Kell-e tartanunk attól, hogy a médiában a régi jelenségeket egyre gyorsabban váltják fel az újak? Kell-e siratnunk a „dicső múltat”az utóbbi bő évtizedben teljesen átalakult olvasási szokások miatt, amelyekkel együtt az újságírói szemlélet is változott? Ki olvassa ma a nyomtatott sajtót és teljes értékű alternatívát jelent-e a nyomdaszagú termékre a görgethető online média? Ezekre a kérdésekre kerestük a válaszokat Ambrus Attilával, a tekintélyes múltú Brassói Lapok főszerkesztőjével, a Maszol vélemény rovatának vezetőjével. A Bem József alapította Cenk alatti lap kerek évfordulókat ünnepel, ez alkalomból firtattuk azt is, hogy mi köze az ingyenkonyha-luxusétterem ellentétpárnak a nyomtatott, illetve online sajtóhoz.

A Brassói Lapok hetilap eléggé hányatott sorsára is utal annak a két évfordulónak az egymás mellé helyezése, amelyet idén ünnepeltek: az idén 170 éves kiadvány pontosan 50 éve, július 21-én indult újra. Hogy is van ez?

A lap története ugyanolyan hányatott sorsot mintáz, mint a brassói magyarságé. 170 éve Bem József úgy döntött, hogy három nyelven indít újságot Brassóban, elsősorban azért, hogy olyan információkat juttasson el a város lakosságához, amelyek az ő látásmódját tükrözik. Magyarul Brassói Lap néven indult újság, szerkesztésére pedig Veszely Károly plébánost kérte fel. Ugyanakkor megjelent a Kronstadter Zeitung, illetve Cezar Boliac szerkesztésében román nyelven Espatriatul néven jelent meg lap Brassóban.

A Brassói Lap beköszöntő cikkében bár az áll, hogy „újraindítottuk a Brassói Lapot”, de ez valószínűleg csupán egyfajta hivatkozás arra, hogy korábban már voltak kísérletek magyar nyelvű lap alapítására, amelyek – érdeklődés hiányában – nagyon hamar megszűntek. Brassói Lapból összesen tizenhat szám jelent meg, hiszen az orosz erők betörése után Veszely Károlyt letartóztatták és a lapot megszűntették. De a lap érdeme az volt, hogy elhintette a brassói magyarság körében az újságolvasás szeretetét, így a megszűnése után számtalan lapkísérlet indul el, néhány nagyon sikeres lapot is kiadnak. A Brassói Lap története tulajdonképpen véget 1849 májusában, az újraindulás 1895-ben történik meg, amikor január 1-jén két kisebb lap fúziójából létrejön a Brassói Lapok, amely a két világháború között jelentős szerepet játszott az erdélyi magyar sajtó történetében, de a kultúrtörténetben is.

A Brassói Lapokat végül 1940-ben tiltják be a Vasgárda utasítására, annak ellenére is, hogy a tulajdonos, Kahána Bernát igyekezett valamiképpen megmenteni a lapot, ezért átadja Kacsó Sándornak és körének. Tudta, hogy egy zsidó tulajdonban lévő újság nem élheti túl a Vasgárda atrocitásait. A lap megszüntetésekor ennek ellenére arra hivatkoznak, hogy ugyan keresztény tulajdonban van, de a nyomdának, ahol a lap készül, zsidó a tulajdonosa. Kacsó Sándor ennek kapcsán szomorúan jegyzi meg, hogy már nem érheti meg a lap századik évfordulóját.

