Közel egy éve végzett a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színház és Film Karán a szilágysági származású Sepsi Melinda, aki távol otthonától, jelenleg a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban bontogatja szárnyait. A színház világáról, kihívásokról, a kezdetekről, valamint az eddig bejárt útjáról beszélgettünk az ifjú színművésszel.

Mikor és miért döntöttél úgy, hogy a színészi pályára lépsz?

Szeretem ezt a kérdést, de soha nem tudok rá pontosan válaszolni. Nem mondhatom el magamról, hogy volt egy konkrét helyzet, amikor eldöntöttem, hogy színésznő leszek. Ez idővel alakult így. Tizedik osztály környékén az akkori magyartanárnőm hatására elkezdtem szavalóversenyekre járni, amelyeken idővel különböző eredményeket értem el. Talán annak az időszaknak köszönhető az is, hogy mai napig szeretem a verseket. Utána úgy alakult, hogy tizenkettedik osztály végén a színművészetire felvételiztem.

Részben a magyartanárnőmnek is köszönhetem, hogy így alakult a helyzet. Ő az, aki a középiskolai éveim alatt színházba vitt minket, különböző kulturális eseményeket szervezett a városunkban, illetve improvizáción alapuló játékokat rendezett a diákoknak, ahol játszottunk és kipróbálhattuk magunkat. Ezek által betekintést nyerhettünk a színjátszás világába. Azonban amikor elkezdtem az egyetemet, elég hamar rájöttem, hogy egy teljesen más világba csöppentem bele, mint ahogyan én azt előzőleg elképzeltem.

Milyen volt az a világ, ami fogadott? Mi okozta a legnagyobb kihívást?

Elsőre elég ijesztőnek tűnt. A tanáraink hamar közölték velünk, hogy ez nem egy könnyű szak. Először azt gondoltam, hogy csak viccelnek, amikor azt mondják, hogy este tízig lesznek óráink, és hogy hétvégén is dolgozni fogunk. Aztán idővel megbizonyosodtam róla, hogy ez valóban így van, és rájöttem, ha az ember valóban szereti azt, amit csinál, akkor nagyon sok minden – értem ezalatt például a fáradtságot –  feledésbe merül.

Talán az okozta a legnagyobb kihívást első évben, hogy őszintén megnyíljak a tanáraim és a társaim előtt. Hogy minden gátlásom ellenére ki merjek állni az osztályom elé és minden hibámmal együtt fel merjem vállalni önmagam és a gondolataimat. Néha ez mai napig nehezemre esik, de igyekszem a legjobbat kihozni magamból. Szerencsésnek mondhatom magamat, mivel a három év alatt olyan tanárok vettek körül, akik nagyon sokat segítettek abban, hogy kezelni tudjam a gátlásaimat és merészebben tudjak hozzáállni bizonyos helyzetekhez. Ilyen volt például az osztályvezetőm, Bíró József, akinek nagyon sokat köszönhetek. Azt gondolom, hogy rengeteg kitartást, alázatot, bátorságot és türelmet igényel ez a szakma.

Jut arra időd, hogy ne csupán színészként, hanem nézőként is élvezd a színházat?

Nagyon szeretek néző lenni. Igyekszem ellátogatni mind az erdélyi magyar színházakba, mind a magyarországi színházakba is. Szerintem színészként nagyon hasznos, hogy minél több előadást megnézzünk, azonban az utóbbi időben sajnos ritkábban adódott olyan alkalom, amikor el tudtam utazni és meg tudtam nézni egy-egy előadást.

Az utóbbi időkben a színházak egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a kommunikációra, igyekeznek visszaszoktatni az embereket a nézőtérre. Mit gondolsz, hogyan lehet megtölteni a színházakat?

Nem tudom, hogyan lehet megtölteni a színházakat, azonban biztos vagyok benne, hogy nagyon sok mindentől függ egy színház látogatottsága és népszerűsége. Ez ügyben színészként én annyit tehetek, hogy igyekszem a legjobb tudásom szerint végezni a munkámat. Ami a székelyudvarhelyi színház közönségét illeti, azt tapasztaltam ebben a néhány hónapban, amióta itt vagyok, hogy az emberek szeretnek színházba járni és fontos nekik, hogy látogassák.

Nagyon motiváló megtapasztalni azt, hogy egy ilyen kisvárosban az emberek ragaszkodnak ahhoz, hogy színházba járjanak. Vannak, akik többször is eljönnek megnézni ugyanazt az előadást. Ez szerintem függ a darab milyenségétől, de hallottam már olyat is, hogy valaki azért nézte meg másodszor is a műsort, mert a kedvenc színésze játszotta benne a főszerepet.

