Hogy Magyarországon a szemben álló táborokat egymást radikálisan kizáró logikák működtetik, azt a Hír tévé körüli botrány mindennél meggyőzőbben bizonyíthatja. A baloldal az utolsó szabad tévécsatorna (az RTL Klub mintha nem is létezne) Orbán kormány általi elrablásáról, implicite (a már régen nem létező) sajtószabadság megszüntetéséről sopánkodik, a jobboldal a Fidesz által alapított, első és hosszú éveken át egyetlen jobboldali tévécsatorna diadalmas visszavételéről áradozik. (Korábban egyetlen egy sem volt.)

Saját igazságát mindkét fél kizárólagosként aposztrofálja, s a gátlástalanul rágalmazza, nevetségessé teszi a másik felet. Az Echo-tévé – mert a jobboldal a Hír tévé elvesztését követően újabb, a réginél jóval radikálisabb hírcsatornát alapított – Sajtóklub, Keménymag, Troll című esti műsoraiban a röhögcsélésnek és a másik sárba tiprásának olyan füttyös szabadsága legitimáltatott, melyre a magyar sajtótörténetben aligha volt korábban példa. (Az Angard némileg enyhít az egyoldalúságon, de az is inkább elszomorító semmint megnyugtató.) A csúcs természetesen az egykor kitűnő (igaz a szocialista éra alatt betiltott) riportfilmekből megismert Bayer Zsolt némileg megtévesztően Bayer-shownak keresztelt vasárnap esti hecckampány, melyet inszcenírozója – sajnos nem mindig alaptalanul – azzal indokol, hogy ha őt lehet gyalázni (és tényleg lehet), akkor legyen szabad neki is gyalázkodnia.

S mert kedvteléssel idézi József Attilát, én is egy József Attila idézettel jellemezhetném legtalálóbban a jeles show-t: a műsorban Bayer úrról úgy hull le az (egyébként kétségtelenül létező) kultúra, mint a ruha másról a boldog szerelemben.

Aki nem ért egyet vele, az minimum patkány, de nem kevésbé cifra jelzőinek, metaforáinak, metonímiáinak és egyéb stílusalakzatainak felsorolása hosszúra nyúlna. Akárcsak az őt érintő minősítéseké. Bayer Zsolt bús zsakettben patkányozik, egykori Hír tévés, 444-es vagy HVG-s ellenfelei (a csintalansándorok) rongyos farmerben gyalázzák gyalázójukat, természetesen ők is okkal. Sértéseik ennek ellenére egy kultúrember fülében inkább célhoz érnek, mint Bayer gyalázkodásai. Csakhogy Bayer kultúremberként korántsem a kultúrembereket szeretné megcélozni…, inkább valamiféle csőcseléket.

Ő nem megszüntetni akarja a sajtószabadságot, hanem ki akarja használni azt a sajnálatos tényt, hogy Magyarországon a sajtószabadság – mindkét oldalon – szinte már határtalan. Bárkit gátlástalanul lehet megszégyeníteni, kiröhögni, semmibe venni. A jobboldal abban különbözik a baltól, hogy a sajtópereket is szinte már kéjjel vállalja.

Az ember azt várhatta volna a kétharmados Fidesz-győzelemtől, ahogyan korábban Horn és SZDSZ-es partnere jóval több mint kétharmadától is, hogy megpróbálja a közös ügy érdekében felszámolni a kölcsönös megvetésnek és undornak ezt a „szabadságát”.

Sajnos nem ez történt.

Az Echo tévé említett műsoraiban ma már a politikai tisztogatás leplezetlen igénye is megjelenik. Indulatos fiatalemberek vélik úgy, hogy a „régi gárda” tagjait a kultúra minden szegmenséből egyszerűen ki kell takarítani. Az Akadémiát, a tudományos és művészeti intézményeket meg kell tisztítani a régi rendszer képviselőitől. Az „igény” nem teljesen alaptalan. Hiszen sem a kommunista, sem a posztkommunista érában nem igazán működtek, s ma sem működnek azok a szelekciós mechanizmusok, melyek a valóságos értékek és főként az épp érvényesnek tekintett kánonból kilógó jelentékeny teljesítmények kiválasztódását lehetségessé tennék. Az értékeket emberek képviselik és érvényesítik. Mindig is így volt, s félek, mindig is így lesz. Az intézményeknek meg van a maguk tehetetlenségi nyomatéka. Az Akadémia tagjainak túlnyomó többsége egy – tisztességét tekintve nagyon is kétes – múltban vált akadémikussá. Az az értékrend, melyet ők képviselnek, s mely azért számos vonatkozásban világszíntű teljesítményeket is eredményezett – egy mára mindinkább meghaladott világképből származik. Ami természetes. Ezt az értékrendet azonban nem azzal kell és lehet megváltoztatni, hogy politikai megfontolásokból kitakarítjuk a „régi világ” reprezentánsait, hanem azzal, hogy a tisztességes konkurencia feltételeit próbáljuk kialakítani. Az értékvilágok mindenkor szemben álltak és szemben fognak állni egymással. A kultúrában és a politikában is. És képviselőik normális körülmények közt az állampolgár megnyerése, azaz a köz érdekében vívják meg a maguk tisztességes harcait. Az a tudományos nyilvánosság, illetve a politikai közösség teljes jogú tagja ugyanis maga az állampolgár. Normális körülmények közt ő dönt arról, hogy valami hiteles vagy puszta szélhámosság. Az intézményi hierarchiák azonban különösen a diktatúrák nyomán ezt rettenetesen megnehezítik. De ha az egyik értékvilág a szó szoros értelmében kitakarítja ezeket a kulturális, illetve a politikai intézményeket, félő, hogy ő maga sem tisztességes konkurenciát teremt, hanem az ellentétes értékrend „kívánalmai” szerint tartósítja a valóságos konkurencia – megdöbbentő aránytalanságokat kialakító – hiányát.

A patkányozás iszonyatos. De ha eltérő formákban is – sajnos – kölcsönös. Soha nem fogom elfelejteni a Beszélő fennállásának 10. évfordulóját. Az ünnepségre Kőszeg Ferenc fejedelmi lakásában került sor. Én akkor nem csak a Beszélőben közöltem, de a Magyar Narancsban is. A főszerkesztőhöz, Kisbojtárhoz valamiféle barátinak tűnő kapcsolat is fűzött. A Narancs ifjú titánjai a konyhában vertek tanyát. Koromnál fogva is köztük kötöttem ki. De ahogy betettem a lábam, egyszerre csönd lett. Aztán meglepő módon én váltam a közérdeklődés tárgyává. Egy korábbi cikkben védelmembe vettem a székely autonómia eszméjét. Úgy véltem, tehetem, hiszen a liberalizmus egyik – Konrád György által is megfogalmazott – alaptétele a társadalmi autonómia gondolata volt. Kifaggattak, honnan jöttem, kik voltak a szüleim, mi a szakmám. Hízelgőnek tűnt. Ámbár a Székelyföld említésekor néhányan somolyogni kezdtek. Aztán kezdtem rájönni, hogy minden válaszomat valamiféle ironikus mosollyal nyugtázzák. Kezdtem zavarba jönni. A show azonban nem maradt abba. Mind világosabban éreztem a jóindulatúnak álcázott kérdésekben lappangó iróniát. Mit keres ez itt közöttünk?! A zavar az átlagosnál is jobban lebutított. Mire leesett a tantusz, hogy itt engem szívatnak, már késő volt. Porig alázva hagytam el a pódiumot.

Pedig nem volt nyílt sértés, patkányozás meg effélék. Nem is lehetett, hiszen az ő csapatukba tartoztam. (Ezt és néhány hasonló élményt követően többé már egyikbe sem.) De az emlék mélyen megragadt bennem. Az Echo tévé „kemény” legényeinek önfeledt röhögcsélései ezt az emléket idézik fel – újra és újra – bennem.

Az az érzésem, hogy a régi játszmák ma már leplezetlenül, sőt a legszélesebb nyilvánosságban zajlanak. Minden szégyenérzet nélkül. A másik oldalon is az ellenfélnek ugyanazzal a semmibevételével találkozom. A 444-től az Indexig, sőt időnként még a HVG-ig is.

Életem nagy része azzal telt, hogy hittem valamiféle haladásban, még ha József Attila ironikus mondatai mélyen az agyamba vésődtek is: „Könnyezve intlek,/ szép jövőnk, ne légy ily sivár…!/ Bízom, hisz mint elődeinket,/ karóba nem húznak ma már./ Finomul a kín, s minket is elfelednek végre/ lugasok hűvös árnyain.”

A szép jövő – úgy tűnik – József Attila bújtatott pesszimizmusát is tetemesen felülmúlja.

Karóba tényleg nem húznak ma már, de minden jel arra vall, hogy ismét mindinkább szeretnének. Ma már nem hiányoznak a halálos fenyegetések sem.

Talán csak annyi változott, hogy ezt a zápult vágyálmot – egy nem létező szólásszabadság nevében – ma már kölcsönösen ki lehet nyilvánítani.