Tizenhárom éves rajongója is van a ’80-as évek magyar undergroundjában gyökerező, több „reinkarnáción” átesett Müller Péter Sziámi And Friends zenekarnak, zenéjükre különböző generációk buliznak együtt, úgy, hogy észre sem veszik, hogyan simulnak egymáshoz az évtizedekkel ezelőtt és a közelmúltban született dalok. Székelyföldi turnéjuk első helyszínén, Csíkszeredában beszélgettünk a zenekar szövegíró-énekesével, Müller Péterrel és az 1984 óta következetesen mezítláb színpadra lépő zeneszerző-gitárossal, Kirschner Péterrel zenei fejlődésről, dalszerzésről, a beskatulyázhatatlanság szeretetéről.

Ritkán játszotok Erdélyben, Székelyföldön pedig még kevesebbszer láthat, hallhat benneteket a közönség. Mennyire ismerik Erdélyben a zenekart? Mit vártok az itteni fellépésektől?

Kirschner Péter: Nekem erős lelki kötődésem van Erdélyhez. Szeretem ezt a vidéket, szeretem a hangulatát, gyönyörű az egész környék. Ahányszor erre jártunk, mindig jó élmény volt, de zenélni a Sziámi AndFriends-szel még nem voltunk itt, korábban duóban Takáts Eszterrel koncerteztem Csíkszeredában. Valamelyest ismernek, persze, nem úgy, mint Budapesten, otthon. Biztosan lesznek nézők, biztosan aranyosak lesznek, és akkor mi örülni fogunk. A lényeg, hogy eljusson ide, amit csinálunk, mert szerintem érvényes dolog a zenénk.

Müller Péter: Harmadik-negyedik alkalommal érkeztünk Erdélybe turnézni. Székelyföldön ritkábbak a fellépéseink, a Nagyvárad, Kolozsvár, Temesvár háromszög közelebb esik hozzánk, oda könnyebben eljutunk. Csíkszereda számunkra kicsit fekete ló, de a hely nagyon jó, bejöttünk és az a hangulat volt, ami Pesten most nagyon hiányzik. Pont azt beszéltük Péterrel, hogy hasonlít az egykori Tilos az Á-hoz. Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen játszottunk már korábban. Drukkol az ember, hogy legyenek jó hangulatú koncerthelyek, amik fogytán vannak mindenhol. Mi élő zenét szeretünk játszani. Rossz tendencia, hogy a digitális fejlesztésekkel a hanglemez, vagy CD-piac nagyon beszűkült, gyakorlatilag alig létezik. Van egy kis bakelit-revival, de az nem jelentős méretű. Ehhez képest az élő zene feljövőben van.

Hogyan jött létre a Sziámi AndFriends?

M.P.: Érdekes dolog, hogy ha nem is hobbiból, de abban a tudatban kezdtünk játszani, hogy ugyan mind a kettőnk életében voltak már nagyon sikeres zenekarok, de most csinálunk valami újat, valami mást. Összejöttünk egy alkalmi projektre, és együtt maradtunk. Éreztük, hogy azokkal a zenész kollegákkal, akik hozzánk csapódtak, ez egy jó zenekar, de hogy ebből mi lesz, azt nem tudtuk.

Kik alkotják a közönségeteket?

M.P.: Most már túl vagyunk egy csomó olyan koncerten, ami a legnagyobb budapesti koncerthelyeket megtöltötte, nem egy alkalommal duplán is. Ez jó érzés és az is jó érzés, hogy sok-generációs bulik vannak. Jönnek a rajtunk felnőtt generációból azok, akik még járni tudnak, de ott vannak a gyerekeik, meg az unokáik. Jönnek gimnazisták, egyetemisták is. Néha egészen vicces messenger üzeneteket kap az ember mostanában: „13 éves vagyok, ez a kedvenc zeném”.  Ilyenkor elgondolkozom, honnan ismer minket, a nagymamától? Egy kedves fiatal orosházi ápolónő például azt kérte, hogy küldjek egy aláírást neki scannelve, mert szeretné magára tetováltatni. Próbálom erről lebeszélni.  Egy ilyen dolog már nem biztos, hogy nem ejti zavarba az embert.

