David Ellefson a napokban töltötte be hatvanadik életévét, de a mindennapokban ez korántsem látszik rajta, mert töretlen energiával egy turnébuszban és a színpadon tölti ideje jó részét, akárcsak húszas évei elején. Az amerikai zenész nevét legtöbben onnan ismerik, hogy 1983-ban ő volt az, aki Dave Mustaine-nel közösen Los Angelesben megalapította az egyik legismertebb thrash metal-zenekart, a Megadeth-et, amely a Metallica, a Slayer és az Anthrax társaságában alkotja a műfaj ikonikus négyesét, amelyet egyszerűen csak Big Four néven emlegetnek a rajongók.

2016-ban a Dystopia című lemezért a Megadeth és Ellefson Grammy-díjat kapott a legjobb metálalbum kategóriában. David Ellefson közel négy évtizeden át zenélt a Megadeth-ben, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Utoljára 2021-ben távozott a zenekarból, mert szexuális zaklatással vádolták. Időközben jogi úton sikerült bizonyítania, hogy az ellene felhozott vádak alaptalanok, de az eljárás ideje alatt sem tétlenkedett, hisz korábbi Megadeth-es zenésztársával, Jeff Young gitárossal közösen létrehozták a King Of Thrash névre keresztelt projektet, amellyel klasszikus Megadeth-számokat játszanak, ugyanakkor egy vadonatúj zenekar, a Dieth létrehozásában is aktív szerepet vállalt. Mindkét együttes november 8-án Kolozsváron koncertezett, és ezt az alkalmat használtuk arra, hogy Daviddel készítsünk egy beszélgetést, amelyben több témát is érintettünk, múltból és jelenből egyaránt.

– Első kérdésem arra vonatkozik, hogy hogyan is jött létre a Kings Of Thrash?

– Az egész dolog akkor kezdődött, amikor Jeff Young és én újra kapcsolatba kerültünk egymással a Nick Menza-dokumentumfilm kapcsán (Nick Menza volt a Megadeth klasszikus felállásának tekintett dobosa, 2016-ban hunyt el – szerk.). Akkor el is kezdtünk stúdiózni, kezdetben ketten ötleteltünk és elkezdtünk új dalokon dolgozni. Egy adott pillanatban Jeff mondta, hogy a Whisky a Go-Go-ban (Hollywood Sunset Strip-jén található legendás rock-klub – szerk.) készülnek egy tribute-estre, ahol a Big Four (Metallica, Slayer, Megadeth, Anthrax – szerk.) zenekarok dalait játsszák majd, és megkérdezte, hogy nem lenne kedvem beugrani egy-két szám erejéig. Természetesen igent mondtam, és akkor ott eljátszottuk a Megadeth olyan klasszikusait, mint a Mary Jane, az In My Darkest Hour, valamint a Peace Sells… volt még műsoron aznap este. Énekesként az a Chaz Leon ugrott be, akit én már korábbról ismerek, ugyanis ő egy Megadeth-tribute zenekarban, a Wake Up Dead-ben énekelt és gitározott, tette mindezt nagyon magas szinten. Az a bizonyos fellépés annyira jól sikerült, és annyi pozitív energiát szabadított fel bennünk és a közönségben, hogy másnap Jeff meg én leültünk, és nagyon gyorsan egyetértettünk abban, hogy akkor oké, ez az az út, amelyen nekünk most tovább kell mennünk. Eldönteni könnyű volt, de amikor a konkrét megvalósítás fele haladtunk, akkor jöttünk rá, hogy nem is olyan egyszerű dolog ez az egész, ugyanis első körben meg kellett találni a megfelelő zenészeket, ezen felül Jeff mint szólógitáros, nagyon bele kellett ássa magát azokba a dolgokba, amiket játszani terveztünk, mivel ő nagyon rég zenélt a Megadeth-ben. Persze, azt is ki kellett találnunk, hogy melyik korszakra helyezzük a hangsúlyt. Úgy döntöttünk, hogy inkább a kezdeti dolgokat fogjuk belefoglalni a repertoárba, de persze, a Megadeth-örökség, amihez annak idején mi is hozzájárultunk, rendkívül gazdag, és felmerült a kérdés, hogy mit kezdjünk a kilencvenes évekkel, így onnan is bekerültek dolgok, például a Youthanasia. Ami a zenészek toborzását illeti, Chaz-ről már beszéltem, nem volt kérdés, hogy őt kérjük fel énekelni. De ki legyen a dobos? Nos, erre a kérdésre is viszonylag gyorsan megtaláltuk a választ, mert azon a tribute-esten a Whisky-ben végignéztük a Slayer-tribute zenekar műsorát, ahol a dobok mögött Fred Aching ült, a játéka pedig mindkettőnket azonnal meggyőzött. Meg is kérdeztük tőle, hogy ráér-e és lenne-e kedve ehhez az egészhez, ő meg igent mondott, így a dobos-problémát is kipipáltuk. Röviden, így jött létre a Kings Of Thrash projekt, és azt kell mondanom, hogy a kezdetek kezdetén nagyon jól működünk együtt, legyen szó stúdióról vagy színpadról, a kémia ott van a tagok között, és ez a legfontosabb.

