Junior Príma Díj elismerésben részesült a csíkszeredai András Orsolya - interjú

Péntek este tartották a Junior Príma Díjak ünnepélyes átadását Budapesten. Az elismerés 2007 óta íródó történelmében 2011 óta Magyar népművészet és közművelődés kategóriában is díjazzák a kiemelkedő teljesítményt nyújtó harminc év alatti fiatalokat. A kategóriában idén első alkalommal erdélyi díjazottat is köszönthetünk a csíkszeredai András Orsolya személyében. A tíz díjazott a támogató Docler Holdingnak köszönhetően egy emlékszoborral lett gazdagabb, az elismerés pénzjutalommal is jár. Orsolyával a díjátadót követően beszélgettünk.

Mindenekelőtt gratulálok a Junior Príma Díjhoz! Hogyan tudtad meg a jó hírt és milyen érzésekkel fogadtad ezt a rangos elismerést?

Telefonon jött a hír. Először zavarba jöttem, nem tudtam eldönteni, hogy jól értem-e a vonal túloldalán elhangzottakat. Talán még vissza is kérdeztem, hogy valóban engem keresnek-e. Mikor világossá vált, hogy mekkora elismerésben van részem, alig tudtam összefogni a fülig érő számat, valamint köszönetet mondani érte. A beszélgetés után pedig azonnal hírül adtam családtagjaimnak az akkor még titkos, de mégis elhallgathatatlan örömhírt. Magyar népművészet és közművelődés kategóriában kaptam ezt a megtisztelő szakmai díjat.  Különösen nagy öröm számomra, hogy az eddigi évek elismertjei közül tudtommal én vagyok az első erdélyi, ezáltal szülőföldemnek is köszönetet mondhatok.

András Orsolya 1990-ben született Csíkszeredában néptáncos-népzenész szülők gyermekeként. Szüleinek köszönhetően a népzene világában nőhetett fel, így került kapcsolatba először énekelt és táncolt anyanyelvünkkel. Középiskolai tanulmányait a Nagy István Művészeti Líceum zene tagozatán végezte, majd a csíkszeredai Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem diákja volt, kommunikáció és közkapcsolatok szakon.  2013-ban nyert felvételt a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékének népi énekes tagozatára, melyről 2014-ben átjelentkezett népi ének és népzeneelmélet szakpárra, ahol idén fejezi be tanulmányait.

Gyakorlatilag beleszülettél a népművészetekbe, a hagyományápolásba. Eleve elrendeltetett, hogy Te is ezt az irányt válaszd? Sosem gondoltál más pályára?

Számomra nem volt egyértelmű és értelemszerűen elfogadott, hogy a családom hivatását kellene tovább vinnem. Próbálkoztam egy-két más irányultságú pályaválasztással. Voltak olyanok közötte, melyek kézenfekvőek, működőképesek lettek volna, de időről-időre valami mindig visszaegyengette utamat a hagyományápolás, népművelés irányába. Visszatekintve a kamaszkori ellenszegüléseimre, a különféle tanulmányaimra, a nem sikerült elképzeléseim utólagosan sikeres végkimenetelére, már ki merem mondani, hogy igen, eleve elrendeltetett.  

Határon túli magyarként hogyan látod a hagyományok ápolását Budapesten? Valóban most éljük a városi környezetbe ültetett hagyományápolás virágkorát, vagy túl van a népzene, néptánc-mozgalom a zeniten?

 Budapest a tanulni és fejlődni vágyók fellegvára. Legyen a hagyományosabb, paraszti kultúrához közelebb álló, autodidakta módon, vagy akár az intézményes keretek között fejlődni kívánó egyén, mindenki megtalálja az ízlésének megfelelő képzést. Minden van, ami a szem-szájnak ingere, csak jól kell tudni választani a kínálat közül. Érdemes a célt és hitvallást nem szem elől téveszteni, főleg határon túliként. A népzene- és néptánc-mozgalom valóban városi virágkorát éli. Nap, mint nap több kulturális eseményen, szakmai programon, szórakozási alkalmon is részt vehetnek az érdeklődők. Gazdag és nagy a kínálat, ebből kifolyólag nagy a versenyszellem és elengedhetetlen a folyamatos fejlődés.

Mit gondolsz, kell-e „ápolnunk”, „őriznünk” a hagyományainkat, vagy engednünk kell a modern kornak és hagyni, hogy menjen a kultúránk átalakulása is a maga útján?

