Az erdélyi szászok elvándorlásáról szóló marosvásárhelyi színházi produkció kezdte el turnéját hétfőn Segesváron. A Yorick Stúdió független színházi társulat zömében olyan helyszínekre viszi el Elise Wilk brassói szász drámaíró Eltűntek (Dispariții) című drámáján alapuló előadását, ahol a szász kultúra nyomatékosan jelen van: Segesvárt követően, március 3-án Szászmedgyesen, 4-én Brassóban, 5-én Kolozsváron is megtekinthető. Az Országos Kulturális Alap (AFCN) társtámogatásával létrejött turné további állomásai: Szatmárnémeti, Nagyvárad, Temesvár, Szeben, Bukarest és Sepsiszentgyörgy. A drámaíróval beszélgettünk a zömében erdélyi vendégjátékok előtt.

A szászok erdélyi exodusa jelenkori történelmünk több különböző időszakában történt. Miben különböznek ezek egymástól, és milyen üzenetet közvetítenek a német kisebbség fiatalabb nemzedékeinek?

Az erdélyi szászok Németország felé irányuló, első migrációs hullámát a második világháború idején az határozta meg, hogy előzőleg szibériai munkatáborokba deportálták őket. A második hullám a kommunizmus idejére tehető, a harmadik – és egyben legmasszívabb – viszont az 1989-es forradalom után volt.  

Míg az első hullám akaratukon kívüli okok miatt volt, a második, illetve harmadik már önként vállalt elvándorlás volt. Ennek az exodusnak a hatása pedig az, hogy most egy teljes kultúra kiveszendőben van. A fiatal nemzedékek nem tanulnak minderről az iskolában, a családban pedig túl sokat nem beszélnek erről a témáról.

Nagyon fontosnak tartom, hogy ez a kultúra ne tűnjön el egészében, hanem továbbvigyék a fiatalok. Tesznek ugyan ilyen irányú erőfeszítéseket, de sajnos, nem tudható, mennyire lesz lényeges ezek hatása.

Hogyan írnád le a dráma megalkotásának folyamatát? Mennyire számított itt az, hogy a feldolgozott témához érzelmileg is kötődsz?

Az Eltűntek megírásának ajánlata Sebestyén Abától, a marosvásárhelyi független színház, a Yorick Stúdió igazgatójától jött. A Yorickban tíz éve létezik egy nagyon érdekes projekt, amely a Kultúraközi párbeszéd a kortárs dráma tükrében címet viseli. Ennek keretében évente két, kortárs szövegen alapuló előadás jön létre: az egyik általában magyar, a másik általában román a szerző drámája. Aba ennek apropóján ajánlotta fel, hogy írjak egy migrációról szóló szöveget annak a németnek a szemszögéből, aki az itthon maradást választotta.

Az enyémmel párhuzamosan, a Berlinben élő Kincses Réka drámaíró és rendező írta meg a Borderline című szöveget, amely viszont egy külföldre települt magyar szemszögéből mutatja be a jelenséget. Az Eltűnteket a múlt év szeptemberében mutattuk be, miközben Réka előadásának bemutatója március végére várható, az alapgondolat pedig az, hogy a két produkciót párhuzamosan játsszák, hogy ezáltal létrejöjjön egy amolyan színházi párbeszéd.

A témajavaslat azért is tetszett, mert még soha nem írtam színpadi szöveget a származásomról, gyökereimről, és azt gondoltam: épp itt az ideje. De csupán az írás befejezését követően eszméltem rá, hogy ezeket a történeteket mindig is magamban hordoztam, csak arra vártak, hogy felszínre kerülhessenek. A környezetemben lévők külföldre telepedése mindig is életem része volt.

Amikor megszülettem, a családom fele már máshol élt, egyes rokonaimat már csak fényképről ismerhettem meg.

Már gyermekkoromat is végigkísérte annak a tapasztalatnak a szomorúsága, hogy barátaimat elmenni láttam. Ezek az eltűnések továbbra is életem részei, hiszen nem telik el év úgy, hogy valaki, akihez ragaszkodom, ne döntse el: itt hagyja az országot. Végül az ember immunis lesz erre a fájdalomra. És ahogy az egyik szereplőm is mondja: amikor hozzászoksz az emberek eltűnéséhez, már nem fáj.

Amikor nagyon személyes dolgokról írsz, egyszerre nagyon könnyű és nagyon nehéz is. Az Eltűntek egy szász család történetét meséli el áthaladva különböző történelmi korszakokon, de a dráma arról is szól, hogy a történelmi kontextus hogyan változtat meg egy családot.

Egy száz százalékosan működőképes, vagyis funkcionális családot láthatunk, amely ugyan nem az én családom, de valahol mégis az. A sztori egyszersmind bármely olyan család története is lehet, amely megélte az emigráció okozta veszteséget.

A szöveg jelentősebb részét éppen egy éve, 2019 februárjában írtam. Azonban maga a munkafolyamat sokkal korábban elkezdődött, hiszen rengeteg információt összegyűjtöttem előzőleg, főként ahhoz a részhez, amely az 1944-45-ös időszakban játszódik.