Ezek után hosszú időn át nem jelenhet meg a Brassói Lapok, a szocializmus éveiben előbb Vörös Zászló, majd Új Idő néven olvasható magyar nyelvű újság Brassóban. Ekkor következik be egy olyan fordulat, ami szerencsésnek is mondható: a bukaresti Magyar Szó szerkesztőségéből az akkori főszerkesztő-helyettest, Albert Sándort Brassóba nevezik ki, neki pedig kinevezésekor az a kérése a bukaresti elvtársakhoz, hogy az Új Időt kereszteljék át Brassói Lapokra. Beke Györgynek van is egy írása arról, hogy a Brassói Lapok újraindítása érdekében még a Brassó-Bereck szárnyvonalon is gyűjtenek aláírásokat a munkások körében, a kérés felterjesztése után pedig elfogadják azt, hogy a Brassói Lapok ismét megjelenjen.

Ez pontosan 50 éve volt, 1969. július 21-én, és érdekes egybeesés, hogy ekkor történt a holdra szállás is, így a lap címoldalán Csutak Levente képzőművész Ikarusz-grafikája szerepelt, a vezércikkben pedig azt írja Albert Sándor, hogy ez ugyan kis lépés a brassói magyarság számára, de ugyanolyan fontos lépés, mint az amerikai űrhajósé az emberiség számára.

Az újraindulással a lap profilja is megváltozik: sokkal bátrabban felvállalja a magyar kulturális örökség megjelenítését, illetve az irodalmi és tudományos jellegű anyagok közlését, így saját arcéllel jelentkezik a romániai magyar lappiacon az az újság, amely meghatározó volt a két világháború között és meghatározóvá kívánt válni 1969 után is. És ez valóban sikerült, hiszen a Brassó Lapok nemcsak a brassói és a barcasági magyar olvasók számára készült, hanem széles olvasóközönséggel büszkélkedhetett Kovászna, Hargita és Maros megyében is, sőt, eljutott a Partiumba is, ahol szintén voltak előfizetői.

A Brassói Lapokban az erdélyi magyar kultúrtörténet annyi neves személyisége közölt, hogy csak úgy kapkodtam a fejem, alig mertem két sort leírni a meglepődéstől, amikor újoncként kulturális rovatot szerkeszteni volt szerencsém. Megemlítenéd néhányukat, akik konkrétan meghatározták a lap irányát, szemléletét?

Nagyon fontos tudnivaló az, hogy a két világháború között a Brassói Lapokban közölhettek olyan személyiségek, mint Tamási Áron, Szentimrei Jenő, de meg kell említenünk itt Ruffy Pétert és Móricz Miklóst is, ez utóbbi Móricz Zsigmond öccse volt. Ebben az időszakban a Brassói Lapokban közölni lehetett, mert Kahána Bernát olyan anyagi hátteret teremtett, amely biztosította az erdélyi magyar íróknak, de a magyarországi értelmiségieknek is a megélhetést. Tamási Áron például nagyon sokat köszönhetett a Brassói Lapoknak, hiszen az itt megjelent írásai nyomán foglalkozhatott a regényeivel, színműveivel.

Azonban, amíg a két világháború között a Brassói Lapokban „lehetett” közölni, addig 1969-es újraindulás után „szabadott” közölni a lapban. Nagyon sokan ki is használták ezt a közlési lehetőséget, hiszen a Brassói Lapok kevésbé volt kiszolgáltatva a cenzúrának: szórványmegyében jelent meg, így mindent, amit Hargita vagy Kovászna megyében nem volt szabad publikálni, azt itt lehetett. Ráadásul a lap főszerkesztői is kevésbé voltak vonalasak, mint az említett két megye lapjainak, főként a ’80-as évek végén, így nem is féltek annyira az esetleges következményektől.

