„Is this the end of the beginning?/Or the beginnig of the end?” - énekelte Ozzy Osbourne 2013-ban, a Black Sabbath utolsó, stílusosan 13 címet kapó - amúgy sorban a tizenkilencedik - nagylemezén. Ez(ek) a kérdés(ek) azóta több kontextusban is felmerültek, lévén, hogy a 2013-as lemezt követően nem sokkal a legendás Black Sabbath világkörüli búcsúturnéra indult, amelynek során összesen 81 koncertet adott a banda, és ahol az alapító tagok - Tony Iommi gitáros, Ozzy Osbourne énekes és Geezer Butler basszusgitáros - mellett Tony Clufetos dobos és Adam Wakeman billentyűs egészítette ki a felállást, és ahol nyilván a nagy hiányzó Bill Ward eredeti dobos volt. A 2017 februárjában Birminghamben lezajlott utolsó koncert után mindenki elkönyvelte nagyjából, hogy ebben ennyi volt, vége, ahogyan a turné elnevezése is – The End – mutatja, és sosem lesz többé Black Sabbath koncert. 

Az élet viszont néha furcsa dolgokat produkál. Back To The Beginning, azaz Vissza a kezdetekhez volt a címe annak a majdnem tízórás koncertmaratonnak, amelyre július 5-én került sor a birminghami Aston Villa stadionjában, és ahol a Black Sabbath és Ozzy Osbourne 55 éves pályafutása előtt tisztelegtek a pályatársak mintegy 45 ezer szerencsés rajongó társaságában. Ami még fontosabb, hogy több, mint két évtized után együtt állt a színpadon a teljes eredeti Sabbath-tagság, mivel ezúttal Bill Ward sem maradt ki ebből a közös, utolsó ünneplésből. Amikor felröppent a hír, hogy lesz ez a dolog, először azt hittem, hogy kamu, aztán sorra jöttek szembe az érintett zenekarok közösségi oldalain a hivatalos bejelentések, amelyek hatására kénytelen voltam elhinni, hogy ez tényleg meg fog történni. Eredendően van viszont egy problémám a hasonló banzájokkal, mégpedig az, hogy valami miatt mindig is idegenkedtem ezektől a mindenki-mindenkivel-zenélős, ún. supergroup line-up-ban színpadra álló élőzenés eseményektől, mert legyen bár tényleg világraszóló a fellépők névsora, attól még valahogy az egész dolog megmarad a – kétségtelenül minőségi – hakni színvonalán. Persze, ettől még türelmetlenül vártam a jegyértékesítés kezdetét, mert már csak rockrajongó fiam miatt is, úgy gondoltam, hogy egy ilyen eseményen, kerüljön bármennyibe, ott kell lenni.Nos, könnyű kitalálni, ez végül nem jött össze, nem voltam ott július 5-én Birminghamben. Köszi, ticketmaster.uk, a jegyértékesítés „példaértékű” volt ezúttal is, és most az ún. dinamikus jegyár képzést fel sem hozom, ugyanis a rendszer nemes egyszerűséggel be sem engedett.

Szóval erről ennyit, még annyit hozzátéve, hogy ezt a cikket meg sem akartam írni, mert ha az ember valamely eseményen nem vesz részt személyesen, akkor kvázi semmi értelme utólag a vonatkozó benyomásokat osztogatni. Ez esetben viszont mégis kivételt kellett tennem, mert úgy gondolom, hogy hakni ide, jegyvásárlási problémák oda, ez mégiscsak egy zenetörténeti mérföldkő volt a maga nemében, olyan, ami nagyon ritkán történik, és a személyes vonatkozásain túl, már csak ezért sem lehet szó nélkül elmenni mellette.

Hála a livestream nevű találmánynak, manapság otthonról is végig lehet nézni egy hasonló jellegű eseményt, természetesen pénzért, és a jövőben inkább mellőzném, de hát abból főzünk, amink van.

Magáról a műsorról néhány benyomás: Birminghamben ott volt (majdnem) mindenki, aki él és mozog a rock és metál szcéna képviselői közül, aki nem a színpadon, az a lelátón foglalt helyet, de olyan popikonok is jókívánságaikat tolmácsolták videóüzenetben, mint például Elton John vagy Cindy Lauper. Ennek megfelelően egy-egy előadó átlag 15 percet kapott a színpadon, a minél gyorsabb átállásokat pedig egy forgószínpaddal oldották meg, ami a jelek szerint nagyon jól működött.

