Bíró Béla: A sokszínűség végórái

A mai világ zavarodottságára mi sem lehetne jellemzőbb, mint az a meghökkentő paradoxon, mely a sokszínűség és a változatosság fennen hirdetett kultusza, valamint az egyszínűség és az egyértelműség riasztó gyakorlata közt feszül.

Teljesen mindegy, hogy a világ mely táján térsz be egy szupermarketbe, szinte már kivétel nélkül ugyanazzal az áruválasztékkal találkozol. Néhány évtizeddel ezelőtt a gyümölcstermesztők még hatezer almafajtáról tudtak, ma az üzletekben legfeljebb hattal találkozhat az ember. Gyermekkorom csodálatos ízű almáinak, a vajalmának, a batulnak, Budai Domokosnak, citromalmának vagy a bőralmának manapság már hírét sem hallani. Világhírű nyelvésztől olvasom, hogy a legközelebbi években a világ 6500 nyelvének egyharmada is egyszerűen elhal. S a sor a végtelenségig folytatható… De jobb, ha nem folytatom…

Az egyszínűségnek ez a mind riasztóbb uralma bennem mindinkább a földi világ pusztulásának képzetét asszociálja. A sokszínűség egyidejű igenlése és tagadása paradox jelenség, a sokszínűség, azaz a különbözés maga soha nem paradox, hiszen a különbözőségek nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Mindig valamiféle teljességet építenek fel, soha nem megsemmisítenek.

S ezzel a véleményemmel, úgy tűnik, nem vagyok egyedül. A berlini Tagesspiegel című lap interjút közölt Thomas Beuerrel, az ország egyik leghíresebb, több díjjal is kitüntetett arab-szakértőjével. Az interjúhoz a szerző legújabb, a A világ egyértelműsítése című kötetének megjelenése adta az apropót. Bauer korábbi munkáiban főként a régi arab költészetről értekezik. A 9. és 10. század arab szerelemfelfogásáról és szerelmi költészetéről, melyről, bár Ommár Khajjam és Háfiz neve a mi műveltebb értelmiségünk fülében ismerősen cseng, munkájuk minálunk is csaknem ismeretlen. Annak ellenére is Omar Khajjam Rubáiját című négysorosokból (rubáikból) álló kötetét nem kisebb költő fordította – két nekirugaszkodással is – magyarra, mint Szabó Lőrinc, s a kötet többször is megjelent. Legutóbb és legszebb kiadásban a Helikon kiadónál, melynek illusztrációival a nagyszerű grafikus, Szász Endre jelentős nemzetközi elismerést is aratott.

A mai magyar átlagember legfeljebb annyit tud az arab kultúráról, hogy az nem is létezik. Az arabok jobbára analfabéták, a nők még iskolába sem járhatnak, elvakult muszlimhívők, no meg persze terroristák.

Thomas Bauer műveiből ennek épp az ellenkezője derülhet ki. Igaz, a képet ő is kénytelen árnyalni. A középkori arab kultúra gazdagsága és sokszínűsége, mely az európai reneszánsz kultúráját is megtermékenyíti, mára valóban néhány egymást is agresszíven tagadó egyszínűségekké torzult. (Lásd: szunniták és síiták, akiket voltaképpen mi európaik és észak-amerikaiak játszottunk ki egymás ellen.) Sajnos azonban, ez korántsem arab sajátosság. A többértelműség felszámolása, a modern államok egynyelvűvé és egykultúrájúvá való átalakítása már a felvilágosodásban megkezdődött, hogy aztán a nemzetállamok kialakításának és az azzal együtt járó belső és külső gyarmatosításnak folyamatában bontakozhasson ki teljes „pompájában”. Az emberek ma már szinte kényszeresen ragaszkodnak az egyszínűséghez és az egyértelműséghez. A divatok szinte futótűzként szaladnak végig az emberi társadalmakon. Mindenütt ugyanaz a zene harsog, ugyanaz a látványvilág önti el a tájakat és a képernyőket, a fiatalok ugyanazokat az italokat öntik magukba és ugyanazokat a burgereket, hotdogokat és pizzákat zabálják.

Az olyan írók regényei helyett, mint a többértelműséget és a játékosságot kultiváló Italo Calvino a hétköznapok világát a legprimitívebb eszközökkel stilizáló krimik és a végeérhetetlen szappanoperák szorítják ki. Gyakran még az irodalmi tudatból is.

„A mai ember – állítja Bauer – arra törekszik, hogy a kétértelmű, homályos, nehezen tisztázható helyzeteket, amennyiben lehet, elkerülje”. A jelenség – nézetei szerint –  a 19. század második fele óta vált valóban aggasztóvá. Európában is. Lásd az okcitán, a bretagne-i, a baszk és számos más nyelvből és kultúrából álló multikulturális Franciaország maradéktalan elfranciásítását, Anglia, Ausztrália, Észak-Amerika elangolosítását, Dél-Amerika spanyol és portugál nyelvre és kultúrára térítését. A kereszténység és a muszlim vallás szinte párhuzamos térhódításait.

