Elöljáróban ide kívánkozik: ez egy nagyon jó beszélgetés, hiszen a szilágysági pálinkával kezdődik és egy kilátásba helyezett bécsi részegségben kulminál. Teljesen beillik tehát az évvégi „bájcsevej” kategóriába. Azonban Bálint Ferenccel – vagyis BéFével, ahogy a közönség ismeri –, a Szomszédnéni Produkciós Iroda messzi földön is híres humoristájával azt ígérjük még, hogy beszélgetésünk piával fémjelzett két végpontja között sem értekeztünk semmi túlzottan komolyról. Szilveszteri „előmarhulás” következik, és ebben nem ódzkodtunk azoktól a keményebb megfogalmazásoktól sem, amelyeket általában ki szokás „bibippelni”.

Régóta készülök veled beszélgetni többek között azért is, mert állandóan csak a véres komolyság van. Meg aztán kedvelem a szilágyságiakat, és nem csak azért, mert finom a pálinkájuk és boruk, amelyet folyton töltögetnek az ilyen gyanútlan brassóiak poharába is, az eszményi vendéglátás beláthatatlan következményeivel. De mit jelent számodra ez? Mármint az, hogy szilágysági vagy…

Nagyon jó origója volt annak, ami lettem. Szerintem azok, akik huzamosabb ideig élnek Szilágyságban, egy idő után ráébrednek arra, hogy a világ rengeteg jó dolgot tud nyújtani nekik. Ráadásul ott megvan az a képességünk is, hogy ezt felismerjük. Igazából ez az, amit adhat Szilágyság: egy kíváncsiságot, amellyel meg lehet hódítani a világot.

Amúgy meg nem vagyok lokálpatrióta, és nem hiszem azt sem, hogy a mi pálinkánk finomabb lenne, vagy a mi töltött káposztánk ízletesebb. Egyszerűen mindenkinek meg kell születnie valahol, és én épp oda születtem. Úgyhogy, ha hozsannákat akarsz hallani Szilágyságról, tőlem biztos, hogy nem fogsz ilyesmit hallani. Kedves emberek vannak ott is, eljönnek az előadásainkra, nevetnek a poénjainkon – ilyen szempontból teljesen jó, szeretnek minket. Ennél többet már igazán nem kívánhatok. A szüleim és a rokonaim rendben vannak, a többiekről viszont csak általánosságokban tudnék beszélni.

De majd, ha – isten őrizz! – egyszer parlamenti képviselőnek akarom jelöltetni magam, mondok sokkal szebb dolgokat is Szilágyságról, de addig igazából nincs ennél több, amit mondani tudnék.

Az emberek, bevallásuk szerint általában szeretnek nevetni. Ennek ellenére, ha jobban megfigyeljük őket, leginkább a politikai hírműsorokat és vitaműsorokat bújják, amelyekben azért elég kevés vicces dolog van. Akkor hogy is van ez?

Szerintem káros dolog a politikával foglalkozni. Én ezt mindig úgy láttam, hogy a politikusok amolyan „figyelem-vámpírok”: minél többet foglalkozunk velük, annál erősebbek, annál nagyobb hatalmuk van. Én szeretnék egy olyan országban élni, amelyben az emberek egyáltalán nem foglalkoznak a politikával, hanem tudják, hogy megválasztanak embereket, akik aztán végzik a dolgukat: az adók rendben vannak, fejlesztések történnek az egészségügyben, így nekik már nem kell foglalkoznunk azzal, hogy mi történik kormányon vagy ellenzékben.

Csak annyit akarok mondani tehát, hogy hülyeség politikával foglalkozni. A humor szintjén is én mindig csak az újságcikkek címét szoktam elolvasni, és például ilyen címeket találok, hogy „Nem fogod elhinni, mit mondott Dragnea”, és akkor én arra már rá se klikkelek, mert ha amúgy sem fogom elhinni, akkor meg minek olvassam el, tehát csak ellőnék három percet az életemből erre a semmiségre.

