Mindenki kipróbálta a tárgyak hangját gyerekkorában. Végighúzta az ágacskát a kerítés rácsain, dobolt a szemétkuka fedelén vagy kongatta a fazekakat. Csak aztán ránkszóltak a felnőttek, hogy ne zajongj, meg hogy lejön a zománc. Így aztán szép lassan abbahagytuk. Szerencsére nem mindahányan. Rimóczi István, Horváth Richárd, Nagy Antal, Lang Dániel, Varga Merse, Szegő Dávid, Iszlai Renáta és társaik például felnőtt fejjel is játszanak, és mire észbe kapsz, már téged is bevontak a játékba. Ócska bicikliből, tartályfenékből, spakliból, franciakulcsokból, dobozokból és millió más használati tárgyból eszkábálják össze hangszereiket. Így születik a Bélaműhely-zene. Rimóczi István zenekarvezetővel beszélgettem a pesti zenekar nagykárolyi fellépése után.

Ki az a Béla?

Nincs ilyen nevű zenészünk, nem is volt. Az együttest egy asztalosműhelyről neveztük el, ahol az első próbahelyünk volt Kőbányán, egy nagyon szép ipari műemlék épületben. Az asztalost Bélának hívták, így a kulcsra, amit megkaptunk, ez volt ráírva: Béla műhely. Aztán közelgett az első koncertünk, és még mindig nem volt nevünk. Elhatároztuk, hogy ezt még lejátsszuk Bélaműhely név alatt, és aztán majd keresünk valami rendes nevet. Azóta se kerestünk. Így maradt a Bélaműhely.

A nagykárolyi SPOT fesztiválon láttam egy karmester-játékotokat, aminek az a lényege, hogy a közönség bármely tagja felállhat, és eljátszathat veletek egy zenét, amit ő vezényel. Hat ember hagyta magát irányítani és egész jó dolgok sültek ki belőle. Mindig ennyien vagytok?

A karmesterjátékot mindig hatan játsszuk, ez az alapcsapat. De a zenekar klubszerűen működik, még öt-hat külső ember van, aki néha beszáll, attól függően, hogy mennyi kedve, ideje van és persze attól is, hogy éppen milyen projekten dolgozunk.  

Képzett zenészek vagytok?

Én például színművészetin végeztem, kőszínházban dolgoztam évekig, tehát énekelni tanultam. Dobolni egyedül kezdtem el, elég későn: 31 évesen. Kongán, bombón, csörgőkön játszottam. Renáta klarinétozni tanul a zeneakadémián, Dávid dobolni tanul a dzsessz szakon Pesten, Dani pedig indiai klasszikus zenét tanult hat évig Szalai Pétertől, most Törökországban képezi magát. Ricsi pedig zsonglőr-eszközöket készít és hozzám hasonlóan autodidakta dobos.

Innen hogy vezetett az út az alternatív hangszerekig?

Színészként dolgoztam, amikor találkoztam Szőke Szabolccsal, a Hólyagcirkusz Társulat vezetőjével. Egy mese-előadáson dolgoztunk közösen, és tőle láttam, hogy hangkeltő eszközöket készít használati tárgyakból a darabhoz. Rögtön tudtam, hogy én is ilyeneket akarok készíteni. Ezzel párhuzamosan játszottam, hagyományos hangszereken is zenéltem, de azok idővel kikoptak az eszköztáramból. Félmillió forintot érő hangszerparkomat adtam el ezekért.

Már egyáltalán nem használtok klasszikus értelemben vett hangszert?

Mi úgy tartjuk, hogy nincs „rendes hangszer”. Ez egyfajta vállalás is részünkről, hogy amíg az általunk készített hangszereken tudunk újat produkálni, addig csak azokat használjuk.

Mindenkinek van „polgári foglalkozása”?

Senkinek nincs. A társaság fele diák, a többi alkalmi munkákból, dobtanításból és a zenélésből él.

Ha egy szóval kéne megfogalmaznom, mi jutott eszembe a koncertetek hallgatása közben, ezt mondanám: játék.

Ez nagyon jó, ha ez jutott eszedbe! A játék számunkra nagyon-nagyon fontos. A közelmúltban hallottam egy francia fiatalember előadását, akit művész szülei úgy neveltek fel, hogy soha életében nem kellett iskolába járnia. Amit tanulni akart, abban támogatták. Ő a gitárkészítést akarta kitanulni, így jelentkezett egy gitárkészítő műhelyben, ahol a mester azt mondta neki: én ezt neked nem tudom megtanítani, maradj itt és figyelj. Azt tapasztalta meg,  hogy valamit igazán nem tanulva lehet elsajátítani, hanem játszva.

A játék 12 éves kor után kikopik az életünkből, kiszorítják a szexuális indíttatású érdeklődések és az iskola. Pedig aki megtartja a játékra való hajlandóságot magában (akár zenélés vagy tánc formájában), az egy semmivel nem pótolható többlettel lesz gazdagabb. Nem szabad hagynunk, hogy elsorvadjon. Mi azt tartjuk feladatunknak, hogy az emberekben eleve meglévő játékosságot újra felélesszük. Nem kell hozzá sok pénz, nem kell a tengerpartra utazni. Csak az kell, hogy – miként a gyerekek – meglássuk a játékot a körülöttünk lévő tárgyakban.

