külpolitika „elcsatolt” az országtól három dél-besszarábiai megyét. És nem tudtak mit s hogyan cselekedjenek az 1918-as Besszarábiával és az osztrákosan berendezett Bukovinával sem: példa rá a kisinyovi elöljárók interpelláció-sorozata. Erdély sem volt kivétel; a „regátiak” túlkapásait felpanaszoló (egykor az egyesülést támogató) szenátorok egy csoportját a király nem is fogadja.

A döntés „fentről” jött, hangzott a gyakori mentegetőzés az agyament pártállami utasítások magyarázataként, s egyfajta hárítással elegy diszkrét elhatárolódásként, még akkor is, ha akik ezt elmondták  „lementek” Bukarestbe, küldetésbe, raportra, vagy eligazításra. A tervgazdálkodás statisztikáit bogarászó szakemberek bizonyára dokumentálni tudják majd, miként soroltattak vidékek hátrébb vagy épp előrébb a prioritáslistán, ha fejlesztésről, befektetésről volt szó. Most a Nyugatot látjuk. amint jelez, hogy hajlandó akár saját kezébe venni ügyeinek intézését. Az elán majdhogynem elsodorta magát a szándékot, mert a remélt uniós pénzek a 2021-tól kezdődő költségvetési ciklusban nem landolnak a „cséntru” megkerülésével e négy város önkormányzatainál: a polgármestereknek, kik egyben megyeszékhelyeket is vezetnek meg kell győzniük a megyei tanácsokat is, hiszen entitásként megyék társulására szabják majd azokat a pezsdítő erejű euróhalmokat. Az épp hatalmon levő tényezők a maguk során enyhén szólva inkoherens választ adtak a négyek szervezkedésére; marginális vérnackó reakció érkezett a szocdemektől, de a párt éléről nem, míg Tăriceanu (tán a régi liberális harmónia éveinek emlékére) igen megengedő hangnemben nyilatkozott. Dăncilă kormányfőtől az lett volna meglepő, ha bármilyen választ produkált volna, az egyébként is lakonikus KWI pedig egykori erdélyi polgármesterként ugyan mit fűzhetne hozzá. Utóda a nagyszebeni bársonyhokkedlin máris pozitívan nyilatkozott – akár helyette is. Mellékes aspektus, hogy a négy db. szövetkező helyi elöljáró egyazon párt tagja. Ellenzéki alakulaté, tehát a projekt, középtávú (fenntartható?!?) vidékfejlesztő rezonját mintegy maga alá gyűri az egyértelmű aktuálpolitikai üzenet.

S hogy a többi erdélyi vagy nem erdélyi sértett, mellőzött, ejtett városvezető hirtelen éledni kezdett, két dologra enged következtetni: a vidéki Romániában, szerte ez országban frusztrált lokálpatrióták lázonganak, mert a központ a maga önkonzerváló késztetéseivel és 89 előtti önkényes reflexeivel immár több ötéves terven át szelektív halláskárosodásban szenved, nem hallja egyesek fel-feltörő jajszavát.

A másik konzekvencia a kapkodásról szól. Nagybánya polgármestere eddigi elismerései mellé az év irredentája címet is besöpörte azzal a kijelentéssel, miszerint Máramaros-Szatmár és Beszterce összefogásával az Észak-Erdélyi  Provincia jön létre január közepén. Plusz Szilágy megye, hogy a dolog súlyát érezni lehessen. Cherecheșiu polgármesternek azóta megsúghatták a stábbeliek, hogy ennek a kifejezésnek van egy 1940 kora őszétől datálható variánsa... Hogy Jászvásár és újabban a bukaresti III. kerület mitől lett egyből ennyire vokálisan nyugatbarát (hiszen ők is üdvözölték-csatlakoznának a kezdeményezéshez), nos, az már alapos oknyomozást igényel, nem kenyerem (állítólag van itt a rommagy sajtóban erre harcedzett, szakképzett kapacitás). A menü hiányos lenne, ha a magyar álláspontokat mellőznénk: volt is lesz is üdvözlés az EMNP részéről, mert ők már évek óta várják egy erdélyi román politikai aktor megjelenését (igaz ugyan, hogy ez nem az, de hátha-hátha).  Tánczos Barna szenátor kommentárja pedig, hogy le kéne kopírozni, ihletődni lehetne a négyesfogat példájából székely tájakon is – megérne egy cikknyi kommentárt a maga során.

Ünnepek jönnek, lazulás és jókedv, pezsgő és tűzijáték pukkan, s mivel az országnak büdzséje mai jelek szerint csak vízkereszt táján kocsonyásodik meg a dümbovitzai ködökben, a négy nyugati legény karöltve átruccanhat Észak-Olaszországba egy kis jegyzetelésre, tapasztalatcserére, és ha már lázról szólt e szöveg címe... csöppnyi borogatásra.