A német kereszténydemokraták tisztújító kongresszusán a Friedrich Merz-cel folytatott szoros küzdelemből Annegret Kramp-Karrenbauer, azaz – az általa is vállalt, iniciálékból összevont „becenevén” – AKK került ki győztesen. 517 jelölt adta rá a szavazatát. Merzre 482-en szavaztak.

AKK közismerten Angela Merkel leghűségesebb szövetségesei közé tartozik. A kormányalakítási kudarcok és nehézségek, valamint szövetségi államokban elért gyenge választási eredmények nyomán, melyek Merkel tekintélyét jócskán megtépázták és politikai súlyát is kezdték kérdésessé tenni, voltaképpen AKK húzta ki főnökét a bajból azzal, hogy feladta sarlandi miniszterelnöki megbízatását, és vállalta a CDU főtitkári tisztségét.

Amikor a hesseni választási vereség után Angela Merkel – kancellári tisztségének megmentése érdekében – kénytelen volt lemondani a párelnöki tisztégről, nem lehetett kétséges, hogy AKK jelöltetni fogja magát. Annak ellenére is, hogy Fridrich Merz személyében veszedelmes ellenfele támadt. Merzet kancellársága első ciklusában maga Angela Merkel száműzte a párt vezetőségéből azzal, hogy – a kezdettől építgetett Merkel-garnitúrára támaszkodva – eltávolíttatta frakcióvezetői tisztségéből. Amit – az időközben sikeres üzletemberré vált – Merz soha nem tudott megbocsátani. S Merkel sem titkolta soha iránta érzett ellenszenvét.

Az előrejelzések váltakoztak: kezdetben Merz tűnt esélyesebbnek, később azonban már AKK. A küzdelem kimenetele tehát az utolsó pillanatig nyitott maradt. Merz a kongresszuson elmondott beszédében is stratégiaváltást tartott szükségesnek és – anélkül, hogy Merkelt név szerint is megnevezte volna – a korábbi vezetést, illetve annak balratolódását kárhoztatta a populizmus és a szélsőjobb megerősödése miatt. Az Alternatíva Németországért Bundestagba való bejutásáért és folyamatos erősödéséért is (az AfD az utóbbi hónapokban a német politikai mezőny egyszer 2., másszor 3. legerősebb pártjává vált) a koalíciót tette felelőssé.

AKK, akit a német sajtó koronahercegnőként, illetve Merkel-klónként emlegetett, arra kényszerült, hogy lemossa magáról a bélyegeket. Ő is egyfajta stratégiai váltást hirdetett meg. „A Merkel-éra lezárult – szögezte le –, de nem forradalmi változásokra, hanem kontrollált újrakezdésre van szükség.” Az államba vetett bizalom visszaállítását, a német állampolgárok otthonosságérzésének megerősítését hangsúlyozta. A migrációs válságról nem szólt, csak sajtóértekezletén – újságírói kérdésre válaszolva – mondta el, hogy a 2015-ös állapotok nem térhetnek vissza. A törvényességet be kell tartani, és minden törvénytelenséget szigorúan meg kell torolni. Egész attitűdje gyakorlatiasságot és megbízhatóságot sugallt.

Az azonban, amiben a – Németország legkatolikusabb vidékéről származó – háromgyerekes családanya gesztusaiban és attitűdjében is Merkel leplezetlen folytatójának mutatkozott, a jó anya, a „gute Mutti der Nation” szerepének felvállalása volt. A továbbiakra nézve azonban ez a szerep sem tekinthető kockázatmentesnek. Könnyen az avíttság, az elhasználtság benyomását keltheti.

Az, amivel AKK végülis a maga oldalára állította a kongresszust, a magabiztosság, kimértség és racionalizmus volt. Ironikusan – Trump híres jelszavára is visszautalva – nem azt ígérte választóinak, hogy a CDU-t ismét naggyá teszi, hiszen szerinte ma is az, hanem azt, hogy méltóképpen folytatja a jeles elődök munkáját. És a folytonosság ígéretét a választmány ezúttal is értékesebbnek tekintette a kockázatvállalásnál. A biztosabbnak tűnő variáns mellett döntött. Megválasztásában, amint azt a Süddeutsche Zeitung kommentátora Stephan Braun is megjegyzi, a nők játszottak meghatározó szerepet. Ez már a lelkes tapsokból és az eredmény kihirdetését követő ünneplésből is kiderült. Angela Merkel feminizmusa a pártban minden jel szerint termékeny talajra talált.

Ennek ellenére a siker tele van kockázatokkal. Ha a győzelem eufóriája elmúlik, Annegretnek és Angelának is rá kell jönnie, hogy mostantól kezdve a párton belül is egy erős ellenféllel állnak szemben. Merz ugyan a győzelem kihirdetését követően támogatásáról biztosította ellenfelét, de bizonyosra vehető, hogy AKK jövője alapvetően Merztől fog függeni. A változtatások elől ugyanis a párt már semmi módon nem térhet ki.

Minden azon múlhat, hogy az új pártelnök és kancellárjelölt képes lesz-e a belső ellenzéket bevonni a hatalom gyakorlásába. S ebben Angela Merkel már nem lehet segítségére, sőt éppen ő lehet a folyamat legfontosabb kerékkötője. Az elmúlt 18 év alatt ugyanis a párt és a kormányapparátus minden fontosabb pozíciójába saját híveit ültette. Márpedig Merz kiváló retorikai képességeivel (melyeknek a Kongresszuson elmondott beszéde is tanúbizonyságát adta), valamint alkatából fakadó politikai energiájával és befolyásos kapcsolatrendszerével (melynek köszönhetően 17 évi távollét után úgy térhetett vissza a politikába, mintha el sem távozott volna) továbbra is befolyásos szereplője marad a pártpolitikának. (Támogatói közt olyan befolyásos személyiségek is találhatók, mint a volt pénzügyminiszter és a Bundestag mai elnöke, Wolfgang Schäuble vagy az Európai bizottság egyik oszlopos tagja, Günther Oettinger.)

A párt szempontjából létfontosságú lenne, hogy ezek az energiák pozitív energiákká alakulhassanak. Ha ez nem sikerülne, a párt egysége kerülhetne veszélybe. Az értelmetlen belső villongások akár – az amúgy lejtőre került – párt végső kudarcát is jelenthetik.

A fő kérdés tehát az – véli a már idézett Joseph Braun is –, hogy AKK kiket fog beemelni a hatalomba. Milyen viszonyt alakít majd ki Merz-cel és híveivel? Azaz: sikerül-e a merkeliánusok és a merziánusok közti szakadásnak elejét vennie?

Ha nem, sikere piruszi győzelemnek bizonyulhat.

Annál is inkább, mert a széleken már készülődnek az új seregek. Márpedig az Alternatíva és a Zöldek, akik támogatottsága éppen meredeken felfele ível, tűz és víz. Felülkerekedésük az egész országot és Európát is káosszal fenyegetheti. Pedig a káosz – a francia és a görög az intő példa – másutt is küszöbön áll.

AKK racionalitásával, kiegyensúlyozottságával, önmérsékletével nyerte meg a választást. Mindháromra nagy-nagy szüksége lesz.