A dráma nagyrészt valós történéseken alapul. Olyan interjúkból vettem az adatokat, amelyeket magam készítettem néhány éve a szibériai deportálás túlélőivel, vagy olyan hazai németekkel, akik 1990 előtt és után vándoroltak ki, másfelől meg könyveket olvastam, amelyben ki-ki a személyes történelméről fogalmaz vallomásszerűen.

A szöveg végeleges változata viszont nagyon nyomatékosan épít az általam megélt tapasztalatokra. Abban az időszakban, amikor a dráma második – de kronológiai szempontból első – részét írtam, ami 1944-45-ben történik, folyamatosan az volt az érzésem, hogy a hamis, a hiteltelen irányába csúszom. Hatalmas felelősséget jelent olyan történelmi időkről írni, amelyeket nem éltél meg.

Éjszakánként felébredtem és azon őrlődtem: lehet, nem elég jó, nem elég valószerű. Folyton azt kérdeztem magamtól: milyen jogon írok én minderről, ha akkor még nem is éltem? Ilyen gondjaim nem merültek fel viszont az 1989-1990-es időszakról szóló résznél. Mindközül pedig a legtermészetesebbnek az utolsó rész megírása tűnt, amely már napjainkban játszódik.

A személyes élményanyagból nemcsak ihletődtél, hanem a színpadon is viszont láthatjuk ennek elemeit? Jól értem?

Hát, én arra csupán a tavaly augusztusban kezdődött próbafolyamat első próbáin jöttem rá, hogy ebben a fikcióban bizony jól elrejtettem a személyes ügyeimet.

Egyik pillanatban aláhúztam a szövegben golyóstollal azokat a részeket, amelyek az én sztorimhoz tartoznak, és több van belőlük, mint amennyire számítottam. Csupáncsak annyi, hogy felismerhetetlenségig változtattam rajtuk.

Ezek a kommunizmus idejéből való történtek, amelyeket a családomban meséltek: ilyen a kenyérjegyhez kapcsolódó, például – amelyet nem fogok itt „lelőni” –, amelyet 6 éves koromban hallottam, és elraktározódott az emlékezetemben. De írtam ugyanakkor Ioanaról is, – akit a drámában Dagmarnak hívnak –, és aki a legjobb barátnőm volt, de amikor 10 éves voltam, Kanadába emigrált. Annyiszor elgondolkodtam azon, milyen lett volna, ha ő itt marad, erről annyi különböző forgatókönyvet kitaláltam, hogy szinte elkerülhetetlen volt róla írnom. Az első olyan traumám volt, amely valaki fontos távozásához kapcsolódott.

És ott van a fekete, ruhákkal teli sporttáska története, amelynek helyszíne egy németországi családi összejövetel volt. Amikor ez megtörtént 2007-ben, szentül meg voltam győződve, hogy rövidfilmes sztori. És még egyéb, ehhez hasonló valós elem is van fikcióba keverve: olyan, mintha fehér gyapjúból szőttem volna szőnyeget, amelybe alig látható, vékony, ezüst szálakat fontam. Végül a szőnyeg fehér, de van egy csillogása is azoktól az ezüst szálaktól.

Kezdetektől tudtam, hogy az írásom személyes hangú lesz, de végül az Eltűntek nem kizárólag a szászok emigrációjáról szól. Ezen a témán túl ott vannak még azok is, amikről épp a napokban írt egy román kritikus: a családok, az élet, a kisebb bűnök és személyes győzelmek, veszteségek és nyereségek.

Ehhez tenném még hozzá azt, hogy ez a szöveg a félelmekről is szól. És én úgy gondolom, hogy az előadással mindenki azonosulni tud, akinek akár egy valakije is külföldre telepedett. A bemutató egyik nézője azt mondta nekem, hogy az utolsó, 2007-ben történő rész, amelyen rengeteget lehet nevetni, az tulajdonképpen a legszomorúbb is.  

Azt hiszem, hogy ez tulajdonképpen egy hasznos szöveg. Szükséges volt számomra a megírása, de ugyanilyen szükséges az is, hogy sokat játsszák, és hogy az emberek lássák.

Erdély-szerte mindenütt a szászok gyönyörű építészeti remekeit láthatjuk, amelyeket gyakorlatilag maguk mögött hagytak akkor, amikor emigrációra adták a fejük. Hadd kérdezzem meg, hogy mi jelenti az „otthont” a szász közösség tagjainak, akik évtizedek óta Németországban élnek?

Sajnos, az utóbbi időben egy szomorú jelenség tanúi lehetünk: nagyon sok várerőd kezdett megomlani, összedőlni. Más épületek pedig parlagon hevernek.

Emlékszem, hogy két éve, nyáron a Brassó megyei Szászmagyaróson voltam istentiszteleten, amelyen körülbelül százan vettek részt, és egy adott pillanatban vakolatdarabok kezdtek hullni ránk. A száz ember zöme olyan szászokból állt, akik a nyári vakációra jöttek haza.