Jól sejtem, hogy a gyermekek között van a legtöbb rajongótok?

Igen, és ami érdekes, hogy ők egyáltalán nem csodálkoznak a „hangszereinken”. A felnőttek elmondják, hogy hú milyen jó ötlet a biciklikerékből gyártott hangszer meg a többi, a gyerekek viszont nem mondanak semmit, hanem rögtön elkezdenek játszani rajta.

Hogy tudjátok megszólítani a felnőtt közönséget? Mindig vevők arra, amit játszotok?

A színházban sok rossz tapasztalatot szereztem arról, milyen kommunikációs korlátot húz néző és előadó közé a színpad-nézőtér elhatárolás. Ezért mi arra törekszünk, hogy elmossuk ezt a határvonalat. A közönség számára a legnagyobb élmény az, ha elhagyja a kényelmes székét, odajön és aktívan részt vesz a zenélésben. Ehhez pedig el kell tüntetni a kétfajta tér közti határt. Mindig mi próbálunk alkalmazkodni a befogadókhoz, mert nincs olyan, hogy hülye közönség. És az se áll fenn, hogy ha tegnap működött valami, akkor az ma is biztos működni fog.

https://www.youtube.com/watch?v=xyxb546yxcg

Ha ránézek mondjuk egy hajszárítóra, nekem arról csak az jut eszembe, hogy ezzel hajat lehet szárítani. Maximum zoknit. Nektek az ugrik be, hogy ezen vajon hogy lehet zenélni?

Igen, azt szoktuk mondani, hogy minden tárgy kiad valamilyen hangot. Süket szobát nagyon nehéz csinálni, de hangja mindennek van (-ezt gyorsan be is mutatja az asztalon heverő tárgyakon: egy fogpiszkáló, egy villa meg a jegyzetfüzetem lapjai segítségével valóságos kis koncertet rögtönöz). Mindenki próbálgatja ezt gyerekkorában, csak aztán rászólnak a felnőttek, hogy hagyja abba.

De attól, hogy hangja van, még nem biztos, hogy az a hang: zene. Van egy mágikus pillanat, amikor a hangok összességéből harmónia születik?

Először is visszakérdeznék: mi a zene?

Szerintem az, ami kellemes a fülnek.

Ez jó, ezt megjegyzem. Szerintem a zene az, amit annak nevezünk. Amikor egy csoport kipróbálja a hangszereinket, akár gyerekekről, akár felnőttekről legyen szó, egy idő után kialakul az odafigyelés, az egymásra hangolódás. Kicsit olyan ez, mint a boldogság. Különböző vallások, filozófiák egyetértenek abban, hogy nem lehet senki egyedül boldog. A boldogsághoz az embernek társra vagy társakra van szüksége. Érdekes megfigyelni, hogy ugyanolyan csoportdinamika működik a közös zenélésben is, mint bármi másban: vannak hangadók, domináns egyéniségek, akik irányítani akarnak. De mindig elkezdenek figyelni egymásra és mindig kialakul egy összhang. Ami aztán szétesik, majd újra összeáll.

Vannak kottáitok?

Kottánk nincs, de vannak betanult számok, amelyeket mindig ugyanúgy játszunk. Ezek szerepelnek az albumunkon is.

A facebook-oldalatokon a műfaji besorolásnál az áll, hogy „intergalaktic flow”. Ez mit jelent? Jelent egyáltalán valamit?

Ez pont annyira komolytalan, mint amennyire komoly. A flow áramlatot jelent, filozófiailag pedig azt, hogy miként tud az ember minél kevesebb beavatkozással együtt áramlani a valósággal. A teret elfogadni mint valóságot, az időt pedig, mint jelen pillanatot.

https://www.youtube.com/watch?v=b2hCVaAr7mE

A Bélaműhely színházi, főleg mozgásszínházi produkciókkal is együttműködik, így jutottak el például az Egyesült Királyságba, Kántor Kata Origo című produkciójával (lásd a videót). Erdélyben többször megfordultak már, voltak Kolozsváron, Székelyudvarhelyen, Temesváron, Nagyváradon, idén nyáron részt vettek a Kászonokban szervezett Minimum Party összművészeti táborban.

Milyen az erdélyi közönség?

Hétéves fennállásunk történetében először Nagykárolyban történt meg, hogy felállva tapsoltak. Az fantasztikus volt. Úgy érzem, mindkét fél részéről van egy kölcsönös megbecsülés. Az erdélyi közönség is nagy várakozással készül a koncertre, és mi is nagy örömmel jövünk ide.  Nehéz erről szentimentalizmus nélkül beszélni, de – talán az emberek egymásrautaltsága, kisebbségi léte miatt – nagyon emberi itt a közösség. És két új, fiatal tagunk már erdélyi.