Az Orbán–Salvini találkozó nyomán egyre világosabban kibontakozó, s a kétségtelenül Európa központi dilemmájaként körvonalazódó ellentét az illegális bevándorlás támogatói és ellenzői közt, nem antagonisztikus ellentét. Azaz a két magatartás nem föltétlenül zárja ki egymást. Ha Franciaország vagy Spanyolország vállalja az illegális bevándorlást, és záros határidőn belül muszlim állammá válik, pusztán ettől a ténytől még nem omlik össze a világ. Európa sem.

Persze feltéve, hogy a különböző nyelvek és kultúrák képesek békésen, egymás értékeit kölcsönösen elfogadva, de legalábbis respektálva együtt élni.

A probléma csak az, hogy Európa a középkor vége óta (lásd Szent-István-i Magyarország) épp ezzel a képességgel nem rendelkezik. S mi, európaiak nagyhatalmi érdekeinket követve a muszlimokból is épp ezt a képességet pusztítottuk ki. A közkor végi Córdobai Kalifátus muszlim fővárosa Toledó (a megnevezés eredeti jelentése „felemelkedett”) talán nem véletlenül asszociálja a tolerancia fogalmát, valóban a muszlim, a zsidó és a keresztény közösségek együttélésének mintapéldája volt.  Amíg el nem söpörte a spanyol Ferdinand és Izabella katolikus intoleranciája...

A felvilágosodást követően kialakított úgynevezett nemzeti (és korántsem nemzet-) államok, melyek megalapozói a különböző nyelvek és kultúrák államon belüli együttélését pusztán az asszimiláció technikáira alapozva, azaz a kisebbségi, (vagy többségiként is elnyomott) nyelvi kulturális közösségek megsemmisítésével tudták elképzelni, az eltérő nyelvi és kulturális értékek kölcsönös elfogadásának, illetve tiszteletének képességét irtották ki az európai „nemzetekből”. Nemzeten (a mai politikai diskurzus fogalmaiban) állampolgári közösséget kell értenünk, azaz olyan államot, melynek történelmi hivatása az egynyelvű és egykultúrájú, azaz maradéktalanul homogén állampolgári közösség kialakítása.

A fejlett nyugati társadalmak demográfiai összeomlása paradox helyzetet eredményezett.

Ezek a nyugati nemzeti államok, melyek gazdagságukat nem jelentéktelen részben a gyarmatosításnak, azaz az afrikai, ázsiai és dél-amerikai „felvilágosulatlan népségek” gátlástalan kiszipolyozásának, hagyományos társadalomszervezése és gazdasági szervezetei szétverésének, s a szóban forgó társadalmak ezzel összefüggő „civilizálásának” köszönhették látványos felvirágzásukat is, továbbra is hisznek (jó ideje már bevallatlan, sőt bevallhatatlan, de a lelkek mélyén makacsul tovább élő) kulturális felsőbbrendűségből eredeztethető asszimilációs képességeikben.

Ugyanakkor ezek a társadalmak a gyarmati múlt, vagy akárcsak a gyarmatok fölötti világháborús vetélkedések, s a közben elkövetett emberiség ellenes bűnök miatt is súlyos (bár szemérmesen elhallgatott) lelkiismeretfurdalást, s ezzel társulva súlyos, gyakorta rettegéssé fajuló szorongást éreznek. Az utóbbiakat azzal próbálják kompenzálni, hogy az egyenlőség szabadság, emberi méltóság, testvériség, felebaráti szeretet fennkölt szólamaira alapozott ideológiákkal próbálják az egykori áldozatok utódait magukhoz édesgetni. A hatalomhoz és a dicsőséghez (azaz a civilizatórikus teljesítményeik elismertetéséhez) azonban továbbra is ragaszkodnak. A nyelvi és kulturális dominanciát – hatalmuk fenntartásának zálogát – semmi áron nem hajlandók feladni. (Amíg még képesek megvédeni.) Franciaországban ma sem nagyon vannak kisebbségek, hivatalos nyelv és kultúra is csak egyetlen egy van, a francia. Sajnos egyre többen vannak azok, akik ezt a nyelvet és ezt a kultúrát önmagukra nézve (nemzeti állam ide vagy oda) mind kevésbé érzik kötelezőnek…

