A felfokozott szexualitás és orgiasztikus jelleg nemcsak a modern fesztiválok sajátja, hanem a korabeli karneválok és népi ünnepek jellegzetessége is. Az Untold túlfűtött erotikája, a szexuális tabuk mellőzése és kiparodizálása, a testiség versenyszerű kidomborítása (ebben a hölgyek mellhosszal vezetnek) a külső szemlélő számára megbotránkoztatónak tűnhet, de a fesztiválok elődjének és ősképének tekinthető karneválok belső logikájához illeszkedik. A fesztiválok és karneválok felfüggesztik a valóságot és a társadalmi együttélést szabályozó törvényeket: az intézményesített zűrzavar és a káoszhoz való visszatérés ünnepi alkalmai. A világ a feje tetejére áll, ami a jelzett orgiasztikus jellegben, a mértéktelen evés-ivásban, mulatozásban érhető tetten.

A termékenység előtérbe kerülése a világ újjászületésének és megújulásának a megjelenítése, a világ különleges állapota, amelynek mindenki a részese. A jelmezek és álarcok karneváli kellékei az Untold-világ szerves részét képezik, a farsangi felvonulásra emlékeztető táncos, dobos menetek a szórakozás mellett a világ előrehaladását szimbolizálják. Lévén a karnevál eszméjéből következően össznépi ünnep, ezért Mihail Bahtyin szerint a karnevált nem nézik, hanem élik, mivel nincsenek térbeli határai, ezért nem lehet kilépni belőle. És ez az a pont, ahol szétválni látszik a korabeli karnevál a modernkori, okostelefon-éra fesztiváljaitól.

Nem szeretném elvitatni, hogy a fesztiválozók valóban megélik az eseményeket, azonban egy kortárs jelenség mégis hangsúlyeltolódást hoz az átélés és megtapasztalás irányából egyrészt az imázsépítés, másrészt a (külső adathordozón tárolt) emlékké tevés és archiválás irányába. Az Untold-helyszínek jelentős része egyértelműen úgy lett kialakítva, hogy Instagram-, Facebook- és közösségimédia-kompatibilis legyen. A cél, hogy egy jó képet lehessen készíteni, amit a fesztiválozó azonnal meg is oszthat az idővonalán. A résztvevők szempontjából ennek egyik fő (legyen akár tudatos, akár nem) mozgatóereje az arculatépítés, a személyes „brand” ápolása: azt üzenni a barátaink, a közösség, a közönség számára, hogy mennyire vagányak vagyunk, mert Európa egyik legmenőbb fesztiválján lehetünk. Azonban, ahogy egy kollega fogalmazott, a fesztivál vizuális elemei a „valóságot hivatottak eltakarni, mintegy szakrális keretet adva egy igencsak profán gazdasági vállalkozásnak”, így a fesztiválozók, amint a Facebookra posztolnak, csak „egy hamis játék reklámarcai, és amit életstílusnak gondolnak, az csupán termékmegjelenítés”.

Kézben tartják tehát a fesztiválozók a telefonjaikat, és amikor éppen nem magukat fotózzák és önnön imázsuk lájkáradatában sütkéreznek, akkor a kijelzőn keresztül szemlélve az eseményeket, videón rögzítik a jelen pillanatot, hogy soha el ne múljon, mindörökké megmaradjon. És éppen abban a pillanatban veszítik el örökre a megélés örömét, felcserélve azt az archiválás folyamatával. Félreértés ne essék, nem állítom, hogy a fesztiválozók egész idő alatt csak magukat vagy a koncerteket fényképezik és videózzák, azonban a jelenség sok esetben egyfajta háttérmozgatóként a tevékenységek szervezőelvévé avanzsálva alakítja át a megélés módját. Mindegy, hogy mit csinálunk, csak Insta- és emlék-kompatibilis legyen.

Daniel Kahneman pszichológusnál, Nobel-díjas szerzőnél találkoztam a gondolattal, miszerint kétféle énünk van: a tapasztaló énünk az, aki átéli az eseményeket; valamint az emlékező énünk, amelyik felidézi és visszaemlékszik a történésekre. A kutatások meglepő eredménye, hogy a két énünk sokszor eltérő módon értelmezi és különböző érzéseket köt ugyanahhoz a történethez. Az okostelefonok korában úgy tűnik, hogy az emlékező énünk átveszi az irányítást a tapasztaló énünk felett és cselekvéseink mozgatórugójává lép elő. Így válik a jelen megélése egy Insta-filterrel ellátott archiválási folyamattá.