Amiről nem készült felvétel – elhallgatott erdélyi élettörténetek nyomába eredt Kerekes Emőke fotográfus

Egy erdélyi falu kisboltjában szervezett kortárs fotográfiai kiállítás, illetve a szülésről és születésről szóló őszinte beszélgetés hívta fel a figyelmem a KopiaKollektíva vizuális művészeti egyesületre. A szálak a Maros megyei Havadtőre vezettek, ahol az alapító-elnök, Kerekes Emőke fotográfus él. Miután a budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia szakán szerzett diplomát és évekig tanított fotós szakképzésekben, hazatért nagymamája falujába, ahol fotográfusként saját családja történetén keresztül transzgenerációs traumákat tár fel, oktatóként pedig igyekszik ott népszerűsíteni a vizuális kultúrát, ahol a legkevesebb van belőle. Emőkét arról a hosszú útról kérdeztük, ami idáig vezette.

Nemrég figyeltem fel a KopiaKollektíva egyesület Kirakat című vándorkiállítására, amelyet a csapat fotós tagjainak munkáiból egy apró Maros megyei falu, Geges boltjában rendeztetek meg március elején. Miért épp itt?

Az előzménye ennek az, hogy Kolozsvárról a nagymamám falujába, Havadtőre költöztünk, és a romantikus faluképből, hogy milyen jó lesz falun művésznek lenni, kertészkedni, kirándulni, alkotni és a fiatalokat felkarolni, nem lett semmi, mert találkoztam rögtön azzal, hogy egy kis közösségbe bekerülni művészként nem olyan, mint tanítóként, papként vagy orvosként. Mindig furabogár leszel, nem értik, hogy mivel foglalkozol. Az érdektelenség, ha alkotó vagy, szörnyű tud lenni. Volt olyan időszakom, amikor azt éreztem, hogy nem forog az agyam, mert nem használtam azokat a szavakat, kifejezéseket, amelyek számomra mindennaposak voltak a városi környezetben. De azt is tudtam, hogy emiatt nem fogok visszamenni egy városba, úgyhogy ezzel meg kell küzdenem. Sokat agyaltam, hogy mi lehet a megoldás arra, hogy megélhessem azt, aki vagyok, amiért tanultam, de ezt ne ilyen kívülállóként, kivonulóként, felsőbbrendű tudattal tegyem, hanem vissza tudjak adni valamit a közösségnek. Ehhez kellett két év szenvedés, de ami segített, az az volt, hogy alkottam emellett, a falut jártam, és lassan megszokták, hogy én vagyok az a fura lány, aki a fényképezőgéppel fura helyeken mászkál, ahol nem szoktak, főleg nem nők.Kerekes Emőke | fotó: Gueth Péter

Hogy fogadták az ötletet a faluban? Mennyire néztek csodabogárnak a kisboltban, amikor odamentél, hogy szeretnél kiállítást rendezni?

Annak néztek. Pozitívan fogadtak, inkább azért néztek kicsit furán rám, hogy miért akarok ilyeneket épp itt, ahol a kutya se jár. Persze, amikor installáltam, akkor mindenki megszólított, volt, aki viccelődött, hogy aktképek lesznek-e, mert akkor jön a megnyitóra. De az jó, ha szóba állnak veled, akár úgy, hogy viccelnek, vagy kicsit incselkednek, mert azt jelenti, hogy számba vesznek, és hamar terjed a hír, beszélgetnek erről. A gegesi kiállításmegnyitó nagyon pozitív és nagyon tanulságos volt. Azt sajnálom, hogy egyelőre a gyulakutit csúsztatnunk kell a járványhelyzet miatt. Minden másfél hónapban szeretnénk egy újabb ilyen kiállítást.

Említetted, hogy fontos számodra, hogy vissza tudj adni valamit a közösségnek, ahol élsz. Mit ad a helyi közösségnek egy ilyen kisbolt-kiállítás reményeid szerint?