Ami a lap szellemiségét illeti, azt mindenekelőtt Szele Béla határozta meg hosszú időn át, aki jobboldali politikus volt, parlamenti képviselő és a református egyház főgondnoka. Tőle vette át a lapot Kacsó Sándor, aki szintén meghatározó személyiség volt, nemcsak a lap életében, hanem a brassói magyarságéban is, hiszen közösségszervező tehetsége közismert. Az 1969-es újraindulás után Albert Sándor igazgatta a lapnak az ügyeit, ragyogó főszerkesztő volt, akitől ezt követően Madaras Lázár vette át a lap irányítását. Ő együtt dolgozott Danciu Katalinnal, akit Vásárhelyi Katalin néven ismernek az olvasók, és aki tulajdonképpen átvezette ezt a lapot az 1989-es fordulón, amikor is a szerkesztőségben eldöntötték, hogy a lap közelmúltjából nincs, amit szégyellni, ezért továbbra is Brassói Lapok néven jelenjen meg az újság. Itt nem kellett olyan korrekciókat elvégezni, amilyeneket más megyékben.

Az is hazugság, hogy baloldali lap lett volna a Brassói Lapok. Kahána Bernát úgy fogalmazott erről, hogy ő – világnézettől függetlenül – lehetőséget biztosít mindenkinek arra, hogy elmondja a véleményét, ha ezt megfelelő stílusban és minőségben tudja tálalni. Ezért is lehetett a két világháború közötti lap valóban egy olyan szellemi hely, ahol a jobb- és baloldal eszméi egyformán nyilvánosságot kaphattak, ahol cenzúra és öncenzúra nélkül jelenhettek meg a jelentős erdélyi magyar írók írásai.

Nem utolsósorban az is fontos itt, hogy a Brassói Lapok irodalomszolgálatot is felvállalt, illetve nemcsak egyszerűen lap volt, hanem valóságos intézmény: a szerkesztőségnek számos más kiadványa volt, a szakácskönyvektől a regényekig igyekeztek kiszolgálni az olvasóközönséget. Kacsó Sándor ugyanakkor a ’30-as évek végén társadalomszervező munkát is felvállalt, ami legalább annyira jelentős, mint újságírói munkája.

A brassói, de a Brassó megyei magyar közösség számára is a Brassói Lapok „a magyar újság”, amelyből a város történéseiről magyarul értesülhet, és ez a szórványközösségekre általánosságban is jellemző helyzet. Milyen többletfelelősséget jelent ez számodra, amióta a lap főszerkesztője vagy?

Vajdasági barátom, Léphaft Pál, aki még ma is a Brassói Lapok karikaturistája, megjelentetett egy Végvári panoptikum című kötete, ahová beválogatta azokat a személyiségeket, akiket tisztel és a barátokat, akiket szeret – így kerültem én is be ebbe a kiadványba –, és akiket egy jelzővel próbálta leírni. Engem „az örökösnek” nevezett, és valóban: az, hogy én örököse vagyok azoknak, akik a Brassói Lapoknál dolgoztak, eléggé nagy tehertételt és felelősségvállalási kényszert is jelentett. Meg kell felelnem egyfelől azoknak, akik előttem dolgoztak ennél a lapnál, ezen kívül meg nagyon fontos számomra az is, hogy a Brassói Lapoknak volt egy olyan, 1895-ben megfogalmazott irányelve, amelyet a mai napig is érvényesnek tekintek, és amelynek betartása a mai felbolydult és ellenségeskedő világunkban nem is olyan egyszerű. Abban az évben, egy 1849-es vezércikkre hivatkozva megírják a szerkesztők – köztük Vajda Béla –, hogy a lap megpróbál minden olyan cselekvés, történés mellé állni, és azt reflektálni, ami összefog. Azt is hangsúlyozzák, hogy nem hajlandók semmiféle olyan mozgalmat támogatni, amely szétválaszt. Ebben a vállalásban az is benne van, hogy politikai állásfoglalásaiban a lap a magyarság összefogását kívánja és fogja szolgálni, semmiképpen sem a széthúzást. Ma is ezt próbáljuk. Hogy mennyire sikerül ez, az egy másik kérdés.