Hová helyeznétek el a zenekart a magyarországi könnyűzenei közegben?

M.P.: A zenekar megítélésében valahogy egy mezsgyén vagyunk, se itt, se ott. Ugye, amikor annakidején játszottunk, be voltunk tiltva. Az URH, Kontroll, Sziámi ezek betiltott zenekarok voltak. Most följött a zenekar, de az országos rádiókban nem játszanak, mert azok tematikusak. A tematikájuk szerint vagy nagyon fiatal zenekarokat játszanak, vagy nagyon rossz, hallgathatatlan, középre húzó popzenéket. Mi, hogyan is mondjam: érdekesebbek vagyunk, mások az ambícióink. Vidéken mindig fekete ló, hogy hányan jönnek el a koncertekre. Ugyan nem hasonlíthatóak a nézőszámok a régiekhez, de egyre jobban emelkednek. Ha egy-egy klubba visszamegyünk évről-évre, mindig nőnek és végeredményben nagyon furcsa, de ráverünk népszerű fiatal zenekarokra rendszeresen. Most már kezdünk hinni a szemünknek.

Egyaránt játszotok régi és új dalokat. Egyformán szereti ezeket a közönség?

M.P.: Tulajdonképpen újrakezdő zenekarként játsszuk ezt a régi repertoárt, miközben a negyedik saját lemeznek látunk neki együtt. A fiataloknak fogalmuk sincs, melyik szám régi, melyik új, csak kezdik hozzánk kötni őket. Több fesztiválon előfordult az, hogy elhívtak ilyen érdekességnek, kisebb helyszínre és kiabálni kezdett a közönség, hogy „nagyszínpad!” és feljebb kerültünk nagyobb színpadokra. Úgy látszik, nem dolgoztunk hiába, több reinkarnáción estünk át most már. Ez a közös munka nagyon célirányos. Főleg (Kirschner) Péternek köszönhetően a régi dalok is úgy szólalnak meg, hogy nem veszik észre azt, hogy ez azért egy sokkal feszesebb, modernebb hangzás lett, mint a nyolcvanas-kilencvenes években csináltuk, és az újakkal egységben vannak. Péternek van egy nagyon határozott produceri stílusa, és ez meglátszik a repertoárunkon.

Hová sorolnátok be műfajilag a zenéteket?

M.P.: Én mindig nagyon nyitott voltam, soha nem voltam besorolható. Egyenként jutottak eszembe dalok, és nem azon gondolkoztam, hogy stiláris egységben legyünk. Az URH például egy nem olyan régen megjelent EMI punk-világválogatáson szerepel egy dallal. Mi soha nem mondtuk, hogy punk-zenekar vagyunk. Azt hittünk, hogy ilyen független alternatív rockzenét játszunk, én körülbelül így írnám körül, de zeneileg nem is tudom, hogy mit csinálunk mi. Most már megmondhatnád végre. (Kirschner Péterhez fordul, nevet)

K.P.: Van egy kolléga (Menyhárt Jenő, szerk.), akivel sokáig dolgoztam, ő elmondta: minden egyformán popzene. Azon belül lehet csűrni-csavarni. Mi nagyon sokfélék vagyunk éppen a Péter habitusa miatt, mert ő maga is nagyon sokféle, annyira sokféle, hogy össze sem tudom számolni. Pont emiatt ennél szűkebben nem érdemes értelmezni, mert a legnyersebb punk gondolkodás a legkifinomultabb artisztikus popzene is jelen van , azon belül még tuc-tucos számunk is van. Hagyományosnak nevezhető rock and roll is van, újfajtának nevezhető könnyű popzenénk is van, sokféle dalt írtunk. Mindig az határozza meg, hogy Péter milyen szöveget hoz. Nekem csak annyi a törekvésem ezen belül, hogy olyan sokszínűek legyünk, amennyire csak lehet, és a végeredmény szóljon jól.

Hogyan születnek meg a Sziámi AndFriends dalai?

