Hegyekről, írásról, névadásról, illatokról, a történeteibe kérezkedő elkerülhetetlen gyilkosságokról beszélgetett Bodor Ádámmal Demény Péter az Ünnepi Könyvhét alkalmával. A többszörösen díjazott, kolozsvári származású író legutóbb megjelent kötete a Verhovina madarai címet viseli, és a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg 2011-ben.

Összetéveszthetetlen hangvétel és mondatfűzés, amit az tesz még hitelesebbé, hogy  hétköznapi beszédében, interjúiban és minden megnyilatkozásában tetten érhető – ez jellemzi Bodor Ádám sajátos stílusát, mondta a kolozsvári Sapientia Tudományegyetem Óváry termében összegyűlt hallgatóság előtt Demény Péter. A kolozsvári írót személyes életesemények is fűzik a Verhovina madarai szerzőjéhez: a Sinistra körzet című regényből írta - közvetlenül annak megjelenése után - a szakdolgozatát, és ennek érdekében személyesen kereste fel Bodor Ádámot budapesti otthonában.

A Verhovina felföldet, hegyes vidéket jelent – azt a fajta tájat, ami Bodor Ádám legtöbb írásának díszletéül szolgál, és ami ugyanakkor a magánember Bodor Ádámnak a kikapcsolódást, pihenést nyújtja. Mit tud a hegy, hogy ilyen hatással van rá? – kérdezte Demény. „Nem a hegy tud, hanem én” – jött Bodor Ádám válasza. Vagyis: a vonzalom kell ahhoz, hogy ilyen kapcsolat alakuljon ki egy táj és egy ember között – a vonzalmát pedig az ember úgy kezeli, hogy többször látogat ugyanarra a helyre (ő maga például gyakran a Gyimesekben nyaral), míg azt érzi, hogy akkor is kíséri a hely emléke, amikor távol van tőle.   „Láttam az Alpokat, csodáltam őket, de érzelmileg semmit sem jelentettek. A túlságosan magas hegyekből hiányzik a meghittség” – mondta A Zangezur hegység írója.

Anatol Korkodus, Daniel Vangyeluk, Haraklán Bazil, Irina Nyegrutz, Hamilcar Nikonuk, Maya Miklovitz – a Verhovina madarai szereplőinek nevei, mint minden Bodor Ádám-műben, valósággal önálló életet élnek, alakítják, meghatározzák a történetet, közben meg nagyjából bele is helyezik egy tág, de általunk jól ismert földrajzi régióba, ahol a román, magyar, szláv, török és germán hangzások keveredése természetes, megszokott a fülnek. Spontánul, írás közben bukkanak fel ezek a nevek, mesélte az író. „Ha nem jut eszembe, kihagyom. Nem bíbelődök vele, mert abban a percben, hogy elkezdek spekulálni rajta, mesterkéltté, használhatatlanná válik, kiég a név.”

Szagos, ízes könyv a Verhovina madarai, jegyezte meg Demény Péter, ráadásul a szereplők olykor egy szakácskönyvet forgatnak, okulásul az élet ügyes-bajos dolgaira. Az illat és íz: jegy, emlékeztető – véli Bodor Ádám -, ami egy helyet, életeseményt érzékletessé és emlékezetessé tesz.  Ahhoz viszont ragaszkodik, hogy a történet minden eleme kitalált legyen: „csak úgy tudok boldogulni a szöveggel, ha én is kíváncsian várom, hogy mi fog történni. Ha egy valóságos történetet írnék le, azt már mások is ismerik, tehát minek leírni?”

A regény tehát, vallja több más írótársával összhangban Bodor Ádám, egy idő után önmagát írja. Éppen ezért nem tudta megmagyarázni a kíváncsiskodó Demény Péternek: miért szerepel minden regényében valaki, aki öl?

Így kérte a történet, állítja a szerző, talán mert a hős éppen unatkozott, vagy nem tudott tovább lépni. Akárhogy is történt, elkerülhetetlen volt.