Mindemellett a lapszerkesztési feltételek is megváltoztak, hiszen a Brassói Lapok hatalmas szerkesztőséggel üzemelt a két világháború között, illetve nagyon sok munkatársa volt a lapnak a szocializmus éveiben is. Amikor 1990 júniusában a laphoz kerültem, a nyolcoldalas lapot tizenhat újságíró írta. Ma 24 oldalon jelenik meg a Brassói Lapok, és összesen nincs nyolc alkalmazottja. Olyan munkatársak segítenek a lap megírásában, akikre egyrészt lehet számítani, másrészt pedig rangot is adnak a lapnak – gondolok itt Bíró Bélára vagy Czakó Gáborra.

Lapot szerkeszteni ma mindenképp nagy felelősség, és ennél is nagyobb felelősség gazdaságilag úgy intézni a szerkesztőség dolgait, hogy a folyton az ablakon kopogtató csődöt nehogy beengedjük egy esetlegesen nyitva hagyott tenyérnyi résen.

Kínálkozik a kérdés, hogy egy ilyen múltú lap a 170. évfordulóján hogyan képzeli el önnön átmentését a jövőbe? Alternatívát jelent-e ilyen értelemben a gyorsan görgethető online a kézben tartható, nyomdaszagú újságra?

Az jut eszembe erről, hogy amikor a fényképezőgépet feltalálták, már másnap kétségbeesetten kiáltották, hogy „mától a festészet halott!” Előadásomban egy ízben kivetítettem a mosztári híd fotóját, amelyet magam készítettem, utána meg Csontváry Kosztka Tivadar festményét ugyanarról az építményről, és megkérdeztem a közönségtől, hogy melyik tetszik neki jobban. Természetesen a Csontváry-festmény volt az, amire szinte valahányan szavaztak, hiszen érzelmi többlettel bírt. Ugyanígy a nyomtatott sajtónak is megvan a maga többlete a rengeteg mínusz mellett, amelyet felsorakoztathatunk. Én úgy gondolom, hogy a nyomtatott sajtónak lesz közönsége, csakhogy vigyáznia kell arra, hogy ne menjen bele egy olyan versengésbe, amelyről borítékolható, hogy vesztes játszma. Ilyen értelemben ez a fajta sajtó soha nem a hírek gyorsaságával fogja megnyerni az olvasó kegyeit, hanem a leellenőrzött pontos információval, illetve azokkal a háttérinformációkkal, amelyeket az újságíró megszerez.

Sajnos, ehhez időre és újságírói kapacitásra van szükség, de amint barátom, Kőszeghy Elemér, a Kárpátaljai Igaz Szó főszerkesztője mondta: úgy viszonyul a nyomtatott sajtó az online médiához – és itt az alacsony minőségű sajtóról beszélt –, mint a luxuséttermeknek az ingyenkonyhához. Magyarán: aki ingyenkonyhán akar ebédelni, az ne várjon el minőséget, és hiába vannak ingyenkonyhák, mert mindig akad egy olyan réteg, amely hajlandó fizetni azért, hogy minőségi ételeket fogyaszthasson kellemes környezetben. Ugyanígy, a nyomtatott sajtónak az információ pontosságára kell alapoznia, az olvasónak meg tudnia kell, hogy amennyiben a nyomtatott sajtóban olvas el egy hírt, az nagy valószínűséggel igaz is. Ezért én mindig elzárkózom az olyan hírektől, miszerint egyik-másik parlamenti képviselő ilyen-olyan törvénytervezetet nyújtott be, mert nem szabad azt a látszatot kelteni, hogy azt már el is fogadták, érvényben is van.

Nyilván, annak is tudatában vagyok, hogy kevesebben fognak nyomtatott sajtót olvasni, mint ahányan görgetni fognak maroktelefonon, de ahogy a tévéknek és rádióknak ajánlottam akkor, amikor a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének az elnöke voltam, hogy ne menjenek bele egyfajta háborúba, versengésbe a bulvársajtóval, mert azt nem nyerhetik meg, ugyanúgy azt gondolom, hogy a nyomtatott sajtó esetében sem az a fontos, hogy megnyerjen egy olvasottsági versenyt, hanem hogy olyan olvasóközönsége legyen, amelyre ő is büszke.