Amikor néhány nappal az esemény előtt megjelent a műsorrend, első látásra azt hittem, hogy annyira jól sikerült a múltidézés Sharon Osbourne-nak és Tom Morellonak, hogy rögtön délben egy kétórás Doors-koncertnek örülhet a közönség. Na jó, épp ennyire azért nem, a szó ezúttal a kapunyitásra vonatkozott, de panaszra azért nem lehetett oka senkinek, ha csak a nagyon rövid fellépési időket nem akarjuk felróni, de nyilván ezt másképp nem lehetett összehozni.

A helyszínre bejutó szerencsések beszámolóiból is kiviláglik, hogy ha az ember beállt sorba sörért, nagy eséllyel egy-két fellépőről le is maradt. Ami első perctől feltűnt a meghívottak kapcsán, hogy ide mindenki ünnepelni érkezett, és annak megfelelően az egyes zenekarok és a három supergroup előadása közben is sokkal inkább az örömzene volt jellemző, mintsem a precízen megkomponált műsor. Ez pedig nagyon is jól működött ebben a formában, teljes mértékben átjött, hogy itt mindenki visszatér picit a kezdetekhez, meg amúgy is, az egyes előadók által a színpadon tanúsított magatartása és a közösségi oldalakra ömlő posztok alapján világosan látszik a hála és a meghatottság, azért, hogy egy ilyen eseményre meghívták őket. Úgy általában mindenki el volt érzékenyülve, még Kerry King is… na jó, ő (talán) nem, de hát róla köztudott, hogy nem az az érzelgős típus. Apropó, Kerry King: a Slayer ahhoz képest, hogy aktív zenekarként 2019 óta nem létezik, még mindig képes lezúzni a közönséget, ezt pedig a mostani rövid műsorral is sikerült, bár talán a Wicked World Sabbath-dal helyett jobb lett volna mondjuk a Snowblind.

Értelemszerűen mindenki feldolgozott valamit a nagy előd repertoárjából, ezek között voltak olyan dalok, amik nagyon jól működtek, és voltak, amelyek kevésbé. Például Axl Rose úgy mészárolta le a Sabbath Bloody Sabbath-ot, mint egy random öregedő hivatalnok egy karaoke-bárban a nyolcadik sör után. Amúgy ezzel együtt a Guns ‘n’ Roses fellépése, bármennyire is szidják őket, szerintem a kerek egészet tekintve egyáltalán nem volt rossz, sőt, jelen kontextusban nagyon is működött ez a fajta rákenrollos laza hozzáállás. Ha pedig az egyes performanszok kiértékelésénél tartunk, akkor nem mehetünk el szó nélkül az est meglepetésvendégei, Steven Tyler (Aerosmith) és Ronnie Wood (Rolling Stones) előadása mellett, ami kvázi-hibátlan volt, de számomra (is) az egyik legmaradandóbb élményt Nuno Bettencourt gitáros nyújtotta, aki amúgy többször is felbukkant a színpadon a legváltozatosabb társaságban.

Beszélhetünk itt még a Pantera szettjéről, amely alatt a konferanszié szerepét játszó Jason Momoa is beugrott a tömegbe, de említhetjük még a Metallicát, akik két Black Sabbath-feldolgozással álltak színpadra, vagy az Alice In Chains műsorát. Vagy bárkit és bármit, mert mindenben volt valami különleges, de simán vissza lehet nézni a teljes műsort, és annak alapján döntheti el mindenki, hogy miért bánja a legjobban, hogy nem lehetett ott Birminghamben. A lényeg pedig ezúttal amúgy is a két utolsó műsorszámra tevődött.

Ozzy… Bár látványosan megviselte az utóbbi időben a könyörtelen Parkinson-kór, a Sötétség Hercege mégis egy igazi túlélőként jelent meg a színpadon - gyakorlatilag a mélyből bukkant fel egy denevérfaragással díszített, trónra hajazó karosszékben. A hangja ugyan már nem a régi, mivel a gyógyszerek mellékhatása miatt érezhetően veszített erejéből, mégis a hamisítatlan Ozzyt hallhatta a közönség énekelni, mind a szóló szettje, mind pedig a Black Sabbath műsora alatt. Külön tiszteletet érdemel, hogy a technikai stáb nem próbálkozott semmilyen trükközéssel, hagyták, hogy menjen minden a maga útján, ezzel pedig sikerült megőrizni a hitelességét az egész produkciónak.

Ott ült egy 76 éves, betegségtől kínzott rockikon, aki viszont még egyszer utoljára meg akarta mutatni, hogy miről is szól ez az egész műfaj.

A műfajon túl pedig az a fajta életérzés, amely generációk egész sorára nyomta rá bélyegét, és ami kitart mind a mai napig. Nagypapák, gyerekek és unokák tízezrei könnyezték végig, amikor a jól láthatóan szintén a feltörő érzelmeivel küszködő Ozzy még egyszer utoljára elénekelte a Mama, I’m Coming Home-ot. 

Sikerült még egyszer megmutatnia. A túlélő, aki elsősorban saját magát élte túl, és nem utolsósorban, akinek sikerült túlnőnie a saját legendáján, mert akit a Villa Park színpadán láttunk, az nem más volt, mint maga Ozzy, az Ember.

Kétség sem férhet hozzá, hogy hatalmas erőfeszítésébe került ez az utolsó színpadra lépés, a hírek szerint még a fájdalmait enyhítő gyógyszerek szedését is abbahagyta, épp azért, hogy a mellékhatások ne befolyásolják a teljesítménye minőségét.

Nem egészen egy hónappal a fellépés előtt azt nyilatkozta, hogy ha ott is hal meg a színpadon, akkor is megérte. Nos, rajta valóban nem múlott, betartotta a szavát és sikerült egy valóban feledhetetlen teljesítményt nyújtania, elég, ha csak arra gondolunk, ahogy az egyre jobban elszabaduló hangulat hatására minden erejét összeszedve próbált felállni a karosszékéből. Ozzy Osbourne, egy félénk és diszlexiás gyerek Birmingham egyik munkásnegyedéből, egy közös fürdőszobás bérházból indulva vált legendává, az összetéveszthetetlen hangja pedig egy teljes zenetörténeti korszak lenyomata, ahogyan az a zenei örökség, amit az elmúlt bő fél évszázad során létrehozott. És nem, ez nem egy amerikai álom volt.

Visszatérve az előző bekezdés végéhez, ezúttal szó sem volt semmilyen napfényben fürdő hollywoodi találmányról. Négy, a húszas éveik elején járó kölyök a hatvanas évek végén, a posztindusztriális Anglia kvint-esszenciáját jelentő szürke, koszos és kilátástalan Birminghamben hozott létre valami olyasmit, amit azelőtt senki más a rockzenében. Saját bevallásuk szerint a próbateremben olyan zenei megoldások születtek, amik hallatán még ők is meghökkentek.

A munkabalesetben legyalult ujjú Tomy Iommi lassú és súlyos gitárriffjei, Geezer Butler mélyről ütő basszusa és Bill Ward dübörgő dobjátéka Ozzy pszichedelikus hangjával kiegészülve valami addig sosem hallott zenei egyveleget eredményezett, amibe bele volt sűrítve mindaz a sötétség és kilátástalanság, amivel nagyon sokan és villámgyorsan tudtak világszerte azonosulni. Mert a világ akkor is bonyolult és szar hely volt, és az Ozzy által megszállottként előadott dalszövegek a rendkívül súlyos atmoszférájú zenével együtt kiválóan alkalmasak voltak ennek a szorongással telített, kilátástalan állapotnak az ábrázolására.

Múlt szombaton pedig bizonyítást nyert az is, hogy ez mindmáig kiválóan működik.

Elnézve a Black Sabbath produkcióját, azt kell mondani, hogy valóban sikerült visszatérni a kezdetekhez.  Az a zenekar, amely 55 évvel ezelőtt indult útjára, és amely nélkül a többi sztárfellépő egyike sem lett volna az, aki, hazatért, Birmingham pedig ünnepi díszbe öltözve fogadta a hazatérőket.

Egy város, ahol az élet ma sem sokkal jobb, mint fél évszázaddal ezelőtt, de talán egy pillanatra sikerült feledtetni a mindennapi gondokat, ahogyan régen is ez a fajta zene kapaszkodót nyújtott világszerte milliók számára. A kezdet itt véget ért, ahogyan bizonyos értelemben elkezdődött a vég is, hisz sajnos ez a fajta zene, ebben a formában sokáig már nem fog létezni. Ezért örüljünk, amíg még van.

Köszi mindent, Legendák!