A te eseted bizonyítja, a színészi hivatás is olyan, hogy oda mész, ahová a szél sodor. Tervben volt Székelyudvarhely?

Mivel Zilahon sajnos nincs színház, ezért egyértelmű volt, hogy nem a szülővárosomban fogok elhelyezkedni. Elsőévben fel se merült bennem, hogy harmadév végén konkrétan majd melyik színházhoz szerződöm. Úgy adódott, hogy amikor végzős voltam, az udvarhelyi színház meghirdetett egy versenyvizsgát, amin részt vettem, majd rá körülbelül három hétre felhívott az igazgató és közölte, hogy én vagyok az egyik színész, akivel a jövőben dolgozni szeretnének. Röviden összefoglalva így kerültem az udvarhelyi társulathoz.

Zilah eléggé messze van Udvarhelytől, szokott-e honvágyad lenni?

Nagyon furcsa, mert amikor Zilahon vagyok, akkor olyanokat szoktam mondani, hogy haza kell mennem Udvarhelyre, mert hétfőn próbálok. De hasonlóan otthonnak nevezem Zilahot is, amikor a kollégáimnak mesélek valamit. Udvarhely azért az otthonom, mert itt van a munkahelyem, itt vannak a kollégáim, barátaim, a saját kis kuckóm.

Nagyon hamar megszoktam és megszerettem Udvarhelyt. Zilahon él a családom, ezért azt gondolom, hogy bárhová sodor is az élet a következő időszakban, míg ők Zilahon laknak, addig biztos, hogy az otthonom lesz. Egyébként a próbáktól, előadásoktól függ, hogy milyen gyakran járok haza, de egy- vagy kéthavonta igyekszem hazalátogatni.

Mit gondolsz a színész–néző viszonyról?

Nagyon fontosnak tartom a nézőket, mert azt gondolom, hogy mi, színészek csakis a nézők által létezünk. Ha nincs néző, akkor nincs színház. Erre jó példa volt a koronavírus-járvány időszaka, amikor bezártak a színházak és nem volt kinek játszani. Minden teátrum online próbálta közvetíteni az előadásait több-kevesebb sikerrel. Másodévben, amikor pandémia idején egy kamerának játszottam és online tartottuk a színészmesterség órákat, elég hamar meggyőződtem arról, hogy színházat csakis élőben érdemes csinálni. Ha nincs élő kapcsolat a színész és a néző között, akkor nagyon sok dolog értelmét veszíti és nagyon sok apró csoda – amiért érdemes színházat csinálni – egyszerűen nem tud megtörténni.

Milyen szerepben érzed magad otthon?

Nagyon kevés szerepet játszottam eddig, ezért igazából még sok mindenben ki szeretném magam próbálni. Főiskolás éveim alatt voltak olyan szerepek, amelyekkel könnyebb volt azonosulni, ilyen volt például Csehov Három nővéréből Mása, akit nagyon szerettem játszani.

Mi a szerepálmod?

Nemrég rájöttem, hogy nagyon gyakran változik a válaszom erre a kérdésre. Sok olyan szerep van, amit örömmel eljátszanék. Ha most egyet kellene válasszak, talán Csehov Sirályából Nyinát szívesen alakítanám, de ez is csak egy nagyon hirtelen gondolat. Zenés darabokban is boldogan játszanék. Főiskolán már betekintést nyerhettem ebbe a műfajba, mivel Mel Brooks Producerek című darabaját vittük színpadra, amiben én Ullát játszottam.

Melyik volt az eddigi legemlékezetesebb alakításod?

Nagyon különleges élmény volt számomra az, amikor egy nyári workshop alkalmával egy éppen haladó ötvenszemélyes buszban kellett elmondanom Csehov Sirályából Nyina utolsó monológját, Eszenyi Enikő rendezésében. Nagyon közel voltak a nézők, ezért egy teljesen más viszony alakult ki köztünk, ami által nagyon maradandó élménnyé vált ez az egész.

Mik a terveid a jövőre nézve?

Pályakezdő színészként ez számomra a tanulás időszaka. Reménykedem benne, hogy olyan munkák, szerepek és alkotótársak fognak megtalálni, akik által fejlődhetek és tapasztalatokat szerezhetek. Derűlátó vagyok.

(A szerző a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Újságírás Szakának harmadéves hallgatója.)