A The New York Times szerkesztőségében jártunk a 2000-es évek elején, és ott az újságírókból álló csoportunk egyik tagja felvetette az a kérdést, hogy a lap főszerkesztője nem érzi-e rosszul magát amiatt, hogy 2 millió példányban jelenik meg, miközben egy floridai vidéki lap főszerkesztője 8 milliós példányszámmal dicsekedett. Erre a főszerkesztő azt mondta, hogy egyáltalán nem, hiszen nekik nem csak ez számít, hanem az is, hogy kik olvassák a lapot, és egyfajta összekacsintás van a The New York Times szerkesztői és az olvasók között. Az újságírók pedig arra büszkék, hogy olyan olvasóknak írnak, akik a teljes USA, sőt a világ helyzetét meghatározzák, sőt, állapotát befolyásolják.

Úgy gondolom, hogy a romániai magyar nyomtatott sajtónak is hasonlóan kell kalibrálnia a maga olvasóközönségét. Ehhez támpontokat nyújt az, hogy az internetes sajtó olvasottsága ugyancsak érdekes kérdéseket vet fel, hiszen nemrég néztem át azt, hogy mi az, amit ott a legtöbben olvasnak, és azt tapasztaltam, hogy a tízes toplistán nyolc balesetről szóló hír van, a táblázat második felében pedig megjelenik valahol az időjárás is. Én azt gondolom, hogy az újságírók nem lehetnek boldogok, ha azt látják, hogy ilyen típusú hírekre éhes az olvasó. A komoly sajtó tulajdonképpen ott méri le az olvasottságát, hogy hányan nyúlnak be a zsebükbe és adnak ki azért a lapért egy bizonyos összeget, hogy olvashassák. Az internetes sajtónak amúgy az az egyik veszélye, hogy nem tudja magát gazdaságilag fenntartani, feltétlenül valamiféle befolyásoltság alatt állhat. A nyomtatott sajtó mindeközben, ha ügyesen és körültekintően szerkesztik és az egyetlen irányadó tényező az olvasók hozzáállása bizonyos témákhoz, akkor biztosítani tudja azt a fajta pártatlanságot – mert függetlenségről szó sincs, hiszen a nyomtatott sajtó is függ az olvasótól –, amelyet a sajtótól mindenki elvár.

Újságíró szervezeti elnök is voltál, így – gondolom – jelenségként is foglalkoztatott az, gyakran beszélgettél a kollégákkal arról, hogy a nyomtatott sajtó trónfosztásával milyen olvasói, netán újságírói habitusok tűnnek el és halnak ki. Milyen kultúrtörténeti jelentőségük van ezeknek? Kell-e sajnálni ezeket?

Tulajdonképpen semmit sem kell sajnálni, ami megtörténik. Az új helyzetekhez állandóan alkalmazkodni kell. Mi már korábbról is rengeteget beszéltünk a nyomtatott és online sajtó viszonyáról, és emlékszem, hogy nyolc-tíz éve még azt hittük, hogy nagyon egyszerű lesz az áttérés egyikről a másikra, hiszen az online révén megspórolhatóak a nyomdaköltségek, amelyeket az újságírók foglalkoztatására lehet majd fordítani.

Aztán kiderült, hogy erdélyi magyar sajtó esélye az online térben kisebb, mint a nagy nemzetek sajtójának esélye, hiszen lekéstük a startot, előfizetést ma már senkitől sem lehet kérni erre.Annak, aki szeretne egy olyan szerkesztőséget működtetni, amilyen elsősorban a két világháború között volt divat egyes helyeken, erre nem lesz túl nagy esélye, hiszen az online tér semmiféle jövedelmet nem biztosít, egyáltalán nem borítékolható az, hogy a hirdetőink át fognak térni az online hirdetésekre. Azt tapasztaltuk, hogy a Facebook és a Google lefölözi ezeket a hirdetéseket és több százezer kattintás kellene ahhoz, hogy nyolc-tíz eurót kasszírozon valamelyik szerkesztőségét, tehát ez számunkra járhatatlan út.