A kultúrházak a járvány miatt zárva vannak, de máskor is nehezen működnek. Mióta falun élek, akárhányszor megpróbáltam eljutni bármilyen kiállításra, mindig először meg kellett keresni a faluban valakit, akinél van a kulcs, vagy otthon volt vagy nem, és azért ez így elég lelombozó. Ha bejutsz, a kiállításokon ugyanolyan magasságban körbe a falon vannak valamilyen képek… és ennyi. Ennél sokkal kreatívabb egy kisbolt-kiállítás, ezzel is meg tudjuk mutatni, hogy a kortárs fotó szemléletformáló, abban is, ahogyan és ahol megjelennek a fényképek, ezzel közvetíteni tudunk egy vizuális nyelvet, ami ugyanolyan tudattalanul hat, mint amit használnak minden nap az interneten a képek fogyasztásánál, csak ez pozitívan, remélem.A gegesi kiállítás részlete | fotó: Kerekes Emőke

Miközben az erdélyi fiatalok útja általában nyugatra vezet, te, aki Erdélyben születtél, de gyerekkorod óta Budapesten élsz, 2015-ben kelet felé indultál, előbb Kolozsváron éltél néhány évet, most pedig Havadtőn van a bázisod, de Bukarestben is szoktál lenni. Miért hagytad el Budapestet?

Nagyon sokáig ért bennem ez a „Budapest túl nagy, túl koszos”-érzés, nem egyik napról a másikra léptem le, benne voltam a bohém művészéletben, kocsmabeszélgetésekben, világmegváltó dolgokban, igényem is volt ezekre, és ott volt a tanítás, amit imádtam. De idővel sok pszichoszomatikus betegség támadott meg, túl szűkek voltak már a keretek Budapesten. Ez egy nagyvárosban furcsán hangozhat, de igen, ha megvan már a szakmai köröd, baráti köröd, akkor bármilyen kreatív dolgot csinálsz, előbb-utóbb minden mókuskerékké tud válni, ha nem tudsz időnként feltöltődni. Érlelgettem már egy ideje, hogy jó lenne váltani egy évig… Először megpályáztam egy ösztöndíjat Indonéziába, nem nyertem meg, nagyon el voltam keseredve, és akkor a festő barátnőm, aki Kolozsváron volt éppen a családjával, meghívott, hogy költözzek hozzájuk. Így érkeztem meg egy évre, és leginkább az járult hozzá, hogy itthon maradtam, hogy olyan dolgokat tudtam megélni a személyiségemben, amik addig is benne voltak, de nem jöttek elő, mert nem voltam a helyemen. Úgy nem voltam a helyemen, hogy például Budapestre gyerekként lettem elvíve, nem én választottam, és azzal meg kellett küzdeni.

Kis túlzással visszafelé bejártad azt az utat, amit a szüleid 1989-ben, amikor Székelyföldről kitelepültek Magyarországra, hiszen Kolozsvárról végül a nagymamád falujába költöztél. Miért döntöttél így?

Mindig hazajártam a vakációkban a nagymamámhoz, ráadásul úgy alakult, hogy amikor a nagymamám beteg lett, akkor édesanyám hazaköltözött, hogy ápolja, és akkor meg pláne mindig hazajártam nyáron, tehát volt kapcsolatom a faluval. Kolozsváron 2014-től 2016-ig fotóworkshopokat és -tanfolyamokat tartottam, ebben is nagyon sok barát segített, például a helyszínt, a Șoimii Patriei Galériát Márkos Tünde barátságból odaadta, ingyen használhattam, viszont amikor lejárt a bérleti szerződésük, akkor megszűnt a galéria, nekem meg még nem volt arra pénzem, hogy a belvárosban helyiséget tudjak bérelni a foglalkozásoknak. Azt éreztem, hogy ha ebben a helyzetben ottmaradok Kolozsváron, akkor elkezdem ugyanazokat a köröket futni, mint Pesten, hogy azért dolgozom, hogy fizessem az albérletet és egyek, és azt mondtam, hogy nem. Hazajöttem anyukámhoz, Havadtőre – szegény nagymamám közben meghalt –, és innen kezdtem el ingázni Kolozsvárra, barátoknál aludtam, és úgy tanítottam le a maradék hónapokat. Amúgy is az volt az álmom, hogy falun éljek, és onnan járjak be városra tanítani.Fotó: Kerekes Emőke

Miért vonzott a falu?

Én itt tudok alkotni. Csak 30 kilométeres körzetben olyan képeket tudok létrehozni, amilyeneket Magyarországon élve rengeteg pénzbe és időbe került volna létrehozni. Rengeteg külföldi alkotó jár Romániába, mert tényleg van téma, akik meg itt élnek, azt látom, hogy azért nem használják ezt ki, mert nincs olyan erős szakmai képzés és platform, ahol olyan dolgokról hallhatnak és tanulhatnak, amelyek a kortárs fotográfia nagyon fontos gondolati részét képezik. Itt nagyon sok utánzatot látok, aki meg jó, kiemelkedő a fotósok közül, az valamilyen külföldi képzésen vett részt. Amellett, hogy a kortárs fotográfiát és mozgóképet népszerűsíteni szeretnénk, a KopiaKollektívában is lesznek képzések, azt szeretnénk pótolni, ami Erdélyből hiányzik.

