Interferenciák: The Show Must Go On! Kolozsváron
Élő szobor-bábuk várják a nézőket a Kolozsvári Állami Magyar Színház piros szőnyeggel borított előcsarnokában. Kezükben kirakósként a felirat: In-ter-fe-ren-ce-s! A lépcsőn meg a színház egyik legismertebb arca, Dimény Áron színművész fogadja kedves Istenhozottal az első este vendégeit.
Az előadások előtti forgatagban teljes a nyelvi káosz, „már azt sem tudom, kihez milyen nyelven kell szólni" – ezt a mondatot elég sűrűn lehet hallani a fesztivál háza táján. A zűrzavar azonban az előadások és beszélgetések idejére letisztul, a szervezőknek ugyanis gondjuk volt rá, hogy mindenki mindent értsen: az előadásokat magyarra, románra és angolra is feliratozzák, a beszélgetéseken folyamatosan dolgoznak a szinkrontolmácsok.
Tompa Gábor fesztivál- és színházigazgató a kedd estét az idén tavasszal elhunyt René Gonzalez emlékének ajánlotta, aki a Théâtre Vidy-Lausanne igazgatója volt. A svájci színház két produkciója töltötte ki az első fesztiválestét: Yeung Faї kínai bábművész Hand stories (Kézmesék) című bábjátéka a stúdióban és az André Wilms által előadott Max Black a nagyszínpadon.
Hand stories
A Hand stories a művész saját családjának, egy kínai kesztyűbábos dinasztiának a története, amelyben a bábozás tudománya már öt nemzedéken át szállt apáról fiúra. "A tudás átadásáról akartam beszélni, az előadás egyszerre a családom, illetve a kínai bábjáték egyetemesebb, időtlenebb története" – vallja a most 48 éves művész, aki hatéves kora óta bábozik. "Egész életem a bábozásról szólt, habár gyerekkoromban inkább zenész szerettem volna lenni" – mondta a szerda reggeli beszélgetésen, a TIFF-házban.
A negyvenkét évi gyakorlat alatt elsajátított bravúros technika csak az egyik elem, ami valósággal elakasztja a lélegzetet a nézőtéren. A bábokról neki köszönhetően mindent elhiszek, még azt is, hogy mimikát látok viasz-arcukon. Holott a mimika a hangokban, mozdulatokban, a báb-arcokra vetülő árnyékok révén születik meg, és néha fénykörbe kerül az előadóművész arca, vagy egész lénye is.
"Eddig fekete kendővel takartam az arcom, előadásaimon csak a bábok voltak láthatók és én igyekeztem láthatatlan maradni. De a Hand stories rólam szól, az én történetem, ezért most megmutatom az arcom, sőt, végig játszom magam is" – mondta Yeung Faї.
Az előadásban a francia Yoann Pencolé a mester asszisztense, partnere, aki egy adott pillanatban szintén önmagát játssza el: a paraván megfordul, a nézők belátnak a kulisszák mögé, látjuk a bábokat rejtő vászonzacskókat, megfigyelhetjük a művész kezét, amint a bábokat mozgatja, közben rá-rápirít tanítványára, aki ott esetlenkedik körülötte, a színfal mögött kuporogva. Mester és tanítványa kapcsolatának, a tudás továbbörökítésének intim, csodálatos percei ezek, miközben hol a bábu terül el a földön, hol a bábművész.
A darabban megjelenik a hagyományos kínai sárkány is, amely itt a kínai kulturális forradalom jelképe, és amely üldöztetést, szenvedést, tragédiát hozott a bábos famíliára. "Nagyon fontos számomra a tradíció, amit örökül kaptam, de ugyanakkor minden bábos hozzátesz valamit ahhoz tudáshoz, amit elődeitől őriz" – vallja Yeung Faї.
Előadásába, akárcsak családja életébe, belép a nyugati civilizáció, bátyja Amerikába költözik, tradíciótisztelő közegüket felváltja egy olyan világ, amelyben a bábművész közönséges tengerparti csepűrágó. Bámulatos tudása itt mindössze néhány garast ér, amit úgy hajítanak fémpoharába, hogy végig sem nézik mutatványát. De mikor már teljes a csüggedés, egyáltalán nem hagyománytisztelő módon megjelenik a színen (a közönség nagy derültségére) egy részeg Freddy Mercury-angyal-bábu, aki Queen számokat énekel addig, amíg hősünket meg nem győzi arról, hogy "The show must go on!".
Max Black
A Max Black egyszínészes előadás (amelyben azonban óriási és hihetetlenül precízen koordinált szerepük van a láthatatlan közreműködőknek: a pirotechnikusnak, hangosítónak, billentyűsnek). A produkcióhoz a rendező, Heiner Goebbels és az előadó, André Wilms nem-dramatikus szövegeket használt fel: Paul Valéry, Georg Christoph Lichtenberg, Ludwig Wittgenstein és Max Black francia és angol nyelvű szövegeit. A színész minden cselekvése fénnyé, tűzzé, történéssé, hanggá válik.
Olyan, mintha a főhős-tudós agyában lennénk, követhetjük gondolatai szárnyalását, asszociációit, rögeszméit, és minden történést, amit ezen gondolatok gerjesztenek: a színpad ötletek laboratóriumaként működik. Szikrák villannak, tüzek futkosnak a színpadon, anyagok és gondolatok kapnak lángra, a fiókok, tartályok zenéket rejtenek. Közben meg fő a kávé, mert a gondolkodó mindig meginna egy jó erős feketét...
"A pontosság lehetetlen voltát és a véletlen óriási szerepét akartam megjeleníteni ebben a produkcióban" – mondta Heiner Goebbels az előadást követő beszélgetésen, André Wilms pedig hozzátette: valóban, a kolozsvári előadáson éppen rosszkor gyúlt meg a tűz, akkor, amikor egyáltalán nem számított rá. De ez pozitívum, mert "ezeket a véletleneket használjuk fel a próbafolyamatban is. Az előadás alatt ugyanúgy meg akarunk lepődni mi magunk is, mint a közönség" – avatott be a rendező az alkotás titkaiba.
A Théâtre Vidy-Lausanne produkciója nem csak ettől egyedi és utánozhatatlan, hanem attól a rendezői utasítástól is, amit André Wilms – bevallása szerint – kapni szokott Heiner Goebbelstől: "Ne játssz!!" Elég szokatlan elvárás egy színésztől. Goebbels viszont úgy véli: a színészeknek nem kell időt hagyni arra, hogy színészkedjenek.