– Ha már zenekarokról és új projektekről beszélünk, te ma este két együttesben is játszottál. Mi a helyzet a Dieth névre hallgató projekteddel? Milyen meggondolásból alakítottad ezt a zenekart, amellyel ráadásul már egy albumot is rögzítettetek?

– Nos, a Dieth az egy merőben más sztori. Az egész a Covid idején kezdődött, mindannyian otthon ültünk,és próbáltunk dalokat írni, ötletelni és on-line tartotta mindenki a kapcsolatot zenésztársaival. Én ekkor kerültem kapcsolatba Guilherme Miranda-val (ex-Entombed A.D.) és a lengyel Decapitated két volt tagjával. Az nem volt kérdés, hogy mindannyian tapasztalt metal-zenészek voltak, akiket ugyan én személyesen nem ismertem, de láttam a korábbi dolgaikat, így volt némi fogalmam arról, hogy mire képesek. Guilherme küldött nekem egy dalt – In the Hall of the Hanging Serpents –, ami egyébként felkerült aztán a lemezre is és a koncerteken a műsor záró tétele. Ezzel a felvétellel besétáltam a stúdióba, és elkezdtem kísérletezgetni vele. Nálam ez a dolog egyébként úgy működik, hogy ha küld nekem valaki valamilyen témát, én pedig azt valamiért izgalmasnak találom, akkor el tudok vele szórakozni, amíg meg nem találom azt a megfelelő basszustémát, amit fel tudok játszani rá. Ebben az esetben azért volt egy kihívás, mert én nem igazán ismerem a death metal műfaját. Persze, metálzenész vagyok, de egy thrash metal-zenész, ami azért picit másfajta technikát igényel, és korábban nem igazán kerültem kapcsolatba a death metal műfajával. Arra rájöttem, hogy például a klasszikus black metal az nagyon sötét zene, viszont a death metal esetében picit más a helyzet, sokkal közelebb áll a thrash metalhoz, itt sem hiányoznak a komplex riffek és átkötések, valamint a dallamosság sem szorul háttérbe, de az énekstílus eltérő. Végül feljátszottam rá egy basszustémát, visszaküldtem, mire szinte azonal válaszolt, hogy ez igen, pont valami ilyesmire gondolt, amikor elküldte nekem a felvételt. Aztán amikor kissé lazítottak a megszorításokon, átrepültem Németországba és szóltam neki, hogy figyelj, haver, itt vagyok, mit szólnál, ha felvennénk egy videót ehhez a számhoz. Végül a zenekar Lengyelországban, Gdanskban találkozott, egyiküket sem ismertem személyesen korábban, de hivatalosan a Dieth itt alakult, és itt vettük fel az első klipet is.

Egyébként ez a találkozás egy nagyon jó pillanatban történt. Mindhárman akkoriban próbáltunk lezárni egy fejezetet a karrierünkben, és el kellett döntenünk, hogy zeneileg hogyan tovább. Ezért a Dieth valamilyen formában az újjászületést is jelentette esetünkben. A név amúgy egy viccelődésből született, tőlem származik, de az elején nem vettem én sem komolyan, de aztán többen mondták, hogy ez egy nagyon jó név egy zenekarnak. Ezt akkor ki is próbáltuk, első körben kis plakátokon terjesztettük, aztán egy júliusi délutánon kitettem a Facebook-oldalamra az egyik felvételt, ami két nap alatt több százezer reakciót gyűjtött. Elkezdtek hívogatni a kiadók is, érdeklődtek, hogy mi ez az egész. Aztán a Napalm Records számára felvettünk egy számot, amit nagyon jól fogadott a közönség, szóval körülbelül innen indult az egész Dieth-sztori. Ami a mostani turnét illeti, az úgy történt, hogy én ragaszkodtam ahhoz, hogy a Kings Of Thrash mellett legyen ott a Dieth is, ezért játszottam ma este is két zenekarban.

