Elemzők szerint biztosra vehető az Oroszországot 1999. óta megszakítás nélkül irányító Vlagyimir Putyin győzelme a péntektől vasárnapig tartó elnökválasztáson. Noha három másik jelölt is indult a posztért, mindhárman a rezsim megbízható kiszolgálói, valódi verseny nincs. Az első elnöki beiktatásakor még demokratikus elkötelezettségét bizonygató, 71 éves orosz elnök negyedszázados regnálása alatt fokozatosan leépítette a demokráciát, mindössze annak nem túl meggyőző látszatát hagyva meg.

Összességében az ötödik, sorozatban pedig harmadik hatéves elnöki ciklusára készül Vlagyimir Putyin. Az orosz elnök kampányának fő üzenete, hogy teljesíti a 2022 februárjában kezdődött ukrajnai „különleges hadművelet” céljait. A háborút egyébként a Nyugat elleni küzdelemként állítja be, amelynek sikerén áll vagy bukik Oroszország léte. Elemzők sokasága vizsgálja, hogy miként vált Putyin az ezredfordulón a Nyugat felé nyitott, fiatal politikusból a kifelé bezárkózó, befelé autoriter vezetővé.

Az 1952-ben született Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin a hidegháború idején KGB-ügynökként dolgozott az egykori kommunista Kelet-Németországban. A Szovjetunió összeomlása után hazatért szülővárosába, Szentpétervárra (egykori Leningrád), ahol kisebb-nagyobb köztisztviselői állásokon keresztül végül az alpolgármesteri posztig emelkedett Anatolij Szobcsak mellett. 1996-ban Moszkvába költözött, ahol csatlakozott Borisz Jelcin elnök stábjához. Rövidesen az elnöki adminisztráció vezetőjének első helyettese lett, két év után pedig, 1998 nyarán kinevezték a KGB-utód titkosszolgálat, az FSZB igazgatójának.

A külvilág előtt 1999-ben vált ismertté, amikor Jelcin kinevezte a kormány élére, egyúttal a következő évben esedékes elnökválasztás perspektívájában úgy nyilatkozott róla, mint aki véleménye szerint „képes konszolidálni a társadalmat”.

1999 szilveszterén az egyre népszerűtlenebb Jelcin lemondott. Putyin lett a megbízott elnök, a következő év tavaszán pedig a szavazatok 52,9 százalékával megnyerte az elnökválasztást.

Miniszterelnökként Putyin szert tett némi népszerűségre a csecsen szeparatisták elleni megtorló hadjáratával. Felmerült ugyan az általa korábban irányított FSZB érintettsége a csecsenföldi offenzíva ürügyéül szolgáló, több száz halálos áldozattal járó terrortámadásokban, de ő kategorikusan tagadta, hogy bármi köze lett volna a merényletekhez.

Helycserés támadás

Az alkotmány szerint Putyin mindössze két egymás követő elnöki mandátumot vállalhatott. Második ciklusa végén, 2008-ban Dmitrij Medvegyev korábbi miniszterelnök-helyettest