Már minden jegy elkelt a Kolozsvári Magyar Opera legújabb bemutatójára. Kedden, december 16-án 18.30 órától Shakespeare ismert drámájának, a Szentivánéji álomnak történetét láthatja a közönség, tánc-előadás formájában, Jakab Melinda koreográfus rendezésében.  A zenekart Jankó Zsolt karmester vezényli, dramaturg Alexandra Felseghi. A következő előadás január 19-én 19 órától látható. 

„A legváratlanabb álom is rejtvényhez hasonlatos, amely egy vágyat rejt, vagy annak ellenkezőjét, egy rettegést” – mondja az olasz író, Italo Calvino. A Szentivánéji álom hősei arra készülnek, hogy életre szóló hűséget fogadjanak egymásnak, és az esküvő előtti éjszakán szembe kell nézniük minden vágyukkal és félelmükkel, amiről napközben nem vesznek tudomást. Az erdő a tudatalatti játszótere, ahol a szereplők megtehetik mindazt, amit nappal nem tudnak vagy nem mernek. Az ellentmondások, a kétértelműség tere ez, minden lehetőség gyűjtőhelye. Ha hiszünk a címnek, a történet a szereplők álmában játszódik, mégis a nézőtéren ülve valóságosként fogadjuk el az eseményeket, nem kételkedünk a tündérek létezésében.

És ha így van: ki az, aki álmodik? A szereplők – vagy mi, a közönség? Az előadás játékosan közelít a mindannyiunkat foglalkoztató egyetemes témákhoz: az élet, a halál, a szerelem szinte minden kor művészetében visszatérnek, de mindig másképpen, új színben, új oldalról, az új kor felfogása szerint.

Az alábbiakban Gödri Csilla interjúját olvashatják Jakab Melinda rendező-koreográfussal.

Miért a Szentivánéji álmot választotta a tánc­előadás alapjának?

Közismerten a kortárs tánc szerelmese vagyok, és úgy éreztem, kicsit változtatnom kell. A shakespeare-i mű lehetővé teszi az alkotói sokszínűség és sokoldalúság kibontakozását. A történet (amelyet minden művészeti ág el tud mesélni) és annak üzenete a tánc neoklasszikus és kortárs nyelvén is átadható, tehát több tánckorszakot átfogó koreográfiát vihetek színre. Szeretek próbálni, tökéletesíteni a mozdulatokat, és nagyon alázatosan dolgozom, ha olyan művészi célt látok magam előtt, amivel azonosulni tudok, ami megihlet.

A fizikális táncosok közé tartozom, fontosnak tartom a tánc technikai mélységeit. A tánc tiszta formái is csak üres keretet jelentenek önmagukban, életet kell lehelni ezekbe a könnyen megmerevedő formákba, és ezt a tartalmat az egyéni, a különös, a szabálytalan: a modern (kortárs) tánctechnika adja. A 21. században a színpadi táncművészetnek, ha magas színvonalú kifejező eszközökkel kíván rendelkezni, a klasszikus táncrendszert el kell sajátítania, alkalmaznia, de el is kell térnie tőle, úgy és annyira, ahogy a tárgy, a műfaj, az érzelmek, a cselekmény megkívánják.

Hogyan irányítja az alkotási folyamatot a Shakespeare-mű?

Nagyon érdekesnek tűnt a darab – és ebből indult ki az egész koreográfiai-rendezői koncepció is –, mert két dimenzió ütközik egymással, a reális világ és az álomvilág, az ösztönvilág, a tudatosan eltitkolt érzések tere. A kettő pedig egymásnak a görbe tükre, amit pontosan fog tükrözni a koreográfia is. A reális tér a neoklasszikus tánc nyelvét használja, és az álomvilág a kortárs tánc nyelvén beszél, amelyeket részben szürreális képek megjelenése színez. A két eltérő stílus találkozása teszi különlegessé, széppé és élethűvé a művet.

Az új megközelítés valószínűleg a megszokottól eltérő munkafolyamatot is igényelt – hogyan valósult ez meg a gyakorlatban?

Életemben először dolgozom együtt dramaturggal. Alexandra Felseghitől rengeteg segítséget kaptam a mű értelmezéséhez, ő figyel arra, hogy ne bonyolítsak túl helyzeteket, vagy hogy ne térjek el a történettől. Egy közismert shakespeare-i műről van szó, van egy eseménysor, amit követni kell, de nagyon fontos a jelenetek sorrendje, súlyozása, ez pedig segítség nélkül nehezebb. A feladatot persze tovább bonyolítja, hogy nonverbális színházról beszélünk, ahol csak a tánc nyelvén mesélünk el egy történetet, mely igazából színdarab. Cîmpean Rareș koreográfus-asszisztens is sokat segített, akire tánctechnikai szempontból támaszkodhattam.

Az előadásban több szereplő van, aki nem tagja a balettkarnak. Milyen volt a sokszínű csapattal együtt dolgozni?

Én érdekes színfoltnak látom az előadásban, hogy két színész (Cătălin Filip és Ciocan Raul) is van a szereplők között, akik eltérő látásmódot, másfajta tudást hoztak a csapatba. A Magyar Opera balettkara és szólistái mellett fontos megemlíteni, hogy a kolozsvári Octavian Stroia Balettintézet nyolc növendéke is részt vesz az előadásban, és van hat kislány Katrinecz Erika táncstúdiójából is. Bár korban és szakképzettségben különböznek a szereplők, mindenki egyformán megdolgozik azért, hogy egy színvonalas és izgalmas előadás kerüljön a színpadra. Persze nem könnyű feladatra vállalkoztak, de gördülékenyen megy minden.

Nem érzi a szöveg hiányát? Ön szerint el tudja ugyanazt mondani a tánc, mint az írás?

Nehéz lenne arról beszélni, melyik erősebb a másiknál, mivel a tánc más eszközökkel kommunikál. Amikor balettről beszélünk, igazából két összekapcsolódott művészeti ágról van szó: a táncról és a zenéről. A test, ritmus, zene nagyon erős kifejezőerők, bár nem ugyanúgy és nem olyan egyszerűen beszélnek, mint egy prózai szöveg. A Szentivánéji álomban is mindezek a tényezők együtt hatnak, a ritmus és a vele járó mozgás egymásba fonódik, s mivel az érzelmekre, az ösztönre hat, akár azt is mondhatom, hogy erősebb lehet a prózánál. Ennek megítélését a nézőre bízom.