Az ötszáz-valahány lelket számláló Fehér megyei falu mindannyiunk előtt több szempontból is példaként állhat. Szemet gyönyörködtető lakóházak sűrűjében sétálhatunk, amelyek kívül-belül több száz éves értékeket őriznek, láthatjuk, hogy a turizmus felívelő ágban van, a helyi lakosokból pedig vendégszeretet és közvetlenség árad. Kincsesládánk, Erdély című riportsorozatunk következő állomásaként Torockón jártunk, és bevalljuk, nagy kihívás volt hiányérzet nélkül összefoglalni mindazt, amit Torockóról, a helyiekről és a falu jellegzetességeiről érdemes elmondani. Mindazonáltal megpróbáltuk.

Torockó a Székelykő közvetlen szomszédságában fekszik, a falu számos pontjáról meg lehet csodálni a több mint ezer méteres kopár hegycsúcsot. Itt úgy tűnik, kétszer kel fel a nap, az első napfelkelte után ugyanis a korong elbújik a sziklák mögött, majd néhány pillanat múlva ismét előbukkan. Torockót szinte állandóan elárasztják a turisták, ráadásul 2016 óta itt szervezik a Double Rise összművészeti fesztivált is, amely elsősorban a fiatal, fiatal felnőtt korosztályt vonzza be. Legfontosabb látnivalói közé tartozik például a főtéren található unitárius templom, a Néprajzi Múzeum és az ivó- és használati vizet szolgáltató vajor.

A torockóiak vasbányászatból éltek

Az 1300-as évektől kezdődően a 19. század végéig Torockón vasbányászat működött, Erdély-szinten itt termelték ki, illetve dolgozták fel a legjobb minőségű és a legnagyobb mennyiségű vasat. Az egész munkafolyamatot lefedték: a bányászattól a feldolgozásig és a kereskedelemig – avatott be a falu történetébe Furu Árpád műépítész, a kolozsvári székhelyű Transylvania Trust alapítvány Torockó Értékvédő Program című projektjének koordinátora. Annak ellenére, hogy a Thoroczkay család jobbágyai voltak, a torockóiak jól éltek, a vasbányászatnak köszönhetően olyan szintű tőkére tettek szert, amelyből saját életminőségükön is tudtak javítani. Így a torockói népépítészet már a 18. században sajátos formákat öltött. Az ablakok szintjéig félig tapasztott és meszelt boronaházak, a vörösre festett ablakkeretek és a magas zsindelytetők voltak ilyen jellegzetességek – magyarázta a műemlékvédelmi szakember. Kifejezetten Torockóra volt jellemző az is, hogy füles kemencében sütötték a kenyeret, mindehhez pedig a helyi bútorfestés és népviselet társult.

1848-ban Torockón is eltörölték a jobbágyságot. Néhány tűzeset után a 19. század második felében a falu teljesen másképp épült újra. „Ekkor jöttek a létre a ma is látható szépen díszített, fehérre meszelt, magas, reprezentatív kőházak” – fejtette ki Furu Árpád. A szász falvak és Erdély más kisvárosai jelentettek mintát ekkor a falu számára. A szakember szerint Torockó építészete olyan, mint egy díszes csokor – „minden ház egy kicsit más, de jól látszik, hogy ugyanahhoz a családhoz tartozik”.

Testvér-települési kapcsolatra épülő műemlékvédelmi program

A Transylvania Trust alapítvány fontos és eredményes műemlékvédelmi programba kezdett 1996-ban Torockón, melynek köszönhetőn rendezett, patinás lakóházakat láthatunk ma a faluban, illetve a faluturizmus fellendítésében is nagy szerepet játszott. „Minden, az épített örökségért tenni akaró műemlékvédő próbálkozott valamit tenni Torockóért” – avatott be az előzményekbe Furu Árpád programkoordinátor, aki közölte azt is, már a kilencvenes évek elején felmerült, hogy Torockó méltó lenne egy világörökségi címre.

A műemlékvédelmi projekt egy testvér-települési kapcsolatra (Torockó–Énlaka–Budapest V. Kerületének Önkormányzata) épül, célja, hogy „tudatosítsa a torockóiakban, hogy milyen hihetetlen kincsek tulajdonosai”. „A kilencvenes évek elején, amikor sétáltunk a faluban és fényképeztünk, nagyon gyakran a helyiek kérdezték, hogy miért a régi házakat fényképezzük, hiszen ezek ósdiak, és azt mutatják, hogy nem volt tehetségük – azaz pénzük – arra, hogy újat építsenek, menjünk, fényképezzük inkább az új házakat. Látszott, hogy nem értékelik ezt az örökséget, nem büszkék rá, sőt szégyellik” – számolt be tapasztalatairól Furu Árpád. A program keretében minden történelmi ház tulajdonosa támogatást kap évi rendszerességgel, hogyha vállalja, hogy a ház utcaképi építészeti elemeit nem változtatja meg, vagy amennyiben szeretné, kikéri és elfogadja az alapítvány szakmai tanácsát.

„Ennek az ötletnek a mezsgyéjén elindulva egy sikertörténet bontakozott ki már a kilencvenes évek végén, hiszen Torockón mintegy 140 család csatlakozott a programhoz. Az építészeti örökség legnagyobb része tehát megmenekült, és néhány év leforgása alatt a helyiek már büszkék voltak arra, hogy ilyen házakban lakhatnak” – fejtette ki a műemlékvédelmi program koordinátora, aki hozzátette, az eredmények minden elvárást túlteljesítettek. A tulajdonosoknak már eszük ágában sincs lebontani az épületeket, mint ahogyan ez a kilencvenes évek derekán történt, mondta. Az anyagi alapokat a munkálatokhoz Budapest V. kerületi önkormányzata biztosítja immár több mint két évtizede.

A turizmus esély, de okosan kell bánni vele

A turizmus mint gazdasági fejlesztési lehetőség már a program első éveiben felmerült, mondta Furu Árpád, „elkezdtünk a helyiekkel arról beszélgetni, hogy ezekben a házakban érdemes faluturizmust működtetni”. Ma azt látjuk, hogy a torockóiak ráéreztek a dolog ízére, hiszen a turizmus jelenleg a fénykorát éli, több mint 50-60 panzió működik a faluban. „Új dimenziót nyert a műemlékvédelem, az elvont kulturális célokon túl a turizmus egy megfogható, gazdasági dimenziót adott a tevékenységnek” – nyomatékosított a műépítész.

Hosszú távon azonban a turizmussal okosan kell bánni, figyelmeztetett, mert egy faluturizmus akkor működik jól, ha az arányban van a helyi közösség méretével és erejével. „Torockó egy brand. Nagyon könnyű ma egy gazdasági vállalkozónak erre a brandre üzletet építeni és a hasznot kivinni a helyről. Erre kell majd nagyon vigyázni, hogy Torockó milyen turisztikai szereplőket és milyen kontrollrendszerek mellett enged be majd önmagába” – fogalmazott Furu Árpád. 

„Kifejezetten káros Torockó megítélésének, jövőbeli turizmusának, hogy a túrabuszok továbbra is a főtéren parkolnak, holott több éve ki van találva, hogy hogyan lehetne ezt decens módon megoldani. Egy turista ugyanis nem azért megy Torockóra, hogy turistabuszokat, napernyőket vagy kürtőskalács-sütő létesítményeket fényképezzen” – magyarázta.

A helyi mesterségek tárgyi emlékeit őrzi a múzeum

Hanem például azért, hogy ellátogasson a Népművészeti Múzeumba – folytathatnánk a gondolatot. A főtéren található intézmény az 1950-es években alakult. A helyi mesterségek tárgyi emlékeit őrzi, de népviseletek és festett bútordarabok is megcsodálhatók. 

Lassel Ágnes múzeumvezetőtől megtudtuk, a népviseletben is megmutatkozik, hogy a torockóiak cserekereskedelemmel is foglalkoztak: sok fele megfordultak a vasakkal, így különböző kultúrák keverednek a népviseletben, székely, szász és magyar hatás is látható a ruhákon. A hajdani jólétet tükrözi az is, hogy jó minőségű anyagokból készültek a viseletek, fűzte hozzá. A múzeumban megtekinthetjük az egy kaptafára készült női piros csizmákat is, amelyeknek érdekessége, hogy nem volt külön jobb- és ballábas cipő. Az így készült lábbeli azonban nem volt kényelmetlen, mert puha kecskebőrből varrták, ami azonnal felvette a láb formáját.

A falu egyik ma is látható jellegzetessége a vízimalom, amit vaskohóból alakítottak át az 1700-as években, az 1900-as évek végén még működött a malom. A csorgó és a vajor is biztosan bevésődik a Torockóra látogatók emlékezetébe: a vascsövön ivóvíz folyik, a vályúban az állatokat itatták és itatják mindmáig, azok, akik tartanak jószágot, a felső medence ruhamosásra szolgált, az alsó pedig a rongyszőnyegek tisztítására – itt ma is lehet látni asszonyokat munka közben. „Olyan érzése van az idelátogató turistának, mintha visszamenne egy kicsit az időbe”, vélekedett Lassel Ágnes, aki így összegzett: „Torockó olyan, mint egy élő múzeum”.

„Fesztivált ehhez hasonló helyen még nem szerveztek”

A Double Rise fesztivál első kiadását 2016-ban tartották meg. Eleinte a nagyszínpados koncerteken kívül minden más zenei program és nappali tevékenység a faluban zajlott, azonban idén minden koncertet kivittek a faluból a Székelykő lábához. Csepán Gellért szervező tájékoztatása szerint ez a felállás jövőre is hasonló lesz: a falun kívül szervezik a koncerteket, bent pedig a csendes nappali programokat.

Megtudtuk, a Double Rise egy körülbelül 10 éves projektnek a gyümölcse, eleinte székelyföldi helyszínekben gondolkodtak a szervezők. „Viszont amikor először Torockóra érkeztek, a hely gyönyöre őket is elkápráztatta. Úgy gondolták, hogy egy annyira egyedi helyszín, hogy fesztivált ehhez hasonló helyen még nem szerveztek” – fejtette ki Csepán Gellért, a fesztivál művészeti koordinátora.

Elmondta, tapasztalata szerint a torockóiak egy része nagyon támogatja a fesztivált, egy része pedig nem. „Valószínűleg azon kellene dolgozni, hogy mi lenne az, amitől egy kicsit megváltozna azoknak a véleménye, akik nem támogatják a fesztivált” – fogalmazott a szervezőcsapat tagja, aki szerint nagyon fontos a torockóiakkal a kommunikáció, mivel csakis úgy tud működni a fesztivál. „Ahhoz képest, hogy voltak nehézségek, viszontagságok, van egy erős közeg, amely azt szeretné, hogy oda jöjjenek emberek, és az a négy nap alatt fesztiválos élettel teljen meg a falu” – összegzett.

Torockói utunk során néhány helyi lakossal is szóba álltunk, hogy megtudjuk, mit gondolnak a falujukról, és hogyan kezelik, hogy állandóan turistákat kell kerülgetniük.  

Fiatalok alig maradtak a faluban

Pál Ilona 1943-ban született Bethlenben, Beszterce-Naszód megyében, de gyermekkorát már Torockón töltötte. Szülei a háború idején elmenekültek Torockóról Magyarországra, majd a háború után „mindenki húzódott haza a falujába”.

Torockón töltött gyermekkorából felidézte: ünnepnapokon bálokat és táncokat tartottak, farsangkor maszkokban járták a falut, farsangtemetéskor pedig népviseletbe öltöztek. Ez utóbbi az ötvenes évek után feledésbe merült, majd a rendszerváltás után megint felkapták a hagyományt. A lakosság nagy része magyar ajkú, a románok között pedig ritka, aki ne tudna magyarul, mondta Pál Ilona. Gyermekkorában még volt román elemi osztály, de emlékei szerint körülbelül húsz éve már nincs.  

„Amikor nincsenek turisták, már annyira kihalt a falu, hogy elmegyünk a főtérig, és nem találkozunk senkivel, nem kell köszönni senkinek…, de amikor olyan sok az idegenség, van, hogy elmegyünk a helybéli mellett, és észre sem vesszük, mert nem figyelünk mindenkit szemtől szembe” – mesélt a mindennapokról. Hozzátette, fiatalok alig maradtak a helybéliek között.

Budapestről Torockóra

Torockói utunk során meglátogattuk Ekkárt Csillát és férjét, Fehér Györgyöt is. Torockón négy bányászcsalád nevét emlegetik, a 12–13. században Ausztriából betelepített Eckhart (ma Ekkárt), Vernes, Botár és Zsakó családét. A házaspár Budapestről költözött az erdélyi faluba, az ősi családi házba, ahol Ekkárt Csilla nagyszülei éltek, és édesapja, Eckhart Gábor született. A házat Zsakó István építette 1836-ban, aki 1848-ban a nemzetőr parancsnoka volt, és úgy tartják, ő ihlette meg Adorján Manassé alakját Jókai Mór Egy az Isten című regényében. (Az író egyébként 1876. augusztus 6-án Torockón szállt meg, ezt ma emléktábla jelzi a Torockói Unitárius Lelkészi Hivatal bejáratánál.)

Ekkárt Csilla 12 évesen járt először Torockón, ezután csak a hetvenes években, immár férjével. Ekkor döbbent rá arra, hogy édesapja milyen ismert és közkedvelt volt a faluban. Az idősek azonnal kérdezősködni kezdtek kilétük felől, amikor a magyar rendszámú autóval megálltak a vajornál, és Eckhart Gábor neve hallatán mindenki megosztotta valamely emlékét. „2000 körül jött a hír, hogy vissza lehet igényeli a házat, és akkor jött a nagy kérdés, hogy érdemes-e” – idézte fel.

Férje, Fehér György leginkább a nyugalmat értékeli a faluban. „Nincs az az elidegenedés, ami Budapesten van, az emberek ismerik egymást, köszönnek egymásnak, egymás szemébe néznek” – mondta, feleségének azonban sok minden hiányzik a magyar fővárosból, úgy érzi, vannak olyan torockói szokások, értékek, amelyekkel az tud csak igazán azonosulni, aki beleszületik ebbe a kultúrába.

Ajtók nyílnának meg a világörökségi címmel

Torockó 1999-ben Europa Nostra-díjat kapott, tavaly pedig hungarikummá nyilvánították a falu épített örökségét. A következő lépés a világörökségi cím megszerzése lenne, Torockó jelenleg az UNESCO világörökségi jegyzék várományosi listáján szerepel.

„Ebben a meglehetősen törékeny jogi rendszerben, amelyben mi, műemlékvédők élünk, jó az, ha van egy nemzetközi védelmi státus, nagyobb garanciát jelent arra, hogy ez az örökség a jövőben is ilyen maradjon. Ugyanakkor biztosítaná a turizmus hosszan tartó jelenlétét is. Most azt látjuk, hogy Torockó egy felívelő ágban van, viszont a turizmus egy kemény partner, egy olyan fenevad, amelyik felkapja az embert, aztán meg lerágja csontig. Ma nagyon jó Torockónak, hogy ez a turisztikai figyelem ott van, de nagyon hamar ráunnak az emberek egy-egy helyre. Hogyha nincs egy ilyen világörökségi státus, nem lepődhetünk meg azon sem, ha néhány év múlva feledésbe merül Torockó mint érdekes turisztikai desztináció” – vélekedett.

A műépítész szerint a cím többek között nagyobb kormányzati odafigyelést is biztosítana a falu számára. „Ha valamely település világörökségi státust kap, olyan ajtók nyílnak meg előtte gazdasági, kormányzati szempontból is, amelyek előreviszik” – összegzett.