Utak és találkozások – Lázár Csillával, a Márton Áron Múzeum vezetőjével beszélgettünk

Érdekes módon kanyarog az út Szeredától Gyergyó felé. Nem is értem, hogy miért. Itt a csíki medencét határoló hegyek tövében messzire lehet látni: sehol egy halmocska se bár. Az út mégis tekereg. Mindegyre újabb és újabb kanyar bukkan elő szinte a semmiből. Várom, hogy valamelyik kanyar után megjelenjen a csíkszentdomokosi tábla. Lázár Csillával, a Márton Áron Múzeum vezetőjével van találkozóm.

Csilla innen, Csíkszentdomokosról indult, Csíkszeredában és Kolozsváron tanult, majd angol-magyar szakos tanárként visszatért szülőfalujába tanítani. Férje, Lövétei Lázár László költő a Székelyföld folyóirat főszerkesztője. Három gyermek édesanyjaként is ott segít a közösségnek, ahol szükség van rá. Így alapították meg Csíkszentdomokoson Márton Áron püspök Emlékmúzeumát, amely mára beépült a közösségi tudatba és az erdélyi kulturális körforgásba. Évente megszervezi a Márton Áron emlékkonferenciát, és a Márton Áron életéhez, munkásságához kapcsolódó diákvetélkedőket. Emellett vezeti a csíkszeredai Spektrum Oktató Központot, ahol nagyon sok fiatal képezi tovább magát idegen nyelv tanulás terén.

„Arra gondoltam, hogy ha van Orbán Balázs Múzeum, ha Mikes Kelemennek, Benedek Eleknek vagy Székelyföld más nagy szülöttjének vannak kirendelt emlékhelyei, ahova ellátogathatnak azok, akik számára fontos, hogy ezek az emberek egy élet munkája által mit hagytak a közösségüknek, akkor Márton Áron is, akinek világító szelleme máig töretlen, megérdemel egy emlékházat a szülőfalujában. És fantasztikus tapasztalat volt átélni, hogy ez a név, Márton Áron, mekkora erővel szólít meg ma is bárkit. Szinte a csodával határos módon nyíltak ki előttem az ajtók, hárultak el az akadályok az utamból” – meséli lelkesen Lázár Csilla, aki – bár több mint tíz éve gyakorlatilag önkéntesen végzi ezt a szolgálatot – bárki hívja, bármikor, autóba pattan, és megteszi Szeredától, munkahelyétől az utat vissza, Domokosig, hogy bemutathassa a múzeumot. Ha viszont mégsem tudna ott teremni, akkor Sándor Edit könyvtáros és sok más önkéntes segít abban Csillának, hogy senki se maradjon a kapunk kívül.

A templom árnyékában fekvő kis fehér épületben iskola működik, ennek egyik részét adta át a plébánia a múzeum számára. Alig tárul föl a kapu egy kis „garázsban” megpillanthatjuk a püspök autóját, azt a fekete Volkswagent, amellyel nagyon sok fotón találkozunk. Az autót 1967-ben kapta a püspök Franz König bíborostól, akinek a közbenjárására egyébként feloldották annak idején a püspök házi őrizetét.

És be is villan az első történet. Érdekes időutazás: utak, utasok és utazások kapcsolódnak össze.

Gyors egymásutánban peregnek a képek 1949 és 1967 között. A 49-es csíksomlyói búcsún a püspök fehér lovon ül, hívek veszik körül, igazi diadalmenetnek tűnhet bárki számára a fotón megörökített embertömeg. A valóság azonban más. Ez egy védelmi gyűrű volt. Akkora már elterjedt a hír, hogy a Securitate a püspök letartóztatására készül, és ekkor Márton Áron úgy döntött, hogy lóra ül, kimagasodva a tömegből, hogy erőt adjon az embereknek, a hívek pedig testükkel védelmezték őt. A püspök nyugodt hangon tartotta meg a szentbészédét: „Tavaly óta nehéz és veszedelmes körülmények közé kerültünk.Nincs más, ki védelmet adjon, csak az Isten. Ő mindenkor és mindenki ellen megvéd. Azok, akik halottaknak hittek, és a mi temetésünkre jöttek, az ellenkezőjéről győződhettek meg. Túlerővel, aránytalan erővel állunk szemben, ostromlott vár vagyunk, de van, aki megvédelmezzen. Ez a mi Erősségünk.”Alig néhány héttel pünkösd után érte jöttek. Épp Bukarestbe tartott, amikor a vonatállomásra érkezése előtt a taxiját föltartóztatta a hírhedt fekete autó. Aztán sötét. Börtön, fogság, háziőrizet. Az 1967-es végleges szabadulásáig – amikor a ma ereklyeként tisztelt autójával elindulhatott ismét hívei látogatására.