A bűntudat ugyanis nem „asszimilatorikus érték”. Az ember nem szívesen válik olyan társaihoz hasonlatossá, akik mások iránt – s még kevésbé, ha épp iránta – gyakorta agresszíven leplezett lelkiismeretfurdalást éreznek. Arra, aki önmagát sem igazán képes tisztelni, nem felnézünk, legjobb esetben is sajnálatot érzünk iránta, sőt, gyakorta lenézzük őt. S ha az is kiderül, hogy az egykori gyarmatosítóknak ma is pusztán olcsó munkaerő gyanánt van szükségük rájuk, s a fennkölt szólamok mögött voltaképpen egyfajta önként vállalandó posztmodern rabszolgaság intézményesítésének szándéka rejlik, nem csupán az integrációnak becézett asszimilációt utasítják el, de fokozatosan szembe is fordulnak állítólagos befogadóikkal.

Az a sötét bőrű francia, akit a francia oktatási rendszer a francia gloire, a nyugati modernizációt voltaképpen elindító francia felsőbbrendűség szellemében „szocializál”, de akinek a felnőtt világ irgalmatlan versengésébe belépve kétségbeesetten kell tapasztalnia, hogy őt a törzsökös franciák kimondatlanul, de jól érzékelhetően nemigazán tekintik franciának, a kognitív disszonanciát csakis valamiféle agresszivitásban képesek levezetni. A jócskán feltupírozott francia agy és az arab vagy néger bőrszín gyakorta kibékíthetetlen konfliktusa, minden korábbi és újabb keletű sérelmet aktualizál. S ez a lelkiállapot Nyugat-Európa-szerte ma már veszélyes gyújtóanyagként érvényesül.

Abban persze nem volna semmi rossz, ha az Orbán–Salvini–Kurz tengely a Macron által címjelzet bevándorláspártiakkal nyílt konfliktusba kerül. A konfliktusok a problémák megoldásának leghatékonyabb eszközei. Mindkét fél kifejti a maga álláspontját, cáfolni próbálja a másikét, hogy aztán a – néha akár civakodásig fajuló – vitát végül valamiféle kompromisszum kövesse.

Csakhogy amint az a bevetőben is jeleztem, a mi európai társadalmainkból éppen ez a képesség veszett ki. Az Európai Unió létrejöttének legfontosabb célja éppen ennek az államokon belül megsemmisített képességnek legalább az államok közti térben való fenntartása lett volna. Azaz a továbbra is virulens nacionalizmusok egyfajta domesztikálása.

A dolog viszonylag jól is indult, egészen addig, amíg az államok közt be nem indult a homogenizációra való – minden nacionalizmusellenessége dacára is lényegileg nacionalista –  törekvés. Ez a törekvés persze paradox, hiszen ezt a homogenizációt (azaz az állítólagos „európai egység” intézményesítését) csak a nemzetállamok (azaz az elkülönült nyelvi-kulturális entitások) felszámolásával lehetne végbe vinni.

Az alternatíva ebben az esetben többé már nem az is-is, hanem ismét a vagy-vagy. Vagy az egyik tábornak vagy a másiknak kell egyfajta végső győzelmet aratnia. Vagy – Európát az európai egység nevében szétverő – Macron, vagy – az Európai Uniót előbb-utóbb a nemzetállami önkény szentesítésével felmorzsoló – Orbán–Salvini–Kurz-féle stratégiának kell győzedelmeskednie. A modern háborúk „végső győzelmeinek” szellemében. Nem véletlenül emlegetek háborúkat. A középkorban ugyanis a háborúk voltaképpeni célja mindig valami méltányosabb (a lovagias összecsapás nyomán) a vesztes fél által is elfogadott, mert az ő alapvető érdekeit is szem előtt tartó békekötés volt.

Manapság Tertium non datur. Ahhoz ugyanis egy olyan képességre lenne szükség, melyet a – lényege szerint – mindkét alternatívát alapvetően meghatározó idegenellenesség tesz lehetetlenné. Sok mindenre számíthatunk, de jóra nem.

Isten óvd meg Európát!