A székhelyetek Havadtőn van, az egyesületi tagok többsége pedig Magyarországon. Hol lennének a képzéseitek?

Arra jutottam, hogy online, a pandémia amúgy is megtanította erre az embereket. Így a világ minden tájáról, akár faluról is hozzá lehet férni, és ez nagyon fontos, mindig abból indulunk ki, hogy egy hátrányos helyzetű fiatalt hogyan tudunk elérni. Az online képzésekre pedig ráépítenénk egy szabadegyetemet, de ezen még gondolkodunk.

A határokon átívelő KopiaKollektíva alapítói Kerekes Emőke fotográfus, és férje, Balla Zoltán operatőr, a csapat tagja Gueth Péter író, Fazakas Gergely videotechnikus, operatőr és Kiss Ádám, Miron-Vilidár Vivien, Szekeres Ilma, Piti Marcell fotográfusok, de mellettük többen segítik még önkéntesként az egyesület munkáját. Céljuk a kortárs fotográfia és kísérleti mozgókép népszerűsítése, Facebook-oldalukon online beszélgetésekben mutatnak be alkotókat vagy járnak körbe egy-egy hétköznapi, mindenkit érintő témát a művészek szemszögéből. 2020 nyarán szervezték meg első alkotótáborukat, a közeljövőben pályaválasztás vagy egyetemi felvételi előtt álló frissen érettségizetteknek, új élményekre vágyó felnőtteknek és időseknek rendeznének tanfolyamokat.

Az alkotásra visszatérve: a legutóbbi fotós projekted, a Iosif, Alexe, Koloman – Részletek egy családi legendáriumból, önéletrajzi ihletésű, a családodról szól (az anyag egy részlete itt látható). Azért kezdted el, mert hazaköltöztél, vagy éppen emiatt a projekt miatt érzed úgy, hogy itt, a Maros megyei falvakban tudsz jól alkotni?

Is-is. Azzal, hogy hazaköltöztem, elkezdtem a családommal foglalkozni, ami már régi tervem volt. Aztán amikor a nagymamám meghalt, azután mertem, és tudtam belefogni a családom kutatásában, a legendák, és elhallgatások után járni. Külön interjú témája lehetne, hogy mi van itt Erdélyben, a családok szintjén… és mindezt, hogyan lehet az alkotásban megfogni. Az új anyagban elkezdtem kutatni az erdélyi ember drámáját, ami oly sok itteni családban végig követhető, amely vidéken különösen szembetűnő. Egy városban el tudsz bújni a történeteddel. Lehet, hogy ugyanazok a hátterek, például a legtöbb egyetemista faluról vagy kisvárosból kerül Kolozsvárra, de ezeket szereti ott mindenki elfelejteni. Nem csodálkozom, ezzel nincs semmi baj. Viszont nekem alkotóként pont a múltfeltárás, az emlékezet kutatása a „profilom”, és nyilván, az, hogy hazaköltöztem, egészen más tapasztalat, mint hazajönni látogatóként. A Iosif, Alexe, Koloman anyagban leginkább a férfi családtagjaimmal foglalkozom. Eredetileg a nőkkel akartam kezdeni, de aztán kiderült, hogy a nőkről is a férfiak történetei által tudok most elsőként beszélni.
Forrás: Kerekes Emőke archívuma

Úgy kell elképzelni, hogy konkrét történetekből, archív fotókból indulsz ki?

