Jó fél évszázada (1959-ben!) az egyik legkedveltebb tantárgyam, a nem éppen önként vállalt bukaresti katonai tisztes iskolában, a taktikai ismeretek voltak! Soha ilyesmit nem tanultam, anyanyelvemen legkevésbé. A tantárgy arról szólt: hogyan kell az ellenfelet, esetenként a partnert megvezetni, elterelni figyelmét a számunkra fontos dolgokról, vagy éppen jelképes üzenetet küldeni neki, hogy tartjuk a megegyezést akkor is, ha a látszat mást mutat.

Sajnos mi, magyarok a taktikázásban gyengécskék vagyunk, a románok sokkal jobbak. E gyengeségünknek már sokszor megfizettük az árát, és még sokszor megfizetjük. Elég, ha csak a kettős állampolgárság cécójára utalok: a románok a jól ismert „hallgat és teszi" (tace si face) elv alapján csöndben és a legkisebb baj nélkül, egy belügyminiszteri rendelettel bevezették, a magyarok nagy tamtammal, hazafias parlamenti ujjongással, fellármázva még a szunnyadó ellenséget is!

A március 15-i ünnepségeinket hosszabb időn át néztem a román tévék műsorán, nem utolsósorban azért, hogy lássam, miként vélekednek rólunk. A kolozsvári menetben néhány román zászló is feltűnt a sok magyar és székely közt. A riporter mindjárt kedvezően véleményezte! Nem tudom mire gondolt. Talán arra, hogy lám, mégis rendesek ezek a kolozsvári magyarok, mert saját ünnepükön sem feledkeznek meg azokról, akikkel együtt élnek!

A marosvásárhelyi autonómia-tüntetésen szemüveggel is csak egy román zászlót láttam: a Székely Vértanúk szobránál, a hosszú menetben viszont egyet sem.
Ne értsen félre senki, nem azért hiányolom, mert úgy szeretem, mint a sajátunkat! Csak arról van szó, hogy add meg a császárnak, ami a császáré, az istennek, ami az istené! Ha mi elvárjuk a románoktól, hogy tiszteljenek és megértsenek bennünket, akkor nekünk is tisztelnünk kell őket!

Már csak taktikai okokból is jelzést kell adnunk erről. Mert ha a pár darab piros-sárga- kék is ott van a piros-fehér-zöld és a kék alapú székely zászló mellett, akkor a románoknak kevesebb okuk van azt mondani: a székelyek célja a kiszakadás Romániából!

Az RMDSZ viszont a taktikázásban is megtanult egyet-mást a románoktól. Ha nem tanult volna, akkor rég eltűnik a süllyesztőben, de lám, huszonhárom év után is ott van a román parlamentben! Hiába próbálják kiütni onnan. Mostanában nem annyira a románok, hanem elsősorban a mi „legjobb" magyarjaink... Mert mi szavakban annyira szeretjük egymást, hogy már Széchenyi leírta: mások nem tudnak annyit ártani nekünk, mint amennyit mi ártunk önmagunknak!

Szóval, az RMDSZ tanult a román politikától. Alkalmasint ez késztette arra, hogy elhatárolódjon a vásárhelyi autonómia-tüntetéstől. Legalábbis nyílt retorikájában, mert amúgy nem tiltotta meg támogatóinak, hogy ott legyenek, a döntést, demokrata szervezethez méltóan, az ő kezükbe adta, miközben külön hangsúlyozta, hogy az RMDSZ nem lehet az EMNP utánfutója. Már csak súlya miatt sem, hisz támogatottságát nézve éppen az EMNP az utánfutó.

Az RMDSZ-nek látszatában is meg kellett őriznie azt, hogy parlamenti párthoz méltóan mindent tárgyalással kíván megoldani és tartózkodik a konfliktusos helyzetektől. Nem viselkedhet úgy, mint az EMNP, mert a következő hetekben neki kell tárgyalnia kormánypártokkal az új régiók kialakításáról és az alkotmánymódosításról. Márpedig ebben az időszakban ezek a tárgyalások sokkal fontosabbak, mint a mégoly látványos tüntetés is.

Jelzések szerint a román média „vette a lapot", elismeréssel szólt az RMDSZ megfontoltságáról.

Ha tudjuk, hogy a mi dolgaink – köztük az autonómia – csakis és csakis a parlamentben és nem az utcán dőlnek el, akkor nem is olyan nagy baj, ha az RMDSZ nem ordibált a vásárhelyi utcákon. Lehet ennek hozadéka.