Bíró Béla: Nyugaton a helyzet (igenis) változik

Németországban, bár a hatalmat továbbra is a két hagyományos párttömörülés: az unió-pártok (azaz a kereszténydemokraták és a keresztényszocialisták) valamint a szociáldemokraták gyakorolják, ez a Grokonak (azaz nagykoalíciónak) keresztelt politikai rendszer mind nyilvánvalóbban képtelen arra, hogy a teljes német politikai spektrumot képviselje. A legújabb, a GMS közvéleménykutató intézet által végzett reprezentatív felmérés tanúságai szerint Angela Merkel kormánya mélyponton van, ma már csupán a választótestület 42 százalékának támogatására számíthat. Az összes többi parlamenti párt a választók 54 százalékának bizalmát élvezi.

Ezek a pártok azonban nem csak erősen különböző, de sok esetben összebékíthetetlennek tűnő ideológiákat képviselnek.

A CDU/CSU mindazonáltal őrzi minapi (szintén mélypontnak számító) 27 százalékos támogatottságát (a parlamenti választásokon még 33 százalékkal jutott hatalomra). A koalíciós partner, a Szociáldemokrata Párt azonban a korábbi közvéleménykutatási eredményekhez viszonyítva is újabb mélypontra zuhant, a maga 15 százalékával ma már csupán a negyedik a pártok rangsorában. Még a szélsőjobboldaliként demonizált AfD (az Alternatíva Németországért) is három százalékponttal előzi meg, s ezt – bár fekete a fehéren – még a német lapok sem bírják leírni, Németország második legerősebb pártjává avanzsált. A szociáldemokratákat e pillanatban még a zöldek is megelőzik. Utóbbiak 1 százalékkal a korábbi 15-ről 16-ra növelték támogatottságukat. Az enyhén jobboldali szabaddemokraták (azaz a német liberálisok) és a jobbára keletnémet támogatottságú Baloldal (a Linke) 10-10 százalékon állnak.

Az Alternatíva lassú, de úgy tűnik megfékezhetetlen térnyerése a nyilvánosságot mély aggodalmakkal tölti el. A Frankfurter Allgemeine Zeitung nemrégen terjedelmes tanulmányt közölt a párt elnökétől, Alexander Gaulandtól. Az írást a fősodor sajtóban neves történészek egész sora vette górcső alá, és megpróbálta bizonyítani, hogy az írás főbb állításai Adolf Hitler 1933-as beszédeiből származnak. A berlini Tagesanzeigerben Woflgang Benz elemezte Gauland szövegét. Úgy vélte, hogy Gauland – amikor a „haza” vesztéről beszél – a haza nevében „a társadalmi békét, a jogállamot, a szociális biztonságot, a nők egyenjogúságát, a vélemény- és vallásszabadságot” akarja elveszejteni. Gauland ugyanis nemcsak Hitler szavajárását veszi át, de magát az ideológiát is. Mondataiból 1933 szelleme árad.

Gauland az inkriminált írásban valóban „egy globalista osztályról” beszél, mely politikailag és kulturálisan a mai világ ritmusát előírja. Ennek az osztálynak a tagjai egy „fölérendelt párhuzamos társadalom” világpolgárainak érzik magukat. Ennek az „új elitnek” a tagjai „csak lazán kötődnek saját hazájukhoz”. Velük szemben állnak „azok, akiknek számára a haza még mindig magáért való érték, és akik elsőként veszítik el ezt a hazát, azt az otthonos miliőt, melybe bevándorlók özönlenek.”

Christian Lüth, az AfD szóvivője és – sokak gyanúja szerint a Gauland-írás voltaképpeni szövegezője – tagad mindenféle kapcsolódást Adolf Hitlerhez, beszédeihez. A Gauland-szöveg egy másik liberális berlini lapban, a Tagesspiegelben megjelent 2016-os esszére alapoz – állítja –, mely a maga részéről a híres, Londonban élő német szociológus, a szintén liberális Ralf Dahredaorf munkáiból indul ki. Ezekben az írásokban lelhetők fel annak az elit- és globalizáció kritikának a gyökerei, melyeket Gaulnd alapul vesz.

A kérdéskört tisztázandó a Tagesanzeiger Magnus Brechtkennel az 1933 és 1945 közti Hitler-beszédek elismert szakértőjével készít interjút. Vincenzo Capodici kérdésére Brechtken is elmondja, hogy a Gauland-írás valóban a Tagespiegel cikkére alapoz. De hozzáteszi, hogy a szóban forgó írásnak egészen más jelentést tulajdonít. Gauland történetileg a kultúrpesszimizmus hagyományát folytatja, mely a 19. század kultúrtörténetében gyökerezik. Ez a kultúrpesszimizmus mindig előbukkan, amikor a népesség széles rétegei a társadalmi változások komplexitását képtelenek átlátni, s ezért összeesküvés-elméletekben keresnek kiutat. A „globális osztály” fogalma is hosszú hagyományra tekinthet vissza. A kommunizmus is erre a fogalomra alapoz. Maga Hitler is ebből a hagyományból merít. A kommunisták is úgy vélik, hogy a népnek egyfajta élcsapatra, s az ezt megszervező politikai vezetőre van szüksége, hogy ezt a rendszert megváltoztassa. Igaz, a népen Hitler már egészen mást ért, mint a kommunisták. De a képlet ugyanaz, a társadalom a világot túlságosan komplikáltnak érzi ahhoz, hogy helyzetét feldolgozhassa.

