Ötévesen kapta meg az első zongoráját, zenetanárnak készült, ma viszont számos színházi előadás zeneszerzése, és egy UNITER-díj is köthető a nevéhez. Cári Tibor itthon és Magyarországon is alkotott már, a színházi zenét pedig saját zenekarokban is műveli. Színházi munkásságának alakulásáról, aktuális projektjeiről, Victor Ioan Frunză-ról és a szakmai díjak jelentőségéről is beszélgettünk a zeneszerzővel.

Székelyudvarhelyen születtél, a Temesvári Nyugati Egyetem Zeneművészeti Karán szereztél diplomát, és még az egyetemi éveid alatt kapcsolatba kerültél Balázs Attilával, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház jelenlegi igazgatójával, majd leszerződtél a színházhoz. Nagyvonalakban így kerültél be a színház világába?

Igen. Mivel Balázs Attila is udvarhelyi, megismerkedtünk, és mondta, hogy szüksége van egy zongoristára egy előadáshoz. Így kerültem kapcsolatba a színházzal.

Ma már nemcsak Temesváron, hanem az ország számos színházában is dolgozol. Hogy kerültél kapcsolatba más színházakkal?

Én zongoristaként kerültem a temesvári színházba, de egy olyan előadásban zongoráztam, amelynek a rendezője Victor Ioan Frunză volt. Frunză hallotta a zenémet, tetszett neki, és felkért, hogy írjak zenét az előadásaihoz. Elkezdődött ezzel egy folyamat: ő máshol is rendezett, és hívott magával abba a színházba, ahol éppen dolgozott. Egyre intenzívebbé vált az együttműködésünk, volt egy periódus, amikor évekig velem dolgozott.Miért pont a színházzene és miért pont a zongora?

Emlékszem, korülbelül négy éves lehettem, amikor a tévében zongorát láttam, és mondtam apumnak, hogy nekem az kell. Édesapám amatőr zenész volt, több hangszeren játszott, és ő ezt nagy örömmel fogadta, mivel az ő gyermekkorában a szülei nem engedték, hogy zenét tanuljon, mert a család szegény volt és neki dolgozni kellett. Számára sokat jelentett, hogy engem érdekel a zene, és támogatott is ebben teljes mértékben. Ötéves voltam, amikor megvette nekem az első zongorát. Azt hiszem, a színházi zene nem is az én választásom volt, hanem engem választott.

Ez a véletlen találkozások folyamatának eredménye lett, kezdve Balázs Attilától, Victor Ioan Frunză-n át a temesvári magyar színházig. Nekem az volt a tervem, hogy elvégzem az egyetemet, hazamegyek és zenetanár leszek. Ennél több lehetőséget nem láttam. Nem kerestem a színházat, valahogy rám talált. Az első két-három évben rájöttem, hogy ez az én helyem, ez az a világ, amiben jól érzem magam, ami működik számomra. Már egyetemista éveim alatt bekerültem, akkor Demeter András volt a temesvári magyar színház igazgatója, ő ott is akart tartani, felvett, és alkalmazottja voltam az intézménynek pár évig, majd néhány éves szünet után visszatértem, amikor Balázs Attila vette át a színház vezetését.

Azt ugye kijelenthetjük, hogy romániai viszonylatban kevesen foglalkoznak színházzenével?

Valóban nincsenek nagyon sokan, főleg nincsenek olyanok, akik ebből élnek. Ez a legritkább. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányan vannak azok, akik csak ezt csinálják. Nagyon sok olyan színházi zeneszerző van, aki ezt mellékesen csinálja, és közben zenél, tanít, vagy alkalmazott valahol.És neked hogy sikerült ebből megélhetést kialakítani? Mi az, ami neked jobban ment?

Ismét úgy gondolom, hogy a megfelelő emberrel találkoztam. Nagyon fontos volt az indulás, az, hogy már a kezdetektől az ország egyik legjobb rendezőjével kezdtem dolgozni. Az első előadás, amihez zenét írtam, egyből UNITER-díjas lett. Nagyon sok helyen játszottuk, nemcsak itt Romániában, hanem Magyarországon is díjakat kapott. A zene emiatt sokkal jobban érvényesült. Fontos volt számomra, hogy tényleg egy olyan csapattal dolgoztam, akik jó előadásokat készítettek. Ezen előadások révén az én nevem is ismertté vált.

