Hogy ki az a rabonbán? A Székely krónika szerint a székelyek főembere, világi vezetője és főpapja egy személyben, az Attila hun király halála és I. Béla magyar király trónra lépése közötti időszakban. A fentnevezett krónika, az egyetlen forrás, mely a tisztséget említi, a történészek egybecsengő véleménye szerint közönséges hamisítvány, ám nincsenek olyan illúzióim, hogy ez bárkinek is megingatná a rabonbánok létébe vetett meggyőződését azok közül, akik vallásos hittel csüggenek a kárpátmedencei hun–székely kontinuitás elméletén.

A rabonbán annak kapcsán jutott eszembe, hogy Izsák Balázs egy tusványosi pódiumbeszélgetés során, kritizálva azt a szemléletet, mely a megyékre alapozva közelít az autonómia kérdéséhez, kijelentette, „vissza kell állítani a széki autonómiát, mint közigazgatási alegységet a Székelyföldön belül”. Amilyen ritka, éppoly nagyszerű, hogy egy közösségi vezető, ez esetben a Székely Nemzeti Tanács elnöke, ilyen éleslátással ismerje fel az adott történelmi pillanat legégetőbb szükségét, gondoltam, Izsák Balázs megnyilatkozását olvasva. Hiszen minek is lehetne napjainkban égetőbb aktualitása a székelység számára, mint annak, hogy a majdani autonóm Székelyföld megyékre avagy székekre tagozódjon? Egyértelmű, hogy semminek. A probléma ugyanakkor komplexebb, mint első látásra tűnik. Egy, a felelős magyar kormány által a XIX. század alkonyán felszámolt középkori közigazgatási struktúra XXI. századi felélesztésének indokoltságát, sőt, szükségszerűségét, egyetlen jószándékú és épeszű ember sem kérdőjelezheti meg, főként, hogy Izsák Balázs szerint, „aki a székely székek létezését tagadja, az a székelyek identitását tagadja”. Ki szeretné azt, hogy a székelyek ingatag identitású, kozmopolita zombikként lézengjenek a világban, székek híján, ahogy az a székek megjelenése előtti világban lehetett? Senki. De: hány székből álljon majd az autonóm Székelyföld? Négyből? És mi lesz azokkal akiknek sepsi-, kézdi- vagy orbaiszéki identitásuk van, nem pedig háromszéki? S mi legyen Bardóc–Miklósvárszékkel? Van-e létjogosultsága Gyergyószéknek? Világos, hogy komplex problémával állunk szemben, melyre optimális megoldást találni nagy kihívás, kidolgozása nem tűr halasztást.

Annál inkább így van ez, hogy a régió minden más problémája megoldódott már, illetve a legjobb úton van afelé. Hargitában az életszínvonal sosem látott magasságokba emelkedett, a megye egyetlen év alatt az utolsó helyről az utolsó előttire tornázta fel magát a nettó átlagkereset tekintetében. Hargita egy másik mutató, az egy munkavállaló által megtermelt éves pénzösszeg tekintetében is kitűnően áll: erdélyi szinten utolsó, ellenben megelőz néhány regáti megyét. Kovászna sem panaszkodhat, sőt, kisebbfajta gazdasági csodáról beszélhetünk esetében, ugyanis 20 év alatt az országos bruttó hazai termékhez való hozzájárulása 1,12 százalékról 0,71 százalékra esett. Ez elismerésre méltó eredmény, mivel a 0,71 mégis csak több, mint a 0,65, a 0,58-ról nem is beszélve. A viszonylagos leépülés tehát alig 26 százalék, s hol van ez, mondjuk, az 50 százaléktól? Az elmúlt években a két székely megye gazdasága kifejezetten hazafiasan teljesített. 2008-ban Hargita és Kovászna még 6,1 százalékát adta az erdélyi GDP-nek, tavaly azonban már csak 4,2 százalékát. Mi ez, ha nem színtiszta patriotizmus? Majd hülyék lesznek a székelyföldi válalkozók és dolgozók Nagy-Romániát gazdagítani. Bezzeg az autonómia bevezetésének másnapján felpörög majd a székely gazdaság motorja, de úgy, hogy azt nem csak Brassóban, de Bukarestben is meghallják majd, erősebben csap le a kalapács, élesebben vág majd az eszterga. A fiatalok sem veszik majd tömegével az utat Kolozsvárnak, Budapestnek vagy Londonnak, hiszen újra lesznek székek, mélyebb értelmet nyer az itthoni élet.

Mindezek fényében a közösségi vezetőknek tényleg azt kell már csak eldönteniük, hány székre is osszuk majd az autonóm Székelyföldet? Illetve van még egy fontos megválaszolandó kérdés: ki lesz az első autonóm rabonbán?