Ha elődeink hagyták volna, hogy a maga útján menjen a kultúránk átalakulása, ahogy azt a modern divatok és egyre szélsőségesebb nézetek kívánnák, akkor már rég nem lenne semmiféle hagyományápolás. Én büszke vagyok arra, hogy a magyarság népzenéje, néptánca, igényes népzenekutatása és rendszerezése, valamint ezek felsőfokú oktatása egyedülállónak mondható az egész világon. Sok nemzetnek már nincs lehetősége oly mértékben a kutatásra, mint nekünk, hiszen feledésbe merültek hagyományaik.
Emellett természetesen haladni kell a korral, a jó és hasznosítható dolgokat ki kell tudni szűrni, és ezek pedig kiállják az idő próbáját.

Sajnos a legtöbb olyan zenész, énekes, táncos már elhunyt, akitől első kézből lehetett elsajátítani a gazdag magyar hagyományokat. Véleményed szerint mennyire (volt) fontos a személyes találkozás, ezeknek az embereknek a felkeresése, megismerése a magyar hagyományok elsajátításában? Meg lehet tanulni a magyar népzenét, népdalokat, táncot ezek nélkül a testközeli élmények nélkül?

Ha van lehetőség rá, akkor nagyon fontos, szinte elengedhetetlen a mestereinkkel való személyes találkozás, az ilyen módon szerzett élmények, tapasztalatok megélése, megszerzése. Látni a környezetet, amiben élnek, hallani a tájszólásukat, részese lenni mindennapjaiknak. Ugyanakkor tény, hogy példaképeink nagy része már eltávozott közülünk. Szerencsére vannak olyan tanáraink, akik még első kézből tanulhatták a muzsikát, éneket, táncot. Ők az átkötő híd a mesterek és a mi generációnk között. Nemcsak a megtanultakat próbálják nekünk átadni, hanem mesélnek a videókon és hangfelvételeken látható és hallható adatközlőinkről, ezáltal is közelebb hozva őket a számunkra. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen én még egy olyan családban és közösségben nőhettem fel, ahol természetes volt az idős mesterek társaságában lenni, őket csodálni, velük beszélgetni, táncolni, énekelni. Ez mindmáig így van. Külön öröm, hogy több helyen barátságok is köttettek és szívesen fogadnak, bármikor megyünk.

Felnőtt egy (lassan inkább több) generáció, akiknek az életét meghatározzák a csúcstechnológia vívmányai, akik közül sokan a mobiltelefonjukba kapaszkodva élik mindennapjaikat. Meg lehet őket szólítani olyan „régi” dolgokkal, mint hagyományápolás, népszokások, népzene, néptánc?

 Természetesen meg lehet őket szólítani, mi is folyamodunk ezekhez a kommunikációs formákhoz. A csúcstechnológiák nagyon hasznosak, csak mindenből megárt a sok. Én is, mint bárki más, keresem a visszaigazolásokat arra, hogy azzal, amivel foglalkozom, az többeket is érdekel, nem hiábavaló. Az eszmecserék, a tevékenységeinkről születő visszacsatolások ma már leghamarabb a technikai eszközök, közösségi oldalak által érnek vissza hozzánk, de ettől még a személyes találkozások és értékelések számomra nagyobb jelentőséggel bírnak. Ha kellően jelen tudunk lenni a média világában, ahol elér a zenénk, hírünk azokhoz is, akik a telefonjukba kapaszkodnak, akkor talán rá tudjuk venni őket arra, hogy egy kicsit letegyék azt. A népi hagyományoknak közösségteremtő és megtartó erejük van. Egy biztos, amíg táncol, zenél, énekel valaki, addig félre kell ülnie a képernyő elől. Észre fogja venni, hogy többet ér a mellette lévő embertársa, mint az esetenként időrabló, magányosságot okozó gépe. A zene gyógyít, a mozgás felszabadít, a közösség felvidít, átsegít a nehéz helyzeteken.