Jellemzően szabad kezet kapsz a zeneszerzésben vagy vannak bizonyos támpontok, amelyeket a rendező felállít, és amihez tartanod kell magad?

Mindig vannak támpontok, ha nem is a rendező részéről. Nagyon sokszor a szöveg, az előadás témája, stílusa is ad egy irányt, egy kiindulópontot. Persze közben nagyon sokszor meghagyják a szabadságomat is. Van olyan rendező, aki nagyon konkrétan tudja, hogy mit akar és nagyon pontos irányt ad nekem, olyankor kevesebb a szabadságom. Vagy van, hogy teljesen rám van bízva, én adom meg az irányt, jövök egy ötlettel, és abból alakul ki a zenei világ.

Alkotás közben is egyeztetsz a csapattal, akivel éppen dolgozol, vagy csak a végső, elkészült zenét mutatod meg a többieknek?

Úgy gondolom, hogy az előadások elkészülése egy folyamat, egy keresés. Ugyanígy ez érvényes a zenére is. Nem adhatok csak egy kész végterméket, hiszen mindig fejlődik, alakul. Én jövök ötletekkel, témákkal, és akkor a rendező elmondja, hogy jó vagy még kicsit alakítsam. Ez egy folyamatos változás, keresés. Volt olyan, hogy pár nap alatt elkészült a zene. De szerintem nem ez a legjobb munkafolyamat. Ugyanúgy, ahogyan a színész is megpróbálja megtalálni a szerepét, hogy hogyan játsszon, vagy a rendező, hogy hogyan oldja meg a jeleneteket, ugyanúgy a zene is egy keresés kell legyen. És az is.Van-e olyan felkérés, amit nem fogadsz el, és annak mi az oka?

Van ilyen, megtörténik. Ennek több oka is lehet. Van, amikor nem érek rá, nagyon sok a munka, vagy van olyan eset is, amikor egyszerűen anyagilag nem éri meg a munka mennyisége és bonyolultsága miatt. Olyan is lehet, hogy egyszerűen nem érdekel az a téma, amiről szól. De elég ritka az ilyen eset, mert engem mindig érdekelnek az új dolgok. Új emberekkel, új helyeken nagyon szeretek dolgozni. Nekem ez mind inspirációt jelent. Minél több új külső hatás ér, annál több az ötlet, annál színesebbé válhat a munkám.

Külföldről is vannak megkereséseid? Egyáltalán érdekel a nemzetközi felé való nyitás?

Konkrétan külföldről nagyon kevesen keresnek meg. Inkább az van, hogy innen megyünk külföldre, az itteni rendezők visznek magukkal, vagy hívnak oda. Magyarországon például többször dolgoztam már, és egyelőre azt látom, hogy az ottani művészvilágnak megvan a maga köre, ahová nehezen fogadnak be külsősöket. Kevés esélyt adnak a máshonnan érkezetteknek, egy kicsit zárt közeg. Nem arról szól, hogy jó munkát végzel-e. Ezért engem olyan nagyon nem vonz például Magyarország. Ha időnként elmegyek oda dolgozni, akkor jólesik a helyszínváltozás, de úgy érzem, hogy professzionális szempontból nem visz sehová. Itthon Romániában egyelőre jobb nekem. Magyarországnál messzebb nem voltam, lehet, hogy ha tovább mennék, másképp lenne ez, nem tudom.

A színházi projektjeid mellett zenekarokat is működtetsz. Jelenleg mit lehet ezekről tudni?