Ezzel együtt felmerül annak a veszélye, hogy nem magyar, hanem más nyelvű sajtóterméket kezdenek fogyasztani az erdélyi magyarok is. És ezzel nem az a baj, hogy ezt is fogyasztják, hanem az, hogy kizárólag ezt fogják fogyasztani.

Sok szó volt még arról, hogy műfajok tűnnek el és tulajdonképpen új műfajok nem is jelennek meg, de én azt gondolom, hogy ez is egy elsiettet megállapítás volt, hiszen volt egy olyan korszak, amikor arról beszéltünk, hogy a hírekben nem szabad megjelennie az újságíró véleményének. Ezt ma már egy kicsit másképp látom, úgy gondolom, hogy az olvasók elvárják, hogy egyfajta eligazítást nyújtsunk ebben a nagy hírdömpingben. Tehát a tudósítás, mint műfaj ragyogóan alkalmas arra, hogy ne teljesen szenvtelenül közöljünk híreket az olvasóval, hiszen a mai olvasónak sokkalta nagyobb szüksége van erre a fajta értelmezésre, mint amennyire szüksége volt a ’90-es évek elején vagy derekán, mert az akkori olvasó nagyon bizalmatlan volt minden ilyen próbálkozással szemben.

Sokan beszélnek arról is, hogy műfajként eltűnt a riport, hogy eltűnik a szó szoros értelmében vett interjú is. Az újságírók közül nagyon sokan panaszkodnak arra, hogy a mindenekelőtt megszólaltatott politikusok azt várják el tőlük, hogy a már elkészült szöveghez írjanak kérdéseket és azt interjúként tegyék közzé a lapjukban.

Én úgy gondolom, hogy a riport is egy olyan műfaj, amely visszatérőben van, mert egyre többen érdeklődnek aziránt, hogy miként élnek vagy gondolkodnak hasonló vagy különleges helyzetben lévő emberek. Ezen kívül meg a terjedelmi korlátok is megjelennek az internetes sajtó esetében, mert sajnos nagyon hamar megunjuk a tartalmakat, ezért nem biztos, hogy egy hosszú riportot vagy egy kimerítő elemzést az interneten hajlandó elolvasni bárki is, miközben papíralapú közlésben lehet, hogy mégis nekilátna.

Arról, hogy milyen gyorsan változnak a médiafogyasztói szokások, az jut eszembe, hogy volt egy rövid, két-három évig tartó időszak, amikor a rádiósok és tévések kissé hátradőlve mondták, hogy hát igen, a nyomtatott sajtónak vége, tehát mi vagyunk most a hullámhegyen, minket akarnak a médiafogyasztók. Aztán, amikor újra találkoztunk, már arra panaszkodtak, hogy a nézők, hallgatók nem hajlandók negyven másodpercesnél hosszabb anyagokat végignézni, végighallgatni. Elmondták, hogy ugyanolyan gondban vannak, mint mi, hiszen portréműsorokat, riportokat aligha tudnak közölni, mert ezekre senki nem kíváncsi.

Hiszek abban, hogy a nyomtatott és internetes sajtónak egymást segítve kell továbbélnie, hiszen edzeni lehet az olvasókat akkor, ha olvassák az online média híreit, kommentárjait, de kezükbe veszik a nyomtatott sajtót is, amelyben viszont a fotók elrendezése, a betűtípus plusz információt nyújt számára, ami esetleg még eljuttatja őt ahhoz a felismerésig is, miszerint olvasni jó, olvasni élvezet. Ha szükségből, kényszerből olvas, akkor nem valószínű, hogy hajlandó azért akár még pénzt is fizetni.