Ez a folyamat különösen az európai hódítók által szorongatott arab államokat érintette a leghátrányosabban. A többértelműség iránti tolerancia az önvédelem pozíciójába szorult arab államokban a világ minden más tájánál rohamosabb tempóban ment veszendőbe.

Európát pedig az ideológiák kerítették hatalmukba, s ezek csapdájából máig nem sikerült megszabadulnia. Az úgynevezett emberi egyetemesség jegyében megfogalmazott emberjogi ideológia ennek az egyértelműsítő, minden másságot és alternatív értelmezési lehetőséget kizáró tendenciának a leglátványosabb és egyben legagresszívebb bizonyítéka. A nemek feldarabolása (a manapság sokat vitatott 60 nemi identitás) is csak látszatsokféleséget jelent, véli Bauer. Ha az ember alaposabban megvizsgálja, a dolog egyáltalán nem stimmel, az egész kategorizálás az emberi sokféleség egyszerű elismerését jelentené. Nem hatvan merőben különböző nemi identitás van, hanem a két alapvetőnek – nem különösebben jelentős, bár persze tiszteletben tartandó – variációi. Az úgynevezett gender-elmélet is egy ideológia, mely a kizárólagosság igényével szeretne rátelepedni a nemek közti viszonyok értelmezésére.

Az Iszlám Állam egyébként a többértelműség elutasításának mintapéldája, annak összes sajátos vonását magában egyesíti: az egyetlen igazság általi megszállottságot, a hagyomány és a történelem elutasítását, valamint a „tisztaságra” való rögeszmés törekvést. (Ahogy az Judit Butler és mások munkáinak tanúsága szerint paradox módon egy álsokféleség nevében is tető alá hozható.)

A terrorizmus sem annyira a muszlim vallásból ered, mint a modern természettudomány- és technika egyetlen természetfelfogáshoz való ragaszkodásából. Amint az Bauer bizonyítani véli, a technika (mint tudomány) mindenek fölöttiségének hitéből. Közismert, hogy a terroristák közel fele szakképzett mérnök. És korántsem pusztán azért, mert ők értenek leginkább a robbanószerkezetek összeszereléséhez, sokkal inkább természetelméleti-teológiai okokból.

Az egyértelműség és egyformaság rettenetes kultuszának másik megnyilvánulási formája a jogtudomány. A szabályok soha nem lehetnek merőben egyértelműek, pusztán egyetemesen alkalmazhatók. Nem vagyunk sem egyformák sem tökéletesen egyenjogúak. Hogy a törvények valóban egyetemesen alkalmazhatók legyenek, mindig a konkrét helyzetekre kell vonatkoztatnunk őket, melyek kisebb-nagyobb mértékben mindig különböznek. Ha a törvények valóban egyértelműek, azaz csupán egyféleképpen értelmezhetők lennének, mi szükség lenne a bíróságokra? – kérdezi Bauer.

A mai tragédia egyik legfőbb oka – a fentiekkel szoros összefüggésben – a művészet iránti érzékenység katasztrofális hanyatlása. A művészet alapfunkciója mindig is a többértelműség fenntartása és tudatosítása volt. Ma is az lenne. A külvilág iránti fogékonyság folytonos megújítása. Csakhogy a mai művészetfilozófiák, melyek halálos súllyal nehezednek rá magukra a művészetekre is, a művészet révén is mindinkább egyfajta uniformizált és szinte már megkérdőjelezhetetlen világképet propagálnak. Ismét csak a hagyományt végtelen változatban, de azonos „végeredménnyel” elutasító sokféleség jegyében. S ennek a rombolásnak az ellenhatásaként öntik el a piacot a primitivitás és a giccs milliós példányszámban terjedő „Románái”.

Ezzel szemben, jegyzi meg Bauer egy – Die Zeitban megjelent – 2012-es interjúban is: „Az arab kultúra klasszikus időszakában egy írástudó büszke volt arra, hogy a Korán nem egyetlenegy, hanem több lehetséges értelmezését ismeri. Sőt a szekuláris és a vallásos diskurzusok is békésen megfértek egymás mellett.” A bor keltette mámor, az életöröm és a szerelem kultusza békésen megférhetett a Korán legszékrekedésesebb értelmezéseivel is. Ezt a világképet verte szét a Nyugatról származó – többértelműséget és többféleséget tagadó – modernitás.

Omar Khajjam és Háfiz életműve még egy egészen más, az európai antikvitás szelleméhez talán az európai reneszánsznál is szorosabban kötődő alternatívát jelenthetett volna. Ezt az alternatívát nekünk sikerült megsemmisítenünk.

Úgy tűnik, rövidesen azt fogjuk visszakapni, amit ők kaptak mitőlünk.

Kimaradt?