Hét közben is hétvégi hangulat van Temesvár belvárosában, különösen pedig a Csiky Gergely Színház körül, ahol napi két-három előadással, koncertekkel, napközben pedig tematikus beszélgetésekkel zajlik a TESZT. A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó hatodik kiadása minden eddiginél mozgalmasabb, és erre jó oka van a színháznak: a Bega-parti társulat ugyanis idén ünnepli fennállásának 60-ik évfordulóját.

Műfajok egész skáláját vonultatja fel idén a TESZT, a közönségnek igazán van miből válogatni: tegnap, hétfőn láttunk egy leginkább zenés stand-up comedy-re emlékeztető monodrámát (Vodkapolka, avagy hogyan ettem kutyát), egy dokumentarista előadást (Váróterem) és egy szó szerint ennivaló produkciót, Agota Kristof A nagy füzet című darabjának Horváth Csaba által színre vitt gyönyörű és érzékeny darabját, amelyben minden díszletelem, sőt a kosztümök és kellékek gyanánt is élelmiszer – zöldségek, tészták, döblecek, rengeteg krumpliszsák - szolgált.

Este egyébként arról folyt a nemhivatalos vita néhány meghívott között, hogy mitől válik színházzá egy felmondott szöveg? Mi az a plusz, az a küszöb, amitől már valami színháznak tekinthető? Egyáltalán van ilyen, kell lennie? A vitát a Váróterem című szerb nyelvű előadás váltotta ki, amelyről nézők és előadók egyaránt csalódottan távoztak, ugyanis a feliratozott magyar és román fordítás követhetetlen volt, amikor egyáltalán volt. A végén aztán kiderült: a belgrádi Atelje 212 társulat véletlenül a szöveg egy régi, azóta átírt változatát küldte el lefordítani románra és magyarra. A feliratozót kezelő munkatárs így csak kapkodott összevissza, ide-oda ugrált a szövegben, teljes gondolatmenetek maradtak lefordítatlanul, maga a zárójelenet is. Így aztán örökre kérdés marad, hogy a Szerbiában egyébként nagy sikerrel játszott (3 éve alatt 150-szer adták már elő) dokumentarista előadás Temesváron is ugyanolyan visszhangot kapott-e volna, ha nem üt be a technikai malőr.

Az alkotók hét valós személlyel készített interjút adnak vissza a színpadon, ahol nincs se díszlet, se kellék, se cselekményvonal, se az emberiséget (eddig) foglalkoztató nagy kérdések, mint bűn, szerelem vagy halál. Azaz: ki foglalkozik ezekkel, amikor ott van a munkanélküliség, a munkahelyi megaláztatások, a képtelenül kicsi fizetés és a család időbeosztási problémái? Lehet, hogy a jövő színháza nem sokban fog hasonlítani a tömbházlakó szomszédok panaszkodásaitól a lépcsőfordulóban – csak mindez deszkákon, nézők előtt?

Az Aradi Kamaraszínház vezetője, Tapasztó Ernő által színre vitt Vodkapolka, avagy hogyan ettem kutyát  című darabot egy kortárs orosz színész-drámaíró írta személyes élményei alapján: a csendes-óceáni orosz flottánál töltött három éves szolgálati idejét dolgozta fel benne.

A kisember szürke kis története ez a darab, aki érzi, hogy “nem létezik”, nem létezik a haza számára, amelyet pedig szolgál: nem több egy vezetéknévnél és egy beazonosító számnál. Enni, inni, aludni - ez a parancs, és ez a bölcs katona életcélja is. "A katona nem szomorú, a katona csak úgy érzi, hogy szomorú!" - figyelmezteti felettese a főhőst, akinek nemlétezését néhanapján váltja fel egy-két jelentős esemény: mint például az, amikor koreai bajtársa kutyát készít el neki vacsorára, vagy amikor “megvédi a hazát” egy japán katonai repülőgép támadásától a következő módszerrel: középső ujjával beint a japán pilótának.

A két, vegyes érzelmekkel fogadott előadás után valóságos tombolásnak tekinthető, ahogy a közönség a csaknem éjfélig eltartó előadást, A nagy füzetet ünnepelte. A budapesti Szkéné Színház Forte Társulata felejtetett fáradtságot, késői kezdést, de még éhséget is, noha a színpad roskadozott a nyers sütőtököktől, krumpliszsákok hegyeitől, nyers tészták cafataitól. A történet ezúttal is (mint a színházban annyiszor) csak ürügy, hogy a csoda megszülessen. Valahol Kelet-Európában háború dúl, kísértetiesen emlékeztet a második világháborúra, de a hely és idő meg-nem-nevezésével sejteti a szerző, hogy ez sajnos máshol, másmikor is megtörténhet.

Egy édesanya a bombázott nagyvárosból vidékre menekíti ikerfiait, a nagyanyjukhoz, aki semmivel sem kedvesebb hozzájuk, mint a népmesék gonosz boszorkája. A fiúk fronton lévő apjuk Nagy Füzetébe jegyzik föl tapasztalataikat, és közben edzik egymást testileg, lelkileg. „Le akarjuk győzni a fájdalmat”, ismételgetik. Mire sikerül nekik, mindent és mindenkit elveszítenek, egymást is, de ez az ára a túlélésnek.

Valódi gyümölcsök (almák) hegyeit formálható, dobálható, illatozó, fröcskölő díszletelemként már más rendező is használt, Kolozsváron például Felix Alexa a Julie kisasszonyban, A nagy füzet díszletéül szolgáló éléskamra itt azonban valósággal megelevenedik, képlékeny és mégis állandó szimbólummá, néhol meg önálló szereplőkké válik: a nyers tészta macskává, havazássá, ruhává, nemi szervvé vagy szemfedővé. A spagetti: haj, ceruza, papír, kőtábla, szentírás, a krumpli: ágy, otthon, szétroncsolt arc és ütlegelés. A káposztalapi: kipa vagy az állatokkal közösülő kolduslány rongyos szoknyája.  – A sor majdnem végtelen. A szereplők, amelyek mozgatják, formálják őket, hol táncolnak, hol mozdulatlanságra vannak ítélve: a színek, mozgások, színek és (a nézők által önkéntelenül asszociált) ízek hol a rendet, hol a káoszt - és egyre inkább a káoszt - szolgálják.  

Mesebelinek is mondható előadás, fejlődéstörténet, a felnőtté, emberré válás története a lehető legkegyetlenebb történelmi valóságban. Mégsem pesszimista a végkicsengése, hiszünk benne, hogy a zárójelenetben magára maradó fiúnak a krumpliszsákok nyújtanak majd derékeljat vagy sírhantot – ahogy ez a szerves nagy egész megköveteli majd.

A péntek estig tartó TESZT teljes programja itt tanulmányozható.