– Nem megerőltető ez számodra?

Fizikailag talán picit az, de úgy gondolom, hogy a két műfaj közötti különbségek miatt nagyon jól összeegyeztethető a két dolog. Tavaly nagyon sokat voltunk úton, rengeteg fesztiválon léptünk fel, de játszottunk olyan zenekarok előtt is, mint a Sepultura, a Testament, ami nagyon jó lehetőség volt arra, hogy a Dieth zenekart széles körben is népszerűsítsük. Egy új projektről lévén szó, nagyon sokan nem ismerték a zenénket, viszont ilyenkor jó fokmérő az, ha nyitóbandaként sikerül közelebb vonzani a közönséget a színpadhoz. Úgy érzem, hogy ez sikerült, és nem utolsósorban egy világkörüli körút keretében, hisz tavaly megfordultunk Dél-Amerikában, Ausztráliában, ez pedig folytatódik idén az európai állomásokkal. A Kings Of Thrash esetében könnyebb dolgunk van, hisz a Megadeth-dalokat, amiket játsszunk, mindenki ismeri, de ez egyben jó lehetőség a Dieth népszerűsítésére is.

– Megadeth… Ezen a ponton muszáj megkérjelek, hogy mesélj picit azokról az időkről, amikor Dave Mustaine-nel közösen megalapítottátok azt a bandát, amely később az egyik legismertebb metálzenekarrá vált. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogyan éltétek meg azokat az időket a nyolcvanas évek első felében?

– Amikor megismertem Dave-et, én jószerével még nagyon tapasztalatlan voltam. Nagyon rövid idővel előtte érkeztem Los Angeles-be, és ahogyan akkoriban sokan mások, metálzenét akartam játszani. Dave akkor már túl volt a Metallica-időszakon, de ami ennél is jobban megragadott, az a sajátos attitűdje volt, az a fajta konokság és mindent elsöprő karizma, amivel meg akarta mutatni, hogy van élet a Metallicán túl. Ha valakivel össze kellene hasonlítanom, akkor David Lee Roth-ot (a Van Halen legendás frontembere – szerk.) említeném, aki szerintem az egyik legnagyobb kaliberű énekes a rockzene történetében. Szerencsés vagyok, hogy Dave Mustaine-t megismerhettem akkor, mert szinte azonnal a szárnyai alá vett, olyan volt bizonyos értelemben, mint egy nagyobb testvér. Az, hogy végül vele együtt alapíthattam zenekart, hatalmas fegyvertény volt, nem mellékesen azért, mert ilyen formában nem teljesen alulról kellett kezdeni. Erről úgy szoktam beszélni, hogy valamilyen szinten a Metallica-családfa tagja lettem, hisz Dave közvetlenül kapcsolódott Hetfieldékhez, őáltala pedig én is része lettem ennek a világnak. Emlékszem arra a pillanatra, amikor először találkoztam James Hetfielddel és Lars Ulrich-kal, együtt néztünk meg egy W.A.S.P.-koncertet. Különben is, fantasztikus dolgok történtek akkoriban Los Angelesben, rengeteg rockfesztivál és klubkoncert volt, olyan előadókkal, mint a Van Halen, a Judas Priest, de kezdő bandákként is olyanok léptek fel, mint a Mötley Crüe, a Ratt, vagy a Quiet Riot, szóval egy nagyon eleven és intenzív szcéna kellős közepébe csöppentem, ahol már következő hullámként ott volt a thrash metál is. Ami viszont nagyon érdekes még ezzel kapcsolatosan, hogy a thrash mint műfaj sosem vált nagyon népszerűvé Los Angeles-ben, amit az is bizonyít, hogy Lars Ulrich fogta magát és elköltöztette a Metallicát San Franciscoba. Ennek két oka volt, az egyik, hogy Cliff Burton bekerülhessen a zenekarba, ugyanis ő nem volt hajlandó L.A.-be költözni Friscoból. A másik ok, hogy Lars rájött arra, hogy a Metallica akkor lesz sikeres azzal az újszerű nyers hangzással, ha átteszik székhelyüket San Franciscoba, ugyanis ott már működtek olyan thrashmetal-zenekarok, mint az Exodus, és az egész akkori metálszíntér más irányba fejlődött, mint Los Angeles-ben. Ez zenetörténeti szempontból is egy fontos momentum, mert ekkor jött létre az, amit ma úgy ismerünk, hogy Bay Area Thrash, és amit olyan bandák tettek világszinten ismertté, mint a Metallica, az Exodus, a Testament vagy a Death Angel. Lars Ulrich más szinten is nagyon tudatosan állt ehhez az egészhez. Neki nagyon jó kapcsolatrendszere volt a zeneiparban, olyan híres producereket ismert, mint Brian Slagel, és nem utolsósorban arra is igyekezett hangsúlyt fektetni, hogy a Metallicával minél gyorsabban eljusson Európába, mert látta, hogy ott a közönség fogékonyabb az új dolgokra. Dave Mustaine ilyen téren nagyon sokat tanult Larstól, a Megadeth kezdeti időszakában sokat beszélt arról, hogy Lars ezt így meg úgy csinálná, tehát nekünk sem lesz rossz, ha azokat a lépéseket tesszük meg a banda népszerűsítése érdekében. Nem véletlen, hogy a Megadeth, bár nem költöztünk el Los Angelesből, a kezdeti sikereket a Bay Area térségben érte el. Dave Mustaine már a kezdeteknél katalizátorként működött, aki hatalmas energiákat fektetett abba, hogy sikerre vigye az új zenekarunkat, ezáltal pedig sikerült mindannyiunkat inspirálnia annak érdekében, hogy jobb zenészekké váljunk. Ezért minden zenész, aki valaha megfordult a Megadeth-ben – Marty Friedmann, Al Pitrelli stb. – köszönettel tartozunk Dave-nek, hisz az ő attitűdje valóban nagy hatással volt a fejlődésünkre.