Bizonyára vannak olyan műfajok, amelyeket az ember szívesebben olvas nyomtatásban, és szerintem tipikusan ilyen a publicisztika, jegyzet, kommentár. Nem titok az, hogy te a Maszolnál éppen az ezeket tömörítő Vélemény rovat vezetője vagy. Online-ban eléggé fura az ehhez a műfajhoz való viszonyulás, hiszen mindenkinek van véleménye mindenről. Ebben a kontextusban milyen rangja lehet az újságírói véleményének?

A véleményanyagok ugye teljesen másként jelentkeznek a nyomtatott, illetve online sajtóban. Ez utóbbiban közvetlenül reagálni lehet az újságírói véleményre, ráadásul sokkal dinamikusabb felvezetést és sokkal szabadabb nyelvezetet feltételez, olyat, amely állandóan ébren tartja az olvasó érdeklődését, ezért megírásában is másnak kell lennie.

Mindeközben a nyomtatott sajtóban viszont a véleményanyagoknak kidolgozottabbaknak kell lenniük. Ebben az esetben a terjedelmi korlát a nyomtatott sajtóban közlő véleményíró újságíró lehetőségeit határolja le, hiszen nem lehet túl sokat „fecsegni”, nagyon pontosan kell fogalmazni, nagy önfegyelem szükséges, hiszen kevés szóval sok mindent kell mondani.

De én azt gondolom, hogy sem a nyomtatott, sem pedig a online sajtóban közölt véleményekkel nem szabad azt a látszatot kelteni, hogy az az egyedüli üdvös és elfogadott vélemény kinyilvánításának tere lenne. Lehetőséget kell biztosítani az olvasónak arra, hogy maga fogalmazza meg a témával, kérdéssel kapcsolatos véleményét. Szerintem soha nem az a fontos, hogy az olvasó egyetértsen az újságíró véleményével, hanem az, rákényszerítse, rávegye arra, hogy a saját fejével gondolja végig. Egy olyan véleményanyag, amely elindít egy kognitív folyamatot az olvasóban, sokkal fontosabb és hatásosabb, mint az, amire több százan kattintanak rá és lájkolnak, sajnos néha anélkül is, hogy végigolvasták volna. Azt is látom, hogy nagyon sokszor az olvasók cím alapján döntik el, hogy miről is kell szólnia az illető jegyzetnek.

Nem vagyok a híve, sőt ellensége vagyok az utóbbi időben oly nagyra tartott aktivista újságírásnak, mert azt gondolom, hogy az újságírónak nem aktivistának kell lennie. A fiatalabb nemzedék ezt másképp látja. Nekem az a szerencsém vagy szerencsétlenségem, hogy ennek az aktivista újságírásnak a megnyilvánulási formáit, meg főleg a hátrányait megtapasztaltam a ’80-as években még újságolvasóként, így azt gondolom, hogy ez a fajta újságírás bármennyire is vonzó a fiatalok számára, semmiképpen sem jelent jót a közösségnek, amely elvakultan sorakozhat fel egyik vagy másik gondolat mögé, amelyről nagyon hamar kiderülhet, hogy talmi vagy hamis gondolat volt.

Sokkal inkább arra kell a jegyzetírónak törekednie, hogy megtanítsa az olvasót gondolkodni, vitázni, mert csak úgy érhető el egyfajta konszenzus bizonyos kérdésekben, ha közben mindenki megőrzi a saját személyiségét, világlátását, és ebből a sok-sok világlátásból áll össze az a többarcú, többszínű világ, amely biztosítani tudja azt, hogy soha ne essünk áldozatául többé semmiféle aktivizmusnak. Mert ilyenkor az emberek nem azt hiszik, amit látnak, hanem azt látják, amit hisznek.