Az Atlanti-óceán mindkét partján színesíti, szebbé, mosolygósabbá teszi a világot Darvay Tünde, művésznevén Napocska, akinek festményei itthon és Amerikában is egyre nagyobb közönségeket vonzanak a galériákba. A művésszel Transzatlanti víziók című tárlatának kolozsvári megnyitóján beszélgettem.

Szokatlan címet adtál a kiállításodnak:Transzatlanti víziók. Mit jelent ez?

Ezeket a festményeket két kontinensen festettem, az Atlanti-óceán két oldalán, vagyis Amerikában és itthon. Amikor tizenvalahány évvel ezelőtt kiköltöztünk az Egyesült Államokba, nagyon kínozott a honvángy és volt egy visszatérő álmom. Egy hatalmas hídon jövök át az óceán fölött. Ahányszor ezt álmodtam, mindig onnan jöttem a hídon hazafele, soha nem ellenkező irányba. Én hiszek az álmokban. Remélem, hogy ez egyszer végérvényesen valósággá válik.   

Megfestetted?

Ezt még nem. Még érlelődik bennem, de egyszer biztos vászonra fogom vinni. Vagy fára...

Mi az, amit megfestesz?

Tulajdonképpen minden. Megyek az utcán, és látok egy kitört biciklikereket, madarakat, állatokat, vagy filmből, zenéből, mesékből inspirálódok. Az Anna néni lomtára című sorozat, amelyet csészealátétekre és azok dobozára festettem, La Fontaine meséjét, A róka és a holló történetét ábárzolja.

Ravasz macskák, Brémai muzsikusok, rókák, madarak, kutyák, tyúkok: a képeiden az ember és az állat baráti, egymást segítő kapcsolatban áll. A valóságban is?

Tény, hogy állatbarát vagyok, habár most nincsenek állataink az Óperencián túli otthonunkban. Itthon igen. Pár évvel ezelőtt kezdtek el foglalkoztatni a kapcsolatok általában, akkor kezdtem el ezekről festeni: ember-ember, ember-állat közötti barátságról.

Azt hiszem, nagyon fontos neked az anyag, amire festesz, amit felhasználsz.

Ez így igaz. Leginkább fára festek, de kiegészítő elemként használok színes papírt, reliefpasztát, aranylapot, kerámiát, és nagyon jó barátságban vagyok a gombokkal is. (nevet). Éppen ezért kifejezetten kérem a kiállításaim látogatóit, hogy érintsék, tapintsák meg a képeimet. Nagyon szeretem a fának a textúráját, hibáival, göcsörtjeivel együtt, azokat ki is emelem, főszerepbe helyezem a festményeimen.  Örülök, amikor használt, kidobott bútordarabokból származó fára festhetek, mert annak már önmagában története van. De sajnos kevés ilyenhez jutok hozzá, többször dolgozom újonnan vásárolt fára, amelyek formáját én tervezem, kivitelezem és végül lefestem.

Szóval nem eleve adottak azok a rések, lyukak az alapanyagon?

Nem, általában nem.

Egyik kedvencem a Harmadik fejezet, amely egy hatalmas könyvoszlopot cipelő asszonyt ábrázol. Minek a harmadik fejezete ihletett meg?

Ezt akkor festettem, amikor a férjem a doktori disszertációja harmadik fejezetét írta. Emlékszem az illatokra, a férjem tépelődéseire, az egész lakás egyetlen könyvhalmaz volt...és egyszercsak éreztem, hogy nekem ezt most meg kell festeni.

Mesélted, hogy gyűlölöd a szürkeséget. Hogy ha új lakásba költöztök, azonnal elkezdesz festeni, hogy megtöltsd a környezeted színekkel...

Igen. Azok a legnehezebb pillanatok, amikor egy-egy kiállításra kiviszem a képeket az otthonomból és üresekké válnak a falak. Azonnal le kell ülnöm olyankor festeni. A színek az életem.

A festmények sorsa jó esetben az, hogy megvásárolják őket. Te könnyedén megválsz tőlük?

Nem. Főleg a kedvenceimtől. Megtörtént többször, hogy sírtam, amikor oda kellett adnom.

De azért gondolom nem festesz meg egy képet kétszer ugyanúgy, csak azért, mert nagyon megszeretted?

Nem. Visszatérő motívumokat használok, de teljes képet soha nem festek le kétszer. Egyetlen egyszer történt meg, hogy valaki kérésére megfestettem újra egy régi képemet. De az már nem lett ugyanolyan.

Hogy fogadják Amerikában a munkáidat?

Kuriózumként kezelnek, már csak azért is, mert erdélyi vagyok. Amerikában sokan azt hiszik, hogy Transylvania nem egy valós régió, csak a filmekben van. Amikor meghallják, hogy létezik Erdély és én onnan származom, teljesen el vannak ámulva. Főleg ha még egy tál sós sajtos rudacskát is sütök és azzal kínálom meg őket...

És jobban el is lehet adni a képeket, mint itthon?

Igen. De ennek szerintem csak a pénz, az emberek anyagi helyzete az oka. Nyolc évig Oklahomában éltünk, ott például sok olajmágnás gyűjt képzőművészeti alkotásokat.

Már amikor először megpillantottam a képeidet, megfogalmazódott bennem, hogy ennek a művésznek díszletet kéne tervezni, festeni. Elképzelhetőnek tartod?

Egyszer már megpróbáltam, a Puck Bábszínháznak festettem egy díszletet. Amerikában viszont a bábszínház egyáltalán nem olyan elterjedt műfaj, mint itthon. A legtöbb városnak egyáltalán nincs bábszínháza. Valószínűleg nagyvárosokban van, de kisebb városokban, ahol én éltem, sehol nem találkoztam vele.

A kislányod ellopja a festékeidet?

Igen. Folyton az én festékeimmel akar festeni. Ami azért baj, mert az akril, ha egyszer megszáradt, legfeljebb ollóval jön ki a ruhából. De most már négy éves, és egyre könnyebb szót érteni vele.

És mi a következő téma, amire szemet vetettél?

Nem tudom. Várom, hogy szembejöjjön velem az utcán.