– De ugyanakkor rengeteg nézeteltérésetek is akadt az idők során, most sem vagy a Megadeth-ben, és ez nem az első eset, hogy elváltak útjaitok…

– Persze, ez nem is lehetett másként, rengeteg veszekedés volt. Dave nagyon makacs tud lenni, de ezek a dolgok máshol is megtörténtek, gondolj csak a James és Lars viszonyára a Metallicában… Ettől függetlenül én azt gondolom, hogy Dave Mustaine nélkül ma nem tartanék ott, ahol, és ez a legfontosabb ebben a történetben. Majdnem negyven évig játszottunk együtt a Megadeth-ben, ez a tény pedig önmagáért beszél.

– Peace Sells…But Who’s Buying? az egyik legismertebb Megadeth-dal, amit nagyon fiatalon írtatok. Szomorú módon a szövege mindmáig aktuális, hisz háborúk zajlanak körülöttünk, a béke pedig, úgy tűnik, egyre távolabb kerül, és nem mellesleg egyre drágább lesz. Gondoltad volna, hogy közel negyven év után is ezek a dolgok foglalkoztatják az emberiséget?

– Nagyon jól emlékszem arra a napra, amikor a Peace Sells… született. Az autóban ültünk, amikor Dave megkérdezte, hogy mit szólnék, ha ezzel a címmel írnánk egy dalt. Autóban ültünk, és a próbaterem felé tartottunk, ahol nagyon gyorsan össze is raktuk a számot. Azt kell tudnod, hogy Dave számára mindig is fontosak voltak a politikai témák, ahogyan számomra is, de elsősorban az amerikai belpolitikai helyzetre helyeztük a fókuszt. Számomra mindmáig az a sor a legerősebb, amely azt kérdezi, hogy „Mire gondolsz, amikor azt mondod, hogy nem lehetek az Egyesült Államok elnöke?” (Eredetiben: „What do you mean I couldn’t be the president/ Of the United States of America?” – szerk.). Tényleg, miért is nem? Mert ha megnézed a történelmünket, néha egészen fura figurák töltik be ezt a tisztséget. Dave nagyon élesen látta ezeket a problémákat már akkor, és valójában arról próbáltunk beszélni, hogy a rendszer fokozatosan megszünteti bizonyos társadalmi rétegek számára azokat az érvényesülési lehetőségeket, amelyek az amerikai életmód esszenciáját jelentik. Ez mára még rosszabb lett, ami pedig a globális kontextust illeti, annyit mondhatok, hogy tényleg nagyon szomorú, ami történik. Másrészt, a pozitív oldala talán az, hogy az emberek ma is szívesen meghallgatják ezt a számot, ami az jelenti, hogy kiállta az idő próbáját, még akkor is, ha a benne tárgyalt dolgok nem épp a legvidámabbak. Ahogyan a szeretetről vagy a szerelemről, úgy a háborúról és békéről szóló dalok is az emberiség alapvető jellemvonásait mutatják meg. Az már más kérdés, hogy nem igazán tanulunk belőlük.