A minap találkoztam egy Szent Ágoston idézettel, ami bár a táncról szól, véleményem szerint igaz az éneklésre, zenélésre is. Valamint örökérvényű, nemzeteken, generációkon és időkerteken túlmutató gondolatokat fogalmaz meg:  ,,Dicsérem a táncot, mert szabaddá tesz a nehéz dolgoktól, és mert azt, aki egyedül van, bevonja a közösségbe. Dicsérem a táncot, mert az egészséget és a szellem tisztaságát szolgálja, mert könnyeddé teszi a lelket. A tánc átváltoztatja a teret, az időt és az embert. Ezeket mind az agy, az akarat és az érzések által a szétesés fenyegeti. A tánc az egész embert követeli. Az embert, aki szíve középpontjában van lehorgonyozva, oda, ahol nem rabja a szenvedélyeknek, embereknek és dolgoknak, oda, ahol nem rabja az elhagyatottság démonjának saját énjében. A tánc felszínre hozza a szabad embert, a könnyed embert, egyensúlyba hozza minden erővel szemben. Dicsérem a táncot. Ó, ember, tanulj meg táncolni! Különben nem fogják tudni az angyalok, hogy mit kezdjenek veled a mennyben."

Nem távolodtál el a szülőföldedtől, aktívan részt veszel a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes életében, amelynek édesapád az igazgatója. Mit jelent számodra idehaza színpadra lépni, vagy akár konferálni a különböző rendezvényeken?

Nagyon szeretek részese lenni a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes színpadi műsorainak, nagyszabású rendezvényeinek. 2008 óta veszek részt az előadásaiban énekesként, táncosként és gardonosként. 2011-2013 között hivatásos táncosként dolgoztam az intézménynél, ahonnan a Zenekakadémiai sikeres felvételim miatt jöttem el. Az évek során tizennyolc előadásnak lehettem részese, melyből kettőnek férjemmel, Mihó Attilával karöltve, zenei rendezője is vagyok. Hívnak az Ezer Székely Leány Napjára, az Erdélyi Prímások Találkozójára, valamint a Csűrdöngölő Gyermek- és Ifjúsági Néptánctalálkozóra konferálni, amit kimondottan szeretek vállalni. Nagyon sokat köszönhetek nemcsak édesapámnak, hanem az együttes minden egyes tagjának, hiszen közöttük tanulhattam meg azokat az alapokat, az értékrendet, a sajátunkhoz való ragaszkodást, a pontosságot és minőségre való törekvést, ami nélkül ma nem tartanék ott, ahol vagyok. Ezúton is köszönöm az együttesnek, hogy számon tartanak, keresik az együttműködési lehetőséget, ezáltal én is részese lehetek az otthon örömeinek.

Hogyan telnek a budapesti napjaid?

Mozgalmasan. Nem csíkszeredai léptékűek a távolságok, így elég sok időm eltelik a különböző intézmények közötti utazgatásokkal. Bejárok az egyetemi óráimra, végzősként mindkét szakomból a gyakorlati tanításaimat végzem, ezen kívül óraadó tanára vagyok a Bartók Béla Zeneművészeti és Hangszerészképző Gyakorló Szakgimnáziumnak. Jelenleg a Fonó Budai Zeneházban muzsikálunk Mihó Attilával keddenként az ott működő felcsíki tánctanításokon, valamint éneket is tanítok. A koncertfelkéréseknek is igyekszünk eleget tenni. A fő hangsúly mégis a szakmai fejlődésen van, amiben nagy segítséget és bíztatást kapok egyetemi tanáraimtól.

Mesélj a jövőbeni terveidről.

A közeljövőben gyűjtőútra indulok, mert a májusig elkészülendő szakdolgozatomat egy igen különleges témában írom, amihez elengedhetetlen a személyes terepmunka. Attilával a nyár folyamán szeretnénk elkészíteni néhány szakmai kiadványt, oktatóanyagot. Emellett ismét közös munkának nézünk elébe a Hargita Együttessel, amit már nagyon várunk. Fontolgatom a továbbtanulás lehetőségét is. Mindenképpen egy olyan életvitelt igyekszem kialakítani, amivel otthon is be tudok segíteni, jelen tudok lenni a kulturális életben, valamint itt, Magyarországon is megállom a helyemet.

Mit üzensz azoknak, akik még az út elején járnak, most gondolkoznak egy hangszer kézbevételén, vagy éppen azon, hogy beiratkozzanak egy néptánccsoportba. Mit tudsz tanácsolni egy mai fiatalnak, aki néphagyományokkal szeretne foglalkozni?

Csak bátran! Hallgassanak az érzéseikre, mindenképp éljenek a lehetőséggel, ismerkedjenek meg minél több ágazatával. A kultúránk elsősorban nem egy tantárgy, nem egy kampány, hanem ez egy ajándék. Gazdag, színes, szórakoztató, fejlesztő, önkifejezésre és az egyéniség fejlődésére ad lehetőséget.

Kapcsolódók

Kimaradt?