A templomokban rengeteg ilyen megható alkalom van, azonban ez egy illúzió. Ők visszatérnek Németországba és a templomok ismét üresek lesznek. Hatalmas erőfeszítéseket tesznek ezeknek az építészeti műemlékeknek a megmentésére, de elgondolkodtató: mi lesz majd velük azután? Ki jár majd oda istentiszteletre tíz vagy akár húsz év múlva, amikor manapság is vagy 8-9 ember jár oda rendszerint?

Ami a „haza” vagy az „otthon” fogalmát illeti, ez nemzedékről nemzedékre változik. Minél fiatalabbak voltak akkor, amikor innen elmentek, annál távolságtartóbbak. Az idősebb embereknek, akik életük felét itt élték le, az otthon mindig Erdély marad.  Néhányan közülük visszatértek egy idő után, és bekapcsolódtak a helyi közösségekbe. Azonban a gyermekeik már nem érzik ennek szükségét, az unokáik pedig még annyira sem, lehet még Romániában sem jártak.

Persze, vannak kivételek. Mert olyanok is vannak, akik érzelmileg nagyon kötődnek ezekhez a helyekhez, annak ellenére is, hogy 2-3 évesek voltak, amikor elmentek. Megint mások már nem is itt születtek és mégis nagyon szoros szálak kötik ide.

Vannak, akik hazatérnek, restaurálják a nagyszülők házát, panziókká alakítják, vagy egyszerűen beköltöznek. Ők megértették azt, hogy fontos kulturális értékeket kaptak örökül, és tovább szeretnék vinni ezeket.

De hogy visszatérjek röviden arra a nemzedékre, amely a legtöbbet szenvedett a kivándorlás miatt: tavaly ősszel jártam Németországban egy olyan valakinek a 90 éves születésnapján, aki élete tetemesebb felét itt élte le, azt hiszem, hogy a ’80-as években emigrált. Képeket vetítettek ki, amelyek nagy része az itteni életét ábrázolta, az ünneplő közösség zöme pedig – azt hiszem, lehettek százan is – Németországba telepedett szászokból állt. 

Elgondolkodtam az egyik pillanatban: milyen lett volna, ha ők Romániában maradnak? Vajon milyen lett volna, ha mindazok, akikhez ragaszkodom, az elmenetel helyett az itthon maradást választják?

Mit tanulhatunk a drámából egy közösség alkalmazkodási és együttélési technikáiról? Foglalkoztatott ez az oldal vagy el akartál kerülni mindenféle didaktikai felhangot?  

Leginkább az a „szakadék” foglalkoztatott, amely az elvándoroltak és helyben maradottak között tátong, valamint az, hogy az eltávozottaknak sikerült-e alkalmazkodniuk vagy sem az új környezethez, de a dráma egyben azt is bemutatja, hogyan tesz tönkre családokat a távolság.

Semmilyen szempontból nem írok didaktikus szövegeket. De az is igaz, hogy az előadás fiatal közönsége, valamint a produkció fiatal színészei a szöveg révén tanultak meg ezt-azt Románia jelenkori történelméből.

És persze, nagyon jó, hogy sikerült ezt elsajátítaniuk. Mindazonáltal a művészet esztétikai szerepe mindig is fontosabb nevelő-oktató jellegénél.

Közösségeink – a magyar, illetve a német – történelme sok szempontból eltérő. Talán ezért is tekintünk egy bizonyos fajta gyanakvással arra, ahogy a másik a Romániával szembeni lojalitást értelmezi. Képezheti ez tabu vagy befejezetlen beszélgetés tárgyát? És milyen jelentősége van mindennek a 21-ik századi Európában, amelyben a mobilitás az életünk része, a „haza” pedig akár három különböző helyet is jelenthet?

Ez egy hasznos beszélgetés témája lehet. Az országból való elvándorlás indokai változtak a történelem során, politikai, anyagi és személyes jellegűek voltak. És azt hiszem, hogy ez nem is annyira a közösségekre, mint inkább az egyénekre vonatkozik.

Az vettem észre, hogy nagyon hajlunk arra, hogy egyikünk-másikunk elmenetelének vagy maradásának indokait elítéljük. De én azt hiszem, hogy mindenik döntés – vagy annak hiánya – mögött nagyon erős okok húzódnak meg, amelyek egyénenként változnak.

Másfelől vannak emberek, akik megbánták, hogy az elvándorlás vagy az országban maradás mellett döntöttek. Én azok közé sorolom magam, akik soha nem gondolkodtak a kitelepedésen, és ezt nem is bánják, de ezen a téren is nagyok különböznek az egyes történetek, egyik sem hasonlít a másikhoz.

Azonban eddigi életem során olyan gyakran kérdezték meg tőlem, hogy miért nem mentem el, hogy igazából azon kezdtem gondolkodni, hogy az itt maradásom nem értelmezhető-e valamiféle kudarcként?

Igen, a mobilitás manapság életünk részét képezi, mi pedig könnyűszerrel mondunk le emberekről, tájakról, hogy minél távolabbra költözzünk. Mindazonáltal a „mit jelent az otthon” kérdése nyitott... Mert a földkerekség sok helyén érezheted magad úgy, „mintha otthon lennél”, azonban maga az „otthon” csupán egyetlen hely lehet.