A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Haáz Rezső Múzeum közös kiadásában megjelent háromkötetes Székelyföld története monográfia bemutatóját tartották csütörtök este a Csíki Székely Múzeumban. A szerzők közül többen vallották: a háromkötetes munka hibáit a kiegészítés ösztönzéséért tárják fel.

Belső információkkal, adomákkal és kulisszatitkokkal gazdagabban térhetett haza az a félháznyi érdeklődő, aki a csíkszeredai múzeumban csütörtök este bemutatott háromkötetes Székelyföld története című monográfia szerzőivel találkozott.

Oborni Teréz magyarországi történész például elárulta, hogy a székelyföldi és budapesti szerzőcsapat a szerkesztőségi találkozókat „félúton”, Kolozsváron tartotta, és jómaga minden egyes alkalommal elcsodálkozott azon: a 12-13 órás értekezleteken „egyszerűen a székelyek nem fáradtak el”. Hangvétele mintegy sejtetni engedte: ez a tény is a „székelyek története” része. A mű keletkezéséről megtudhattuk: huszonkét szerző dolgozott rajta, több, mint három éven át. Mint a találkozón felfedték: a tény, hogy a kötet nem fogyott ki a kereskedelemből, egyedül annak tudható be, hogy – pénzügyi okok miatt – kizárólag a Magyar Tudományos Akadémia egyetlen budapesti könyves üzletében árusítják.

A széleskörű kutatói összefogás eredményeként létrejött kiadvány nem csupán szakembereknek szól – mondták el a szerzők közül többen. Amint azt a helyszínen is megvásárolható műről megtudhattuk: közérthető fogalmazásban íródott, és igen gazdag és újszerű képi illusztrációs anyag, illetve kifejezetten a kötet számára készült térképmellékletek egészítik ki.

„Elmaradott” volt a Székelyföld Erdélyhez képest

A Benkő Elek és Oborni Teréz által szerkesztett első kötet a földrajzi viszonyok és a változó közigazgatási kereteinek ismertetése után a kora újkorig, pontosabban 1562. évi székely felkelésig követi nyomon a Székelyföld és lakói történetét. A második kötet az osztrák-magyar kiegyezésig tartó három évszázadot tekinti át, a harmadik kötet pedig 1990-ig tárgyalja a térség történetét. A második kötetet Egyed Ákos Herman Gusztáv Mihály és Oborni Teréz, a harmadikat Bárdi Nándor és Pál Judit szerkesztették.

Hegyi Géza történész szerint a háromkötetes mű révén láthatóvá válnak a kutatás hiányosságai is. Ez szerinte ösztönző lehet: láttatni engedik, hol lehet továbblépni a székely múlt kutatásában. Szerinte a hiányosságok oka a fellelhető forrásanyagok hiányában gyökeredzik. A fellelhető mintegy 35 ezer erdélyi forrásanyagnak ugyanis mindössze 2-3 százaléka vonatkozik a székelységre – hangzott el.

Hegyi  az etnikai viszonyokat, illetve az egyházszervezet- és egyházi élettel foglalkozó fejezetek szerzőjeként a csíki közönségnek kijelentette: tény, hogy nem volt autonóm a székelyföldi egyház, hanem beágyazódott Erdélybe.

Másrészt pedig a térség elmaradott volt: egyik jele, hogy a székelyföldi papok fele- vagy harmadannyi fizetést kaptak, mint a papok Erdély többi részén. „De, az írásbeliség volumene is mutatja ezt, amit lehet negatívan vagy pozitívan is értékelni” – jelentette ki a történész, jelezve, nem szeretne a könyvbemutatón ebbe belemenni.