Most jelen pillanatban három zenei projektem van. A Színház Zenéje kimondottan színházi zene, kisebb vagy nagyobb csapattal játsszuk, annak függvényében, hogy milyen esemény keretében adunk elő, vagy milyen anyagi keret van rá. A másik projekt a Theatre Fleas Orchestra. Ez egy stabil csapat, majdnem teljes egészében temesvári zenészekből áll. Az utóbbi időben nehezen tudtunk összegyűlni, de van két kortárs táncos is, aki különböző zeneszámokra improvizál. Minden zenéhez van egy speciális projekció is, animáció vagy videó, tehát ez vizuálisan is izgalmas.

Most a legújabb projektem a The Tango Orchestra, amivel csak tangókat játszunk. Ez egyelőre egy öttagú zenekar, de valószínűleg lesz még egy vagy két énekes. Ezt tangó táncosokkal együtt csináljuk, a díszletet pedig olyan festmények alkotják, amelyeknek közük van a szenvedélyhez, a tangóhoz, a nőhöz. Az az elképzelés, hogy a festészetet, a táncot és a zenét együtt jelenítsük meg.

Ezeknek a zenei projekteknek lehet az a célja, hogy a színházi zenét befogadhatóvá tegye a közönség számára?

Ez az elsődleges célja, főleg a Színház Zenéje projektnek. Általában kevesen ismerik a színházi zenét, vagy nem veszik észre. Annyira természetes, hogy nem is gondolnak arra: sokszor eredeti zene született az előadásokhoz – persze nem olyan sokszor, mint ahogy azt mi, zeneszerzők szeretnénk. És a néző ezt nem tudja, nem figyel rá, vagy észre sem veszi. Ezeknek a koncerteknek az a célja, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy létezik eredeti színházi zene, ami kimondottan bizonyos jelenetekhez íródik. Emellett az élő zene sokkal értékesebb, mint az, amelyik felvételről megy. Erre is felhívja a figyelmet, hogy lehetőleg élő zene legyen az előadások alatt.

Úgy gondolom, szót kell ejteni a 2013-as UNITER-díjadról is. Az egyik portálon azt olvastam, hogy a díj átvételekor úgy fogalmaztál, hogy túl korán kaptad meg, és azon gondolkodtál, hogy mi lesz majd húsz év múlva, ha ez már most megtörtént. Ezt ma is így gondolod? 

Persze, szerintem ez a típusú UNITER-díj túl korai. Jobban örültem volna, ha versenyben állok más zeneszerzőkkel, és úgy kapom meg. Sokkal többre értékeltem, amikor néhány évvel ezelőtt jelöltek a POSZT-on (Pécsi Országos Színházi Találkozó – szerk. megj.). Nem kaptam meg a díjat, de volt három zeneszerző – akik között én is ott voltam –, akit jelöltek egy bizonyos előadásért. Szerintem ez sokkal többet számít, sokkal jobb dolog, mert ezt a díjat az aktuális munkáimért ítélik oda. Nem mondom, hogy nem örültem az UNITER-díjnak, vagy nem fontos, de szerintem sokkal értékesebb lenne, ha így kezelnék. Ezért nagyon jó, hogy van néhány kivételes fesztivál, ahol díjakat adnak és a zenét is díjazzák. Ilyen az Atelier fesztivál is, vagy több bábfesztivál, ahol figyelembe veszik ezt, például a Puck Bábszínház fesztiválján idén én is kaptam díjat két bábelőadás zenéjéért.

Mit látsz magad előtt a a jövőre nézve?

Nem tudom, mit hoz a jövő. Folyton változik és alakul. Sok izgalmas lehetőséget és kihívást ígér. De azt tudom, hogy továbbra is szeretnék sokat dolgozni és minél izgalmasabb projektekben részt venni. Rájöttem, hogy nagyon szeretek közönség előtt játszani, ez is egyre fontosabbá válik számomra. Szeretnék többet koncertezni, ahogy belefér az időmbe. Azon kívül még abban reménykedek, hogy több filmes munkám is lesz. Most egy hosszú animációs filmen dolgozom Budapesten, jövő év végére fog remélhetőleg megjelenni, az egy fontos mérföldkő lesz. Igényes, komoly produkció, több mint két éve készül. A címe Ruben Brandt, a gyűjtő, kilencven perces animációs film.