Miközben továbblépünk az autót óvó garázstól az épület felé, Lázár Csilla is folytatja saját történetét. A csíkszentdomokosi római katolikus lány, akinek családjában nagy volt a püspök iránti tisztelet – hisz édesapja ott volt a falubeli hívek között, akik el szerettek volna menni a püspök temetésére, Gyulaférvárra, amikor bejelentették, hogy mindenki szépen menjen haza, mert a busz nem indul, „nincs üzemanyag” –, középiskolai tanulmányait a Csíkszeredai Márton Áron nevét viselő gimnáziumban folytatva, egy iskolai tevékenység során figyelt fel azokra az írásokra és gondolatokra, amelyek Márton Áron pedagógusi munkásságát dícsérik. Azok a gondolatok, amelyekről azt hisszük, hogy csak a mai haladó elvű pszichopedagógusokat foglalkoztatják, a gyermekközpontúság, a fiatal személyiség szabad fejlődésének az előtérbe helyezése, a gyerekek lelkigondozása – ezek mind megjelennek Márton Áron írásaiban. 

„Akkor döbbentem rá, hogy nemcsak egy nagy egyházi személyiség, hanem egy igazi korszerű pedagógus, egy modern ember volt Márton Áron. Onnantól kezdve egyre nagyobb érdeklődéssel olvastam munkáit, és a róla szóló írásokat.”

Belépünk. Az épület kicsinysége becsapó. A tér annyira komplex, hogy első ránézésre is kiderül, itt órákat lehet eltölteni búvárkodással. Idővonalak, az erdélyi huszadik század története világháborúkkal és diktatúrákkal, próbálkozásokkal és nagy-nagy tragédiákkal, és mindezek között, mindenhol egyfajta élő lelkiismeretként a püspök tettei, szavai, magatartása. Egyfajta labirintus ez, amelynek megvan a maga logikája, behúz, nem hagy elkalandozni, végig kell járni az utat a csíkszentdomokosi szülői háznak a kicsinyített másától, a szülők, Kurkó Juliánna és Márton Ágoston fiatalkori portréitól az első világháborút megjárt fiatal Márton Áron képmásán keresztül a kolozsvári évekig... és azon túl is.

Kolozsvár. Egy vissza-visszatérő város a püpök életében. Fontos munkák, és fontos kiállások helyszíne. Itt lesz egyetemi lelkész 1932-1936 között, majd  a Szent Mihály templom plébánosa, itt szerkeszti az Erdélyi Iskola című nevelési folyóiratot, itt szentelik püspökké, itt mondja el híres beszédét 1944 májusában, amelyben tiltakozik a zsidók deportálása ellen. Itt tanácskozik szintén 1944-ben arról, hogy hogyan volna megmenthető Erdély...

Miközben valósággal zuhognak rám az információk: kép, szöveg, grafika, egy díszes kovácsoltvas rácsra figyelek föl. Olyan ismerős a mintázata. „A Szent Mihály templom kertjét körülvevő kerítés egyik elemét másoltattuk le, és helyeztük el itt a kolozsvári éveket bemutató részlegen” – mosolyog Csilla –, „éppen azért, mert valami kézzelfoghatót is szerettünk volna idehozni abból a városból, amely annyira fontos volt Márton Áron életében.”