Igen. Úgy is indult, hogy mamám halála után elővettük a régi családi fényképeket. Az is jellemzi az erdélyi embert például, hogy az öregek nem túl beszédesek a régi dolgokról, mert rengeteg tragédia történt velük. Ha nagymamámat kérdeztem bármiről, biztosan csend volt a válasz. Aztán ha túl sok csenddel találkozol, az egy idő után kicsit gyanús lesz. Éppen ezért akartam először a nőkkel foglalkozni, kíváncsi voltam rá, hogy milyen tragédiákon mehettek át, és miért nincs róluk fénykép, mert észrevettem, hogy a régi fotókon szinte csak férfiak vannak. Alig találtam valamit a család nőtagjairól, ha találtam, akkor is munka közben fotózták le őket, mikor felszolgáltak vagy mosogattak. Miért? Mert esküvőkön vagy temetésen készültek ezek a képek, amikor besegítettek, és ezekben a helyzetekben volt fényképész, aki a konyhába megörökített egy-két embert, kollegát, rokont. Akkoriban azok fényképezkedtek gyakran, akik módosabb vagy polgári családban éltek, a parasztembernek nem volt fényképezőgépe, csak házasságkötéskor vagy besorozáskor ment fényképészhez, illetve, amikor a második világháború után bevezették a buletint (személyigazolvány), akkor készültek róluk például azok a szörnyű igazolványképek. A férfiakról azért készültek gyakrabban fényképek, mert ők katonák voltak, vagy bányában, fontos építkezéseken dolgoztak, és ezekben a helyzetekben hivatásos fényképész is előfordult. A nők a paraszti társadalomban otthon nevelték a gyerekeket, legfeljebb cselédnek mentek egy városba, és a cselédekről nem nagyon volt szokás képet készíteni. Abból akartam kiindulni, hogy azokat a fényképeket, melyeken családom férfi tagjai vannak jelen újrarendezem úgy, hogy felveszem a szerepeiket, nézésüket, pózaikat, ezáltal nem csak róluk, hanem a nők megváltozott szerepéről is beszélhetek, mert én vagyok az első nő a családban, aki továbbtanulhatott, utazhatott, és nem utolsósorban fényképezhet, tehát úgy élhet ma, mint annak idején a férfiak. Ez a szerepcsere, illetve maga az emlékezet pótlása, rengeteg szálat nyitott meg bennem, ezért ez egy évek óta tartó projekt már, amit majd egy fotókönyv formátumban szeretnék egyszer befejezni.

Fotó: Kerekes Emőke

Közelebb kerültél az elhallgatott történetekhez?

Jártam a falut, az öregekhez, interjúkat készítettem, vittem magammal ezekből a régi családi fényképekből, hogy segítsenek beazonosítani rajta embereket, segítsenek emlékezni, elég durva családi drámák jöttek elő. Így jutottam el a szégyenhez és a bűntudathoz, mint további feldolgozandó témákhoz, a transzgenerációs átörökítésekhez: ez az a folyamat, amikor generációkon átívelhetnek felmenőink valamilyen traumái, elhallgatott, vagy meg nem élt, megoldatlan problémái. Tehát a „rosszat” is tovább lehet örökíteni, és ezt a folyamatot magamon, a saját sorsomon nagyon érzem. Ezért ez a munka valamilyen szinten egy terápia is a számomra, mert „végigfotózom”, tehát feldolgozom a drámákat, a családi traumákat. Ott van például a nevek drámája, amire az anyag címe utal: az ’50-es években minden dokumentumban teljesen más Elek nagypapám neve, vagy Alexandru, vagy Alex, vagy Alexe. Én meg azért vagyok Emőke, mert apukám tudatosan olyan neveket választott nekünk, amiket nem lehet lefordítani románra. Ez is egy transzgenerációs átörökítés, ez a félelem. Az én gyerekemnél nyilván nem kellene már ezt figyelembe venni, de rájöttem, hogy de, ez bennem van.

Az az alcíme az új projektednek, hogy „részletek egy családi legendáriumból”. Ezekkel a fotókkal tehát te magad építesz legendáriumot, kimondod a történeteket, amelyekről a felmenőid nem tudtak beszélni?

Igen, ezt jól látod. Az el nem mesélt történetekről úgy beszélek, hogy ezeket újrarendezem, ezek az önarcképek. Az elmesélt történeteket, vagyis azt, ahogy én emlékszem rájuk, tájképekkel mutatom meg. Bármit mesél valaki, az olyan, mint amikor olvasol egy könyvet, a te fejedben más képek jelennek meg, mint a mesélőjében. Külső hangot hallasz, de belső képeid lesznek. Most ezekkel a belső képekkel megyek, és külső képeket keresek hozzájuk. Nagyon fontos nekem a hitelesség, csak olyan helyen fotózom, amihez közünk van, amiről beszéltek. És csak télen készítek tájképeket.Fotó: Kerekes Emőke

Mi a tél jelentősége?

A takarás, elleplezés, ahogy az emlékek mindent megszépítenek és eltakarnak: ez a fehér hó. De a fehér hó, akárcsak az emlékezet, miközben eltakar, ki is emel. Ami megjelenik benne, az örökre exponálódik az emlékezetbe, de lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem.