M.P.: Péter egyre bátrabb zeneszerző lesz. Valamiért egy ideig nem engedte előtérbe ezt a képességét, én nagyon sokat biztattam. Én pici korom óta dalszerűen írok leginkább verseket. Sokszor eszembe jut egy dal szerkezettel, énekdallammal és dalszerűen írom meg. Nagyon jó, ha van mellettem egy olyan zenész - és Péter abszolút ilyen - aki, ahogy ő szokta mondani, kimaxolja ezt a dolgot. Ilyenkor többé-kevésbé megtartja az énekdallamot, de határozott ízléssel formázza meg. Nagyon jó így együtt dolgozni. Volt már olyan, hogy hozott zenéket, és azokra a zenékre írtam szöveget. Az nekem egy sikamlós dolog, mert én dalszöveg-író is vagyok. Nagyon szeretem csinálni, és most már a fiammal együtt írunk dalszövegeket több előadónak is, de az másfajta meló. Más, amikor megszületik, mondjuk úgy, költői ihletből egy saját szöveg és más megírni valakinek egy dalt úgy, hogy azt ő is érezze a magáénak. Nekem nagyon szokatlan, ha van egy kiforrott, meghangszerelt dal és arra írok szöveget. Most például van egy új számunk, a Visszavágyó, az egy az egyben így született.

K.P.: Az egyik mód, amit Péter elmondott, a másik, ahogy csináltuk korábban is, hogy Péternek voltak szövegei, meg dallamai, amiket körül kellett írni zenével. Szóval igazából mindenféle módon születnek a dalok. A Szeretni még című slágert például Péter nagyjából készen hozta.

M.P.: Két nagylemezen vagyunk túl. Az első az nagyon zenekari volt: leült a zenekar, volt egy téma, mindenki játszott, Péter pedig kitisztította, kigyomlálta. A második az inkább ilyen produceri lemez, az úgy született, nagyon tudatosan. Az új lemezünk az szerintem mostanában fog begyorsulni. Nem csináltunk sok dalt, de nagyon sok csíra van, én most kezdem érezni, hogy merrefelé megy a következő anyag.

Jövőre lesz negyven éve, hogy megalakult az URH zenekar, amely már a működésének alig fél éve alatt legendává vált. Készültök valahogyan megünnepelni ezt az évfordulót?

M.P. : Nem készülünk. Az az igazság, hogy én soha nem készülök semmire. Kívülről lehet, hogy úgy látszik, hogy terveim vannak, ambíciózus vagyok, nagyon tudatos vagyok, de egyáltalán nem. Magamtól igazából annyit csinálok, hogy verset írok, vagy mondjuk, megírok egy darabot. De általában mindent akkor kezdek el csinálni, ha vannak körülöttem olyan emberek, akikkel jól érzem magam és szeretek együtt dolgozni. Ez inspiráló tud lenni nagyon.

Az URH zenekar az egy nagyon nagy flash volt, nem akartunk soha ráismételni, de aztán valahogy rábeszéltek, meg rábeszéltük magunkat. Volt igazából két ilyen revival játék. Most volt egy olyan, a tréfa kedvéért, hogy egy tinédzser-trióval, akiknek az össz-életkora lehet annyi, mint az enyém, csináltunk egy pár számból álló blokkot egy koncerten. Én azt gondolom, hogy vannak olyan URH dalok, vagy akár az összes, amiből kéne normális stúdiófelvételt csinálni, mert arra nem volt módunk. Hogy most még egy nagyszínpadi hacacárét kéne csináljunk, bár kerestek ezzel, ezt nem érzem. Nem érzem, mert annak a zenekarnak egyetlen igazi felállása volt. A régi tagok közül van, aki már teljesen alkalmatlan, mert nem haladt zeneileg. Meg már kétszer megcsináltuk korábban. Magyar Péter, aki részt vett a megújult koncerteken, sajnos meghalt közben. Kiss László barátunk Ausztráliában van, nem mozgósítható erre, bár dolgozunk vele. Én nem zárkóznék el. Ha mindenki szeretné és a többi zenész is azt mondja, hogy csináljuk, akkor lehetséges. Én ezeket a dalokat a mai napig szeretem, játsszuk is. Péterrel duózunk is: az AndFriendsen kívül van a Fenevad duónk és ott például elővettünk egy-két olyan URH számot, amit nem játszunk a zenekarral. Mindezzel együtt most már ott tartunk, hogy nem könnyen megyünk visszafelé, sokkal inkább előre tekintünk.