Egyébként minden kis részlet a gondos odafigyelést, az alapos ismeretet tükrözi. 2008-tól 2010-ig tartott az ötletelés, a tervezés, anyaggyűjtés. Lázár Csilla ekkor épp gyermeknevelési szabadságát töltötte otthon második babájával. Ezt az időt használta föl arra, hogy előálljon ötletével: Márton Áron Emlékmúzeumot létesíteni Domokoson. A kezdeményezés tehát a családban született meg; nővére, a New Yorkban élő Boros Melinda volt a grafikai tervező, ő maga a szöveges anyagot olvasgatta, szerkesztgette, s a család korabeli felvételeket gyűjtött.  

„Az első adomány, amellyel útnak indultunk a falutól származott. Kiálltam a közbirtokosság képviselői elé, és az idős székely bácsiknak tartottam egy prezentációt. Hogy milyen interaktív, sokoldalú, modern múzeumot szeretnénk létesíteni itt. És kimondtam a bűvös számot. Kérek húszezer lejt. Egyöntetűen megszavazták. Nagyon hamar sikerült elég sok embert fellelkesíteni Domokoson, de a faluból elszármazottak közül is. Így alakult ki egy kis csapat, akivel hozzáláttunk az anyaggyűjtéshez, a pályázáshoz, és 2010-ben nyitottunk.”

Az út visz tovább, nem enged, jönnek az újabb kiállások, újabb harcok. Egyházért, hívekért. S aztán a börtön.

„Amikor elkezdtük berendezni a múzeumot, akkor tudtuk meg, hogy az épületnek ez alatt a része alatt egy pince található. Az már a berendezőnek, az azóta is önkéntes alapon minket segítő Tövissi Zsoltnak a kreativitása, hogy ezt a pincét úgy illesztette be az egészbe, hogy ott és úgy tudjuk megjeleníteni azt, ami szavakban nehezen írható le.”

1951. augusztus 6-án a bukaresti katonai hadbíróság mondja ki az ítéletet: Márton Áronra összeesküvésért 10 év szigorított fegyház, hazaárulásért pedig életfogytiglani kényszermunka vár.  Rabszállító vagonban viszik a nagyenyedi börtönbe. A vele együtt elítéltek közül van, aki belehal az éhezésbe, kínzásokba, kényszermunkába, Márton Áron viszont túléli a megpróbáltatásokat. Imádkozik és nem hajlik. Se ígéretre, se kényszerre, semmire. Sztálin halála után egyre kényelmetlenebbé válik a hatóságoknak az ártatlanul raboskodó püspök, ezért 1955-ben felfüggesztik a börtönbüntetését. Azonban mindössze két évig tart a szabadság.

A pincéből kifele vezet az út, de egy újabb zárt rendszerben találja magát a látogató: a háziőrizet évei következnek. Fotók, dokumentumok, a lehallgatások jegyzőkönyvei, a tíz éven keresztül napról-napra, percről percre tartó megfigyelés közepette élő ember levegőtlenné vált magányának lenyomata. Aztán a hívek öröme, az öreg, már beteg püspök mindenkit simogató, jóságos tekintete. Végrendelet. Koporsófedél. Részemről pedig megrendülés, és kérdő tekintet. 

„2016-ban, amikor exhumálták Márton Áron hamvait, hogy a székesegyház altemplomában található kriptából áthelyezzék a kőszarkofágba, akkor kértük, és kaptuk meg az érsek úrtól a koporsófedelet, amely méretei miatt talán amúgy sem fért volna el az egyébként nemes egyszerűségében nagyon szép szarkofágban. A tárgyi anyaggyűjtés állította a legnagyobb kihívások elé a múzeumot, hisz amint a végrendeletben is láthatod leírva, Márton Áron minden személyes tárgyát a rászorulókra hagyta. Voltak olyanok, akik ereklyeként őrizték meg ezeket, így került vissza hozzánk az írógép, az óra, egy pár cipő, apró tárgyak. És végül 2016-ban a kiállításunk legmegrázóbb darabja, a koporsófedél.”

Zárul az ajtó. Kint tavasz, napfény, rügyek. Lázár Csilla mosolyog. Kérdeném, hogy honnan az erő, a kitartás, a derű. Kérdés nélkül is jön a válasz.

„Mert szeretem, mert feltölt, mert sokat ad nekem. A kegyelem útjai kifürkészhetetlenek.”

És eszembe jut az idevezető út.

Kapcsolódók

banner_bcxvIA0Y_2.jpg

Kimaradt?