A nagyon fehér képek mellett készítettél néhány feketét is, játszóterekről, egy különleges effektussal.

Ezek színes fotók negatívba átfordítva, ami azért tud így érvényesülni, mert az eredetiek ugyan csak hóban készültek, ezért negatívban feketék. Mivel kevés hasonló képet látunk, elsőre úgy tűnik – és ezt tudatosan használtam –, hogy ez valami nagyon különleges technika. A játszóterek amúgy a gyerekkoromról szólnak, ezek a formák azért fontosak. Székelykeresztúron blokkban laktunk, és a előttünk egy játszótér volt, ott lógtunk egész nap, az volt nekünk a piac, ott éltünk meg mindent. A játszótér nagyon fontos szimbólum számomra. Az egyik ilyen átfordított, fekete képem egy csúszda Marosvásárhelyen, a Víkend-telepen, de úgy néz ki, mint egy cirkusz, ami a másik meghatározó gyerekkori emlékem. Ezek azért is fontosak, mert miközben az anyag a családomról szól, nyilván rólam is szól, az én traumáimról is. Elég, ha csak annyit mondok, hogy 89 után elvisznek egy erdélyi kisvárosból egy másik országba, ráadásul a fővárosba, Budapestre, és bekerülsz a második kerületbe, az elit negyedbe. Addig soha életedben nem láttál olyan házakat, olyan mentalitást, és ott kell boldogulni 12 évesen. Mozgólépcsőt, metrót akkor láttam először. Később a magyarországi barátaimmal mindig megbeszéltem, hogy én olyan történeteket tudok mesélni a gyerekkoromból, amit nekik az ő szüleik, vagy inkább a nagyszüleik meséltek, például, Keresztúron olyan volt az osztályterem, hogy tintatartó volt a padokban, és felhajtható székek, amiről konkrétan az egyik jó barátom nagymamája mesélte, hogy ő ilyenben tanult. Akkor még ekkorák voltak a különbségek, sokszor 50 évnyi időtávolságot kellett ledolgozni onnan, ahonnan jöttem, ott, ahová kerültem. Miután ezt végigcsináltam, beilleszkedtem, és csak a szűk környezetem tudta a történetemet, hazajöttem ide, ahol kimaradt 25 év.Fotó: Kerekes Emőke

A 25 év kimaradás, a távolság segített abban, hogy szembenézz a családi múlttal?

Inkább az segített, hogy alkotó ember lettem, és az, hogy ez érdekel. Mindenki abból tud dolgozni, amit ismer, ezt láttam a tanítványaimon és csoporttársaimon is. A mi családunkat rengeteg tragédia érte a kivándorlás után is Budapesten, ezt is nagyon be szeretném tenni ebbe az anyagba, hogy mi történt a rendszerváltás után a családokkal. Annyiszor gondolkodtam azon, hogy anyuék harmincegynéhány évesen, miközben megvolt mindenük, egyszer csak összecsomagoltak, és álmodozással indultak útnak a nagy semmibe, csak azért, mert ott magyarok lehetnek, és, hogy mi magyarul tanulhassunk. Nagyon mély, transzgenerációs álom ez is, hiszen… a nagyszülők és a dédszülők, amikor még Erdély Magyarországhoz tartozott… ez is át lett nekünk adva… A szüleim elindultak, mindent eladtak, hihetetlen eufória volt akkor az emberekben. Felnőtt emberekről volt szó, és ezeket a felnőtt embereket, mint a ropit, széttörte a 90-es évek kegyetlensége. Emlékszem, ahogy a falu 80 százaléka megindult bőröndökkel, utána meg visszavándoroltak megtépázva, miután kint munkásszállókon hányódtak. Soha nem felejtem el azt a képet, amikor már Budapesten jártam iskolában, a Moszkva-téren kellett átszálljak, és én ugyanazokat a férfiakat láttam ott egész nap várni, hogy valaki jöjjön, és munkát adjon nekik, akik itthon megbecsült férfiak voltak, volt munkahelyük és családjuk. Szégyelltem, hogy én gyerekként járhatok ott iskolába. Az én szüleimet is ezek a megaláztatások érték, az apukám ebbe belerokkant, az anyukám meg azért nem, mert ott voltunk mi, és nem rokkanhatott bele. A családomat négy generációra visszamenőleg tönkretette az aktuálpolitika, és ezt fel kell dolgozni, erről beszélni kell, én meg így tudok, fotográfiával.

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT

Kapcsolódók

banner_bcxvIA0Y_2.jpg

Kimaradt?