Én bátorítom az embereket arra, hogy ne foglalkozzanak politikával, helyette foglalkozzanak inkább a fontos dolgokkal: olvassanak el egy könyvet, nézzenek meg egy filmet, menjenek el egy koncertre, játszanak végig egy videojátékot. Minden ilyen élménnyel többre jutnak, mint akkor, ha azt hallgatják, hogy ki mit mondott és miért is mondta azt.

Most már annyit humorizáltál, gondolom, szociológiai elemzést is tudnál készíteni arról, hogy min szeretnek az emberek nevetni: saját magukon vagy inkább másokon?

Igen, hát én annyit humorizáltam már, hogy mindenről tudnék előadást tartani, nem csak szociológiai elemzést készíteni. Például az űrrepülésről is tudnék egy tízrészes előadást tartani, mert mi, humoristák ugye mindenhez értünk.

Alapvetően az emberek szeretik felfedezni a maguk gyarlóságait más emberekben, és azt, hogy nincsenek egyedül azzal az adott helyzettel, amelyekről ők azt hiszik, hogy egyedül vannak, és akkor összekacsintás történik. Ha én például elmesélem azt, hogy a párommal hogyan szoktunk az étteremben rendelni, akkor kiderül, hogy még nagyon sokan ugyanúgy rendelnek. És nemcsak ők szokták megkóstolni egymás kajáját, hanem a világon mindenki megkóstolja a másikét. Mert ilyen világot élünk, hogy az ember nem rendelhet meg egy kaját, amit szeret úgy, hogy azt egyszerűen megegye, hanem mindig csak egy fél adagot ehet, mert a másik fele a kóstoláskor elfogy.

TéeSz-szel elválaszthatatlanok vagytok, és ha megkockáztathatom: ő inkább a klasszikus székely zsánerű poénokat nyomja, te meg a „cinikus kozmopolita” vagy, hogy egy kicsit skatulyázzak is. Ez utóbbi viszont, a saját statisztikáim szerint nem éppen a tömeg kedvence, mert kihegyezettebb az éle. Te hogy látod magatokat a szereposztás tekintetben?

Figyelj, ez egyáltalán nem így van. Szerintem mindketten cinikusak, eléggé ironikusak szoktunk lenni. Lehet, hogy TéeSz régebben ilyen székelyföldi gyökerű dolgokat nyomott, de most egyáltalán nem ilyen a nem is tudom mije, mondjuk a „diskurzusa” – hogy használjak egy ilyen szót is. Mert a szaunázás például nem tipikusan székely dolog, és van erről három perce, úgyhogy nem lehet ennyire beskatulyázni az embereket. És szerintem én sem vagyok annyira cinikus, egyszerűen csavarosabban látjuk a világot, és akkor azokat az élményeinket meg érzéseinket osztjuk meg az emberekkel. Ha pedig valahol félúton sikerül találkoznunk velük, akkor szórakoznak is rajta. Mert nekünk ugye az a célunk, hogy jól szórakozzanak…

Hogyan nevetnek a magyarországiak és hogyan az erdélyiek? Hol érzed magad inkább elemedben? Ezt most azért kérdezem, mert ebben a műfajban fontosnak tűnik a közönség azonnali feedbackje. Nekem például volt már olyan esetem, hogy egy székely viccet két napig magyaráztam egy magyarországi ismerősömnek, a végén pedig már magam sem nevettem az illető viccen, ő pedig még mindig nem értette teljesen…

Lehet, hogy rövidebb székely viccekkel kellett volna próbálkoznod, nem olyannal, aminek az elmagyarázása két napig tart. Mi ezért sem szoktunk székely vicceket mondani gyakran, mert amúgy egyórás előadásaink vannak, és gondold csak el: két napra kifizetni a terembért meg a hangosítót, meg aztán gyakran ki kellene menni pisilni, és még enni is kellene közben… Szóval, bonyolult lenne… Úgyhogy én neked is javaslom a rövidebb vicceket.