Brechtken gondolatmentét folytatva megjegyzendő, hogy a kommunizmus és a fasizmus homogén nép fogalma, bár eltérnek egymástól, egyként történelmi konstrukciók. A nemzetállam – a másik történeti konstrukció – mindkét hagyományt megelőzi. Ehhez a konstrukcióhoz – történelmi gyakorlatában – minden internacionalizmusa ellenére a kommunizmus is mereven ragaszkodik. A Szovjetunió összes kelet európai csatlós állama – talán Magyarország kivételével – internacionalizmus ide vagy oda – valójában kommunista nemzetállam volt. A kommunizmus a népen, bár kevésbé agresszív módon, de sajnos jóval hatékonyabban a kulturális közösségként felfogott többségi társadalom munkásosztályát érti, a fasizmus, a nemzeti szocialista („völkisch”) állam, a „faji” összetartozásra alapozza a homogén nemzet fogalmát. Mindkettő egyszerű világértelmezéssel szolgál.

Capodici utolsó kérdésére, hogy van-e létjogosultsága annak a törekvésnek, hogy az Alternatívát a német titkosrendőrség en block megfigyelés alatt tartsa, Brectken még óvatosabban válaszol. „Az AfD-vel politikailag kell szembesülni. Ez rendkívül fontos. Tisztáznunk kell, honnan jövünk, hol állunk, hová törekszünk. Ha ezt megtettük, minden állampolgárnak magának kell döntenie, hogy egy, az AfD által kigondolt »völkisch« államban szeretne-e élni vagy sem.”

Hannah Lückmann, a Die Welt esszérovatának (német szóhasználatban Redaktion Fouilleton) rovatvezetője, a neves német filozófussal (Heidegger egyik életrajzírójával és egyik legjelentősebb értelmezőjével), Rüdiger Safranskival száll vitába, aki szintén a nyakló nélküli bevándorlás veszélyeire figyelmeztet. Safranski azonban az etnopluralizmus fogalmára alapozva utasítja el az „idegen” kultúrák átgondolatlan „integrációjának” ideológiáját. Az etnopluralizmus a különböző etnikumok jogilag szabályozott együttélését jelenti. Államok közt, és végső konzekvenciájában államokon belül is.  Lückmann a Miért oly gyenge gondolkodók a jobboldal gondolkodói című írásában úgy véli, hogy Safranski is a komplexitás redukciójának (Unterkomplexität) bűnébe esik.

Csakhogy a komplexitás fogalmát, bár ez – mint a fentiekből is kiderülhetett – a bal-liberális diskurzus egyik kulcsszava, egyetlen használója sem definiálja. Pedig ezzel a fogalommal nem ártana csínján bánni. Az a jelenség, amit mi „komplexnek” nyilvánítunk, egyáltalán nem biztos, hogy valóban feldolgozhatatlanul bonyolult. Legalább annyira valószínű, hogy az a fogalmi rendszer, mellyel a jelenséget értelmezni próbáljuk, mélységesen elavult, azaz az adekvát értelmezésre merőben alkalmatlan.

Hogy én is az Unterkomplexität bűnébe essem, kénytelen vagyok mondandómat egy egyszerű példával szemléltetni. A ptolemaioszi világkép, mely a Földet tekintette az Világmindenség középpontjának, a bolygók (köztük a Nap) mozgásait egy elképesztően bonyolult, bár matematikailag tökéletesen egzakt rendszerben írta le. Ezt a – közember számára felfoghatatlan bonyolultságú – rendszert egy Kopernikusz nevű zseni az inadekvát „nézőpontot” egy adekváttal felcserélve, egy roppant egyszerű, bárki számára felfogható rendszerrel (és egyben világképpel) helyettesítette. Nem tett egyebet, minthogy a Földet mint a rendszer középpontját a Nappal cserélte fel.

Nem zárható ki a lehetőség, hogy a kortárs világ – közember számára felfoghatatlan – bonyolultsága voltaképpen abból fakad, hogy a kortárs társadalomelméletek továbbra is mélységesen elavult értelmezési sémákat úgymond „haladóknak” feltüntetve – maguk produkálják azt a komplexitást, melyet látszólag csak „összeesküvéselméletek” képesek „feloldani. Ezeket az elavult értelmezési sémákat – ez esetben nekem is vállalnom kell valamiféle összeesküvés-elmélet ódiumát – a globalizált gazdaság érdekei kényszerítik rá a kortárs világra… Egyebek közt szintén a modern kapitalizmus gazdasági kényszerei által előidézett demográfiai válság problémáinak megoldása érdekében.

Az elavult gondolkodási sémákon való felülemelkedést Kopernikusz idejében még a katolikus egyház dogmatizmusa tette lehetetlenné. Manapság mintha a haladáskultusz nem kevésbé dogmatikus ideológusai tennék azzá.

Én a német szabaddemokraták elnökével, Christian Lindnerrel értek egyet, aki szerint az AfD-nek a politikai diskurzusból való kirekesztése az, ami blokkolja a „kopernikuszi” szabadgondolkodást, és a társadalmat az AfD nacionalistáinak táborába tereli.

Gyakorta kétségtelen jószándékkal. Sajnos.

Kimaradt?