A Legfelsőbb Bíróság kimondta döntését a Mikó-perben. Nem meghozta, mert már korábban eldőlt, hogy érvelhet bármilyen briliánsan is, hozhat akármilyen cáfolhatatlan bizonyítékokat az Erdélyi Református Egyházkerület ügyvédje, a román igazságszolgáltatás előtt mindez semmit sem ér.

Igazságszolgáltatás? Jó ideig – amíg meg nem győződöm hatékony, pártatlan és társadalmi egyensúlyt teremtő működéséről – nem írom le, nem mondom ki többet ezt a kifejező erejű magyar szót. Éppen azért, amiért a rómaiak körében sem örvendett kezdetben nagy népszerűségnek, s inkább tisztelték a köztársaság korában a vele sok hasonlatosságot mutató Aequitas istennőt, Iustitiaként jelölöm meg. (A posztigazság korszakában talán a bélyegzem meg kifejezés sem túl erős.) Erdélyi magyar honfitársaimnak ugyanakkor nem vitatom el a jogát, hogy a jelenlegi hazai Iustitiát mentsék, éltessék a valójában politikai acsarkodás nevében és jegyében szervezett tüntetéseken.

A kocka a Mikó-perben már a brassói Táblabíróságon el volt vetve, amikor a bírónő az ítélethozatal előtt – meg nem erősített, ám hiteles források szerint – a gyermekeire hivatkozott a döntés elsődleges motivációjaként.

Aki pedig azt gondolta, hogy a Legfelsőbb Bíróság azért halasztotta el kétszer is az ítélet kihirdetését, mert körültekintően mérlegelni akart, az nem ismeri a hazai Iustitiát. Az azt hiszi naivan, hogy a kezében a pallos a bűnös megbüntetésének jelképe és nem azt jeleni, hogy az istennő vak.

Az elmúlt évek tapasztalata és rossz érzései miatt azt gondolom, hogy mifelénk a kard az abszolút hatalom szimbóluma: a hatalmat gyakorlók (talán így pontosabb: bitorlók) ütnek és vágnak (román szólás szerint még kifejezőbb a Taie și spânzură!). A szemkötő alól pedig Iustitia azokra sandít, akik önkényesen meghozzák a jóváhagyást: Igen, most az ideje, hogy odacsapjunk a magyaroknak! Nem, nem a centenárium hetében, de legalább annak hónapjában, hadd érezzék, hogy semmi sem változott, őket a pusztulni nem akaró kisebbséget ma is másodrendű állampolgárnak tekintjük.

A közösség javainak elkobzása működött már egyszer a szocializmus éveiben. Az erdélyi szászság – amelynek szintén önrendelkezést ígértek Gyulafehérváron – kivéreztetett az államosítással, nem csak autonómiájukat, hanem egzisztenciájukat is elvették akkor.

Úgy tűnik, hogy közösségi javaink visszaállamosítása nem hozza meg a várt eredményt. Nem eltántorít, hanem megerősít az igazságtalan a Legfelsőbb Bíróság döntése. Erre vall Sepsiszentgyörgy polgármesterének, Antal Árpádnak kijelentése: „Az állam ismét ellopja közösségünk vagyonát. Ebből is látszik, hogy mennyire nem ismernek minket: elfelejtik, hogy minden elnyomást túléltünk, mindig erősebbek, életképesebbek lettünk. Most sem lesz másképp. Küzdeni fogunk mindaddig, míg az igazság végül felülkerekedik. Sepsiszentgyörgy önkormányzata úgy fogja gondját viselni ennek az iskolának, hogy tudjuk: az Erdélyi Református Egyház a jogos tulajdonosa!”

Az újságok, a hírportálok Kató Béla erdélyi református püspök bejelentését emelték ki, azt, hogy az egyház nem adja fel és a strasbourgi emberjogi bírósághoz fordul a Mikó-ügyben. Az RMDSZ is támogatja az EREK-et – mondta Kelemen Hunor szövetségi elnök. Ez fontos.

Ám sokkal fontosabb dolgot is mondott az erdélyi református püspök: ha elvesznek valamit tőlünk, újat fogunk építeni, ha akadályokat gördítenek elénk, új utakat keresünk.

Nem esünk letargiába, nem is vonulunk utcára hangoskodva, hogy megmutathassák: fütyülnek ránk. Nem! Helyette építünk. Csak így teremthetünk jövőt.