Egy poén, ha jó, akkor mindegy, hogy a határ melyik oldalán mondja el az ember, mert ugyanolyan jól fog működni. Szoktunk szórakozni azon, hogy ezt a kérdést sokszor felteszik: „milyen a határon túli humor, s akkor ahhoz képest milyen a határon innen a humor”? De azt soha senki nem kérdezi meg, hogy a határon milyen a humor. Én például ott többször is megpróbáltam poénkodni, de az a baj, hogy a vámosok nem nagyon vevők erre. Például repültem haza és megnézték a bőröndömet, három percig folyamatosan matattak benne, aztán csalódottan visszaadta a pali, én pedig megkérdeztem tőle, hogy mit keresett benne. Erre mondta, hogy hát, kábítószert. Aztán mondtam neki, hogy sajnos ezúttal nincs benne, de legközelebb hozok, hogy ne keresse hiába. Én ezt poénnak szántam, ő meg nagyon komolyan nézett rám, hogy „ez hülye!”. Úgyhogy végül azt kell mondanom, hogy a humor nagyon jól működik határon innen és túl is, egyedül csak a határon nem működik. Ott nincs is értelme poénkodni.

Kaptál-e már fura gratulációt, amióta az RTL Klub magyarországi kereskedelmi csatorna műsorában, a Showder Klubban fellépsz? Például, hogy „milyen viccesek vagytok ti, erdélyiek, hogy tanultatok meg ilyen szépen poénkodni ott, ahol még magyarul is alig”?

Igen, azt hogy „milyen szépen beszéltek magyarul” – ezt elég sokan szokták mondani.

De én ennek inkább a fonákját szeretem: például mindig megyünk humorfesztiválra, Kolozsvárra – ezt tizenegy évig szerveztük, aztán átadtuk az új generációnak –, és akkor szoktak foglalni nekünk szállást, a szervezők elmondják a szállodásoknak, hogy akkor Magyarországról érkezik majd Bálint Ferenc és Tóth Szabolcs.

Mi megérkezünk, becsekkolunk angolul a magyarországi személyigazolványunkkal, és akkor én meg szoktam szólalni románul, amire viszont mindig meg szokták kérdezni, hogy hol tanultunk meg románul ilyen szépen. Akkor én azt szoktam mondani, hogy már reggel óta Kolozsváron vagyunk, és ennyi idő alatt csak ennyire sikerült megtanulnunk. Persze, ezen aztán mind nevetünk, de jó érzés és nagyon örülök, hogy tudok románul. Ha lehet, akkor magyarul és angolul kommunikálok mindenhol, de érdekes dolgok derülhetnek ki, ha értesz egy harmadik nyelvet is, amit a beszédpartnered nem. Például így megtudhatod a taxisofőrök őszinte véleményét is a turistákról, csak hallgatózni kell…

Mit jelent egy erdélyi humoristaként karriert befutni? Az, hogy végül az ember kiköt Magyarországon és – ahogy Székelyföldön fogalmaznának – szórakoztatja a „táposokat”?

Hát, igen… Elsősorban pénzt jelent. Figyelj, bárhonnan is nézzük, most decemberben például huszonhat felkérés érkezett Magyarországon belülről, ami azt jelenti, hogy huszonhat helyen fogunk fellépni, Erdélyből pedig nulla felkérés. Akárhogy is tekintjük: mindenki oda megy, ahol van munkája. Szerencsére nekünk nem kell mennünk Londonba pincérnek vagy Dubaiba kurvának, – noha ez is két fantasztikus karrierlehetőség –, egyszerűen a humoristákat mindig máshol szeretik, ezért mi is eljöttünk ide, Magyarországra.

Végül is az, hogy befutott vagy, egyszerűen csak annyit jelent, hogy nem kell bevállalnod minden fellépést: ha egy adott cégnek nem akarsz fellépni vagy egy adott tévétől jön egy felkérés, hogy ezt és ezt szeretnék csinálni veled, akkor mondhatsz nemet. Megvan ez a lehetőséged. Meg aztán, ha megérkezünk valahová, akkor nem kell nulláról építkeznünk, mert van egy olyan bizalom irányunkba, hogy hallottak már vicceset tőlünk, úgyhogy valószínűleg az új produkciónk is vicces lesz.

Négy éve megkaptátok TéeSz-szel közösen a magyar humorista Oscart, a Karinthy-gyűrűt. Ezt most hol őrzitek? Egyik héten nálad van, a másikon meg TéeSznél, vagy mindkettőtöknek van sajátja?

Képzeld el, kapott mindenikünk külön egyet, a Magyar Rádió „eljegyezett” bennünket egy-egy aranygyűrűvel, amelyet én összesen körülbelül huszonhat percet viselhettem, mert nem vagyok egy nagy gyűrűs. Idén nyáron nősültem, de azt a gyűrűt viszont viselem, mert állítólag muszáj. De amúgy nem vagyok egy nagy ékszeres, nyakláncom sem volt soha. A Karinthy-gyűrűmet a konyhapultomban őrzöm – meg is nézem most, hogy mi mellett – a mixer mellett, tehát fontos, kiemelt helye van.

Különben mit gondolsz az ilyen díjakról és elismerésekről, amik gyakorta csak arra jók, hogy valaki jól megharagudjon, ha kifelejtik az ismertetőjéből?

Én nem szoktam ilyenekért megharagudni. Közben halkan megjegyzem, hogy előtte megkaptuk a rádiótól a Bonbon-díjat is – komolyan mondom, nem viccelek…

A díjakról meg azt gondolom, hogy attól függ, hogy kitől jönnek. Mi ezeket a Magyar Rádiótól kaptuk, szakmai elismerések, amelyekről a szakma dönti el, hogy kinek adja. Ez így oké. Ha viszont az Ezüstfenyő-díjat nézzük, akkor én semmi olyan díjban nem hiszek, amelyet ötvennél több ember megkapott már. Az Ezüstfenyőről azt hallottam, hogy Kínában gyártják, és már több ezer embernél tart, úgyhogy lassan itt már az jelent kitüntetést és dicsőséget, hogy kinek nincs. És ezzel természetesen, nem szeretném megsérteni azokat, akik átadják az Ezüstfenyő-díjat, csak éppen egy kicsit.

Fárasztó-e privátban humoristának lenni? Gondolom, ha valakinek bemutatkozol, rögtön elvárja, hogy elsüss neki két jó viccet. De ez kicsit olyan, mintha a matematikustól elvárnánk, hogy az első öt percben felvázoljon két vagány matekképletet…

Alapvetően szeretek szórakozni, főleg másokon, úgyhogy tőlem lehet, hogy meg is kapják azt, amit elvárnak. De ez attól is függ, hogy éppen milyen hangulatban vagyok. Mert ugye a nőgyógyász sem fogdos állandóan pinákat, úgyhogy néha én sem poénkodom. Ezt nyugodtan idézheted tőlem, hashtag metoo…

A végére tartogattam egy olyan kérdést, amit általában júliusban szokás feltenni, úgyhogy nézd el nekem a lejárt szavatosságát: hol szilvesztereztek?

Bécsben fogunk szilveszterezni a párommal, mert a családból valakinek van ott egy bérelt lakása, ő pedig nem ott szilveszterezik, úgyhogy megkapjuk a kulcsot tőle ingyen, tehát ez egy ilyen kihagyhatatlan ajánlat. Hallottuk azt is a magyarországi kormánymédiából, hogy Bécs milyen veszélyes és szörnyű hely, de mi azt gondoljuk: ha a Habsburgok kibírták, akkor ez valahogy nekünk is sikerülni fog...

Akkor tehát ohne osztrák, jobban mondva német nyelvű humor szilveszterkor…

Jaj, nincs olyan, hogy „német humor”, osztrák sincs, ez egy oximoron. A német nyelvterület és a humor egyszerűen nem kompatibilis. Egyszer beszélgettem valakivel, aki tud németül és elmondta, hogy a német stand up olyan, hogy a német humorista elmondja a poént, utána meg elmagyarázza a közönségnek, hogy az miért vicces. Tehát olyan, hogy német humor nem létezik, ezért sem hiszem, hogy humorral fogom tölteni az újévet.

Én a klasszikus „rengeteget iszunk, amíg már semmire nem emlékszünk” esti programra szavazok, és ezt javaslom mindenkinek...