Hétfőn megtörtént a bemelegítés. Nem csoda, hiszen az inkább nemzeti, mint országos tévéadó már napok óta újra és újra lepörgeti azt a videoklipet, amelyben egy kislány csengő hangon zengi Románia himnuszát, egyszer csak feltűnik a háta mögött a legnagyobbnak tartott román labdarúgó – az egyébként makedón – Gheorghe Hagi, trikolórt terít a gyerek vállára és oly határozottan néznek együtt a kamerába, úgy villan a szemük, hogy szinte halljuk a korábbi magyar–román mérkőzések alkalmával a román sportsajtóban szalagcímként megjelentetett biztatást: „Reájuk! Reájuk! Az anyjukra!"

Ezek után szinte törvényszerű, hogy a román ultrások – akik a magyar futballhuligánok miatt – nem balhézhatnak pénteken Budapesten (a mérkőzést tudvalevőleg zárt kapukkal játsszák), hétfőn Kolozsvárt egy országos bajnoki mérkőzésen felgyújtják a magyar zászlót. A zászló elégetése miatt gyorsan 30 ezer lejes bírsággal sújtotta a Rapid klubot a Hivatásos Labdarúgóliga, s elrendelte: a bukarestiek a következő mérkőzésüket zárt kapuk mögött játsszák le. Akárcsak a magyar-románt. Gyorsan léptek, mert a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség akár a román–magyar visszavágóról is kitilthatja a szurkolókat. Igaz, ezzel vajmi kevés eredményt ér el.

Egyrészt azért, mert a labdarúgás és az erőszak hosszú évszázadok óta összetartozik. Állítólag a játék is úgy született meg, hogy az angolszászok egy elnyomó normand harcos fejével passzolgattak a győztes csatájuk után. Másrészt, mert az már történelmi tény, hogy II. Edward hasztalanul adta ki parancsát 1314-ben, hogy tilos futballozni, és ugyanolyan eredménytelen volt IV. és VIII. Henrik, illetve I. Erzsébet próbálkozása is az állati ösztönöket elszabadító foci hatósági felszámolására. Pedig Erzsébet a tizenhatodik század közepén elrettentésként azzal riogatott rendeletében, hogy nem csak bezáratja a futballozás bűnébe esőket, hanem egyhetes templomi bűnbánó imádkozást is kiszab halmazati büntetésül.

Sokan vannak ma is, akik szerint a futball letális fegyverek nélkül vívott háború.

Ők emlékeztetnek arra, hogy Spanyolországban a Barcelonának szurkolni a katalán, a Bilbaónak szurkolni a baszk autonómia igénylését jelenti. Aki a Real Madridnak drukkol, az a spanyol egységet óhajtja. Glasgow-ban a Rangers a protestánsok, a Celtic a katolikusok csapata. Belgiumban a flamandok az Anderlecht, a vallonok pedig a Liège támogatói. A 90-es évek elején Silvio Berlusconinak, az AC Milan elnökének reklámozói saját játékosai voltak, meg is nyerte a választásokat.

Csakhogy azóta eltelt néhány év. A versengés ma a gazdaságban folyik. Az érvek ütköztetése a parlamentben. (Már ahol van valamiféle bizonytalan egyensúly.)
A nacionalizmus ballasztjától leginkább a labdarúgók szeretnének megszabadulni.

Mert nehéz úgy játszani, hogy arra kell folyton gondolniuk a pályán: ha veszítenek, az egy nemzet veresége lesz. A magyar–román mérkőzés előtt nyilatkozó játékosok is erre utaltak. „Mi lennénk a legboldogabbak, ha a futballsikerekre kiéhezett magyar embereket világbajnoki vagy Európa-bajnoki szereplés kivívásával ajándékoznánk meg: elhiheti, csapattársaimmal legalább annyira vágyunk rá, mint honfitársaink. Csak sajnos vannak korlátaink..." – mondta Szalai Ádám. „Bármi lesz is az eredmény, még sok találkozó következik utána" – így Daniel Goian.

A futball akkor mutatja meg igazi szépségeit, valós izgalmait, ha a játékra kíváncsi szurkolók ülik körül – sajnos pénteken, a FIFA határozata miatt, nem a pályát, csupán a tévét.

A pénteki találkozó nem a Posadánál kezdődött háború újabb csatája, hanem tehetséges, de a siker közelébe még nem jutott sportemberek küzdelme. Végső soron szórakoztatásunkra szolgáló játék.

Nem tudom, más hogy van vele – valószínű, hogy sokan másként, sokan ugyanígy –, de én nem attól vagyok magyar, mert a magyar válogatottnak szorítok, hanem azért szurkolok Egervári Sándor fiataljainak, mert magyar vagyok. (Ha a két egykori Sztálinváros, Brassó és Dunaújváros hokicsapata mérkőzik a jégen, Brassónak drukkolok.)

A zászlóégető szurkolók még nem értik, hogy a játékosok nem a nacionalizmus zászlóvivőiként akarnak szerepelni – mint ama félresikerült reklámban Gheorghe Hagi –, csak egyszerű, ám nagyszerű profi labdarúgókként.

S arra gondolok, milyen jó lenne, ha a politikusok, az újságírók, a művelődésszervezők sem kívánnának másokká lenni – csupán hivatásosokká.