É, mint Johanna, N, mint Páll - új formációban lépett fel Bertóti Johanna Kolozsváron
Bertóti Johanna és Páll András, vagyis az Én első alkalommal lépett közönség elé az EMKE Szabédi Emlékházban, az Azt álmodtam, hogy két macska voltam, és játszottam egymással című koncertnek pedig a 10. születésnapját ünneplő Kolozsvári Magyar Napok – alig észrevehetően – ünnepi jelleget kölcsönzött. Mivel a címadás sem nevezhető szokványosnak, ahogyan az előadók sem, biztosak voltunk benne, hogy a közös beszélgetés is tartalmaz majd érdekességeket, és így is lett: Johanna és András megnevettettek, „elszállt művészként” válaszoltak bizonyos kérdéseinkre, így mondhatni, az egyik legkötetlenebb és legviccesebb interjúnkon vagyunk túl. Életvidám, különleges emberekkel találkoztunk, akik néhány hangszerrel és a puszta hangjukkal, na meg azzal a könnyedséggel, amellyel egy-egy verset megérintenek és átformálnak, nagy hatást gyakoroltak a hallgatóságra.
András, te már korábban is léptél fel Johannával meghívott előadóként, legutóbb például a Versünnep döntőjén a Nemzeti Színházban, Budapesten. Miről szól ehhez képest az Azt álmodtam, hogy két macska voltam, és játszottam egymással koncert? Különbözik a budapesti fellépéstől?
András: Bár a budapesti versünnepen közösen léptünk fel, ez az első igazi koncertünk Johannával. De a mostani előadásunk egyáltalán nem különbözött a budapestitől.
Johanna: A versünnep voltaképpen egy verseny jellegű fesztivál volt. Csíkszeredában tartották az elődöntőjét, és ott három dalt adtunk elő, azaz három megzenésített verset. Akkor egy dalt juttatott tovább a zsűri a budapesti döntőbe, úgyhogy ott igazából csak egy megzenésített verset énekeltünk el, méghozzá a Valaki jár a fák hegyén címet viselő, közismert költeményt. És mivel az is része volt a mai műsornak, így tényleg azt mondhatjuk, hogy a két fellépés között nem volt sok különbség. Emellett voltak még közös fellépéseink, de nem egy egész koncertnyi, hanem például nekem volt egy koncertem, és Andrást meghívott művészként belefoglaltuk a műsorba, de alapvetően ez az első igazi közös koncertünk.
Hogy zajlik ez a játék két zeneszerző között?
Johanna: Elsősorban megzenésített verseket énekelünk, de vannak saját szövegű dalok is. Ma több olyan dal hangzott el, amely András szövegéből készült, és ezeknek a zenéjét is ő írta. De persze, vannak olyan versek, amiket én zenésítettem meg eredetileg, és ő átdolgozta azokat. Ebben van a játék szerintem: hogy miként nyúl hozzá a meglévő anyaghoz.
András: Nekem van egy alkotási folyamatom, ami már régóta megvan, függetlenül Johannától. Ami Johannával kapcsolatosan változik, az az, amit ő is mondott, hogy vannak dalai, amelyekhez én hozzányúlhatok és megváltoztathatom, és azt tehetek velük, amit akarok. Ha ez neki tetszik, akkor végigcsináljuk, ha meg nem, akkor nem.
Mindketten részt vettetek egykor a Transindex és az RMDSZ szervezte Médiabefutó tehetségkutatón, ennek köze volt a mostani közös projekthez?
Johanna: Igazából ott találkoztunk először, de akkor nem ismerkedtünk meg.
András: Nem, nem találkoztunk.
Johanna: De láttuk egymást. És aztán volt Zentán egy fesztivál, ahol 2010-ben még mindketten külön vettünk részt: én egyéni fellépőként, András pedig az együttesével, akkor ismerkedtünk meg, és oda aztán visszajártunk többször. Szóval mondhatni, erről a verséneklő fesztiválról származik az ismeretségünk.
András: Ez igaz, amit mond. De aztán egyszer csak Johanna azt kérdezte, hogy „nem akarsz zenélni velem?”
Johanna: Ez nem így volt, már bocsánat! Pont fordítva történt, méghozzá úgy, hogy András megkérdezte, nem akarom helyettesíteni az egyik tagot az együttesükből, amiből aztán nem lett semmi. Így váratott magára a közös, közönség előtti zenélés. Közönség előtt először az én egyik koncertemen léptünk fel, amelyen meghívott vendég voltál, András.
András: Ez valóban így volt, az én együttesem egyik tagja ugyanis úgy döntött, hogy pap lesz, és emiatt nem engedték el koncertezni, úgyhogy megkértük Johannát, és ebből nem lett semmi. Ez egy ilyen érdekes történet volt.
No de aztán csak összesodort benneteket az élet. Miért éppen Én lett a megnevezése az első közös műsorotoknak?
András: Hát ez úgy van, hogy az Én egy rövidítés: É, mint Johanna, N, mint Páll.
Johanna: Én ezt most hallom először, de abszolút megnyerő magyarázat! Annyival egészíteném ki, hogy tényleg András találta ki ezt a címet, és én utólag kitaláltam hozzá egy magyarázatot, miszerint a versekben megszólaló lírai énnek adunk hangot a dalainkban, hiszen megzenésített verseket énekelünk többnyire. Tehát a lírai énen van a hangsúly.
Mindketten írtok is (Johanna gyermekverseket, Páll András novellájával nyert Tabéry-díjat). Más-e a dalszövegírás? Vagy írás közben eleve ott van a zene?
András: Nekem a mindennapom része a zene, mert hangszerkesztéssel is foglalkozom. De eléggé szabadúszó vagyok, úgyhogy a mindennapjaim része attól is függ, hogy milyen munkát kapok. A novellaírásról viszont azt gondolom, hogy teljesen különbözik minden egyébtől, és számomra egy teljesen más típusú alkotást jelent.
Johanna: Ami a munkámat illeti, több dologgal is foglalkozom. Alapvetően dramaturg vagyok, de amellett zenélek, fordítok, meg verseket írok. Többnyire gyerekverseket írok, de az általam kreált dalszövegek elsősorban nem gyerekeknek szólnak, így a korosztály teszi a különbséget a kettő között. A zene pedig teljes mértékben része a mindennapjaimnak.