A lényegi változásokat csupán hosszú távú tervekkel lehet elérni a társadalomban, véli Zita Moldovan roma származású színésznő, aki annak is tudatában van, hogy közössége ötszáz évig tartó rabszolgaságát nem lehet meg nem történtté tenni, még akkor sem, ha erről nem sokat tudunk, és nem is beszélünk róla. Az előadóművész nyíltan, kendőzetlenül beszélt közössége problémáiról, amelyek ellen a színház nyelvén, tévéműsorban és közéleti állásfoglalással is próbál tenni.

Közösségi oldalán láttam, hogy népszerűsített egy július 28-ára tervezett bukaresti tiltakozó akciót, amelyen a roma közösség ellen Ukrajnában, Olaszországban és Romániában történő rasszista megnyilvánulások ellen lépnek fel. Ezen ott lesz majd ön is?

Igen, valóban megosztottam a Facebook-oldalamon ezt a rendezvényt, amelyen az utóbbi idők ukrajnai és olaszországi romaellenes eseményei ellen tiltakozunk majd. Sajnos, ezek nem egyedi esetek, ilyenek Európa több országban is történnek, ahol a romákat a társadalom páriáinak tekintik.

Persze, más szinten, de hasonlók sajnálatos módon Romániában is voltak, gondolok itt például a hadrévi eseményekre, de utána is történtek még kellemetlen esetek. Az igazság az, hogy a romák elleni rasszizmus létezik itt is, ahogy az Európai Unió többi országában.

Némiképp a megbélyegzés elleni fellépésként is hozta létre ön, két másik színésznővel a Giuvlipen magán színtársulatot, amelynek produkcióiban azokat a problémákat mutatják be, amelyekkel a roma nők szembesülnek. Melyik a legfontosabb probléma, amellyel számolniuk kell ezeknek a nőknek, és milyen szerepe van a feminizmusnak az előítéletek felszámolásában?

A Giuvlipent 2014-ben hoztuk létre, a kezdeményezés pedig a társamé, Mihaela Drăgané volt, akivel együtt alapítottuk meg ezt a roma feminista színtársulatot, ami világpremier, hiszen az egyetlen ilyen társulat szerte a világon. Előadásainkban a roma nők hétköznapjainak problematikáját taglaljuk, amely sajnos nem egyetlen problémát jelent, hanem számtalan napi gondot, amelyet produkcióinkba beépítünk. Szóvá tesszük ezeket, de a közönség elé tárunk olyan témákat is, amelyekről keveset tudnak, vagy keveset beszélnek nálunk, hiszen nem kézenfekvőek.

Első előadásunk a Gadjo Dildo volt, amelynek központi témája a roma nő szexualitásának túlzott kidomborítása, de ennek margóján a kapcsolódó egyéb témákat is kibontottuk, többnyire tabutémákat. Egy másik előadásban, a Ki ölte meg Szomna Grancsát? (Cine a omorât-o pe Szomna Grancsa?) címűben egy valóságos történetből ihletődve mutatjuk be a romániai rasszizmus jelenségét, a sztori főszereplője pedig egy Hargita megyében élő, végül öngyilkosságot elkövető lány. Abban az időben, amikor ez az eset megtörtént, a teljes sajtó a hagyományőrző családot hibáztatta a haláláért, hiszen állításuk szerint e felfogás miatt nem mehetett a lány iskolába. De nem látták ennek a történetnek a hátterében húzódó okokat, amelyek között a diszkrimináció is szerepet játszott, és vezetett végül a tragédiához.

Ugyanakkor hadd beszéljek itt a Giuvlipen egy másik fontos előadásáról, az Urbánus testről (Corp urban), amelynek bemutatója márciusban volt, és ami a női testről szól, illetve a nőnek a testéhez való viszonyulásáról. Ezt Mihaelával ketten játsszuk és nagy közönségsikernek örvendett. Ezekkel az előadásokkal szeptemberben országos turnéra indulunk, amelynek során a kisebbségi színházakban fogunk fellépni. Amúgy a magántársulatot is azért hoztuk létre, hogy munkánk végeredményeként megalapítsuk majd Romániában a roma színházat. Ez a célunk és a legfőbb vágyunk.

Na, de mindemellett van egy olyan színházi produkciónk is, amelyre nagyon büszkék vagyunk, és amelynek szintén nemrég volt a bemutatója, ősszel pedig ismét játsszuk. Ez a Guvlipen társulat és a bukaresti Állami Zsidó Színház közös produkciójaként jött létre Kali Tras címmel – az első olyan előadás hazai színpadon, amely a romániai roma holokausztról szól. Ősztől a zsidó színház műsorán is szerepel majd.

Erről a történelmi tényről ismét nagyon keveset tudunk…

Aki ezt az előadást megnézni, új információkkal gazdagodva távozik a nézőtérről. El kell mondanom, hogy én magam, roma származású színésznőként is nagyon keveset tudtam a roma holokausztról. Ezekről a dolgokról nem beszélünk, nem tanítják az iskolában, hogy mi is történt akkor, mi történt a romák rabszolgasága idején. Az tudvalévő, hogy Romániában 500 évig sínylődtek rabságban a romák, ami talán a leghosszabb rabszolgaság a világtörténelemben. Az ember azt feltételezné, hogy erről legalább a roma származásúak tudnak, de az az igazság, hogy még én magam sem ismertem ezt a történetet. Sem az iskolában, sem otthon nem beszéltek nekem erről, máshonnan meg nem jutottam hozzá kellő információhoz. Önszorgalomból kellett erről dokumentálódnom, és amikor elkezdtem roma aktivista körökben forogni, csupán akkor jutottam hozzá több, ehhez kapcsolódó adathoz.

Vettük tehát magunknak a bátorságot, hogy erről a két témáról – a holokausztról és a rabszolgaságról – egyetlen produkcióban beszéljünk először is magunkért, roma származású hivatásos művészekért, akik az előadásban játszunk. Másfelől meg, persze, a környezetünkért, hogy együtt ráeszmélhessünk arra: miért is van az a sok különböző szakadék főként a roma és a többségi lakosság között.

Mindig azt tapasztaljuk, hogy amikor a romák valami rosszat tesznek, őket hibáztatják, miszerint nem taníttatják a gyermekeiket azért, hogy később dolgozhassanak. De ezek csupán a felszíni dolgok. Ha jobban elmélyülünk ezekben a problémákban, akkor azt láthatjuk, hogy a romák történelme tele van elnyomással, szenvedéssel, a szakadék pedig emiatt van.

Tudtommal ön nemcsak színházban dolgozik, hanem egy keresekedelmi adón műsort is vezet, színész társával, Sorin Sanduval a roma közösség sikertörténeteit mutatják be. A műsor címében viszont van egy olyan szó, az „is”, ami engem kisebbségiként nagyon zavar: Én is Romániában születtem, így hangzik a cím. Nem lenne jobb, méltányosabb enélkül a szócska nélkül? Azt gondolom, hogy nekünk, nemzeti kisebbségeknek nem kell folyamatosan elnézést kérnünk azért, hogy a többi román állampolgárhoz hasonlóan ebben az országban születtünk. Jól értelmezem ezt a címet vagy tévedek?

Nekünk Sorin Sanduval van már régiségünk a romákról és romáknak szóló műsorok vezetésében, hiszen 12 éve foglalkozunk ezzel, amely idő alatt többször is változott a műsor címe, előbb Roma karavánnak hívták, utána meg maga a műsor is átköltözött egyik adóról a másikra. Kereskedelmi csatorna a jelenlegi is, saját műsorpolitikával.

Műsorvezetőként ugyan közbe tudok lépni a gyártásban, lehetnek ötleteim, de nincs teljes mérvű döntésjogom, nem mondhatom például azt sem, hogy holnaptól ezt a műsort így meg így fogjuk nevezni.

A műsor címe valóban többféle értelmezési lehetőséget nyújt, és valóban benne van az, hogy „nosza, fogadjanak be engem is, mert én is itt vagyok”…

Igen, engem pont ez zavar, ahányszor csak hallom ezt a címet…

Tudja, nekünk, kisebbségieknek, és különösen a romáknak sajnos van egy ilyen hozzáállásunk, ami az alacsony önértékelésen alapul: „fogadjatok már el, mert én is hozzátok tartozom, én is ide illek”… És ennek köze van mindahhoz, ami a múltban történt. Ha engem kérdez, nekem magánemberként, Zita Molodvánként soha nem volt olyan érzésem, hogy könyörögnöm kellene az elfogadásért, a helyemért, mert igenis azt gondolom, hogy olyan vagyok, mint bárki más. De ez nem általánosan jellemző dolog, mert nincsenek meg mindenkinek azok az előjogai, amelyekkel én rendelkezem, mert én egy olyan családba születtem, amely támogatott és taníttatott. Apám matematika tanár. Tehát eleve jól indultam a szüleimnek köszönhetően.

A nagy többségnek azonban nincs ebben része. Vannak gyermekek, akinek az sincs, amibe felöltözniük, hogy elmehessenek az iskolába, a szüleiknek pedig nincs munkahelye. És persze, ha az embernek mindene megvan, akkor könnyen mondja azt is, hogy miért nem tesz mindenki úgy, ahogy én, miért nem jár iskolába… Hát azért, mert egyszerűen nem lehet, mert pillanatnyi dolgokkal kell foglalkozni, mint például azzal, hogy éhes vagyok. Ilyen helyzetben lehet-e arra gondolni, hogy öt év múlva a gyermeket beíratom majd az egyetemre, ha pillanatnyilag az sincs, amit ennem?!

A roma közösség száz évvel ezelőtt nagy reményeket fűzött az egyesülés pillanatához, Nagy Románia létrejöttéhez, és ennek hangot is adott az Ebesfalván (a későbbi Erzsébetvárosban) megszervezett közgyűlésén, amelyet sem akkor, sem később nem fogadtak kellő komolysággal. Önnek milyen elvárásai vannak a román hatóságoktól? Mit kellene tenniük száz év után a roma közösségért?

Nagyon nehéz erre a kérdésre válaszolni. Én 12 éve folyamatos kapcsolatban állok olyan körökkel, amelyek a romák jogaiért küzdenek, részt vettem számos ehhez kapcsolódó konferencián és szemináriumon. De nem tudnám pontosan megfogalmazni, mi is lenne az én személyes elvárásom. Az egyik talán az lehetne, hogy az állam jobban kapcsolódjon be a kisebbségi ügyek megoldásában, ami nem történt meg korábban sem és most sem történik.

A román állam létrehozott különböző fórumokat, mint amilyen például a Roma Kultúra Országos Központja, az Országos Romaügyi Hivatal, több más civil és politikai szervezetünk is van, mint amilyen a romapárt is. Ezeknek azonban nincs erejük és hatalmuk ahhoz, hogy olyan lényegi változásokat idézzenek elő, mint amilyeneket a román állam tudna törvények és más eszközök, például hosszú távú tervek által. Rövid távú tervek vannak, persze, de ezek pillanatnyiak, nem gyümölcsözőek hosszú távon. Politikusainknak ilyeneken kellene gondolkodniuk.

Tény az, hogy a hazai roma közösségekben az idők során a dolgok nem változtak. Ha elmegyünk közéjük, azt láthatjuk, hogy továbbra is a város peremén élnek, továbbra is ivóvízellátás és más ehhez hasonló szolgáltatások nélkül, és továbbra is sok az olyan gyerek, aki nem fér hozzá az oktatáshoz. Tehát, nagyon rossz a helyzet, nem történt nagy és jelentős előrelépés. Ami viszont megtörtént és ennek nagyon örülök: annak tudatosítása, hogy mennyire fontos az iskola. Így azok, akiknek van erre lehetőségük, taníttatják a gyermekeiket, amire korábban nem nagyon volt példa még az ő köreiben sem.

Ön egy szép nő, és időközben alkotó ember is több területen – színházban, tévében és közéleti fellépései révén. Tapasztalt-e diszkriminációt bármelyik tevékenységében, netán magánemberként?

Vártam erre a kérdésére. És ha nem kérdezte volna meg, akkor én magam mondtam volna el: igen, volt részem diszkriminációban. Romániában elsősorban nőként van részünk hátrányos megkülönböztetésben, de ha ráadásul még roma nő is vagy, akkor kettős megkülönböztetést tapasztalhatsz meg. Nagyon sok ilyen helyzetben volt és van részem jelenleg is, hiszen a roma férfiak alapvetően konzervatívok. Nem fogadják el, hogy a nő „szájaljon” – ha mondhatom ezt így –, más szóval azt, hogy kiálljunk és véleményt mondjunk. A nő helye semmiképp sem lehet az első sorban, hanem két lépéssel hátrább, hogy felmérhesse, meddig merészkedhet el. És persze, kellemetlen, amikor jön egy nő, aki ezzel nem éri be. De az a jó, hogy ebben nem vagyok egyedül. Mihaela Drăgánnal együtt erősek vagyunk, és le tudjuk küzdeni ezeket az akadályokat. Néha meg is elégeljük a magyarázkodást és faképnél hagyjuk az értetlenkedőket, de gyakorta erőfeszítést teszünk és megpróbálunk érvelni, miszerint egyenlő jogokkal rendelkezünk, van véleményünk. Ráadásul a nők bizonyos dolgokhoz jobban is értenek, mint a férfiak.

Emlékszem, a műsorvezetői pályám elején gyakran hordtam miniszoknyát, mert úgy éreztem jól magam. És akkor elszabadultak az indulatok, hogy én lábbal tiporom a hagyományokat, vegyek már fel hosszú szoknyát és ne tegyem nevetségessé a közösségem. Aztán elmondtam azoknak, aki még a Facebook-on is háborogtak, hogy én úgy öltözködöm, ahogy jónak látom.

Milyen jövőt lát, és milyen változásokat szeretne azoknak a roma gyermekeknek az életében, akik ma születnek meg Romániában?

Én nemcsak a roma gyermekeknek, hanem valamennyi romániai gyermeknek szeretném azt, hogy egy másfajta jövőben legyen része. Ne legyen számukra annyi akadály, amennyi most van, és hogy hinni tudjanak abban, hogy jobb is lehet az életük. Őszintén, nem tudom, mennyire lehetek optimista, de egy szebb jövőt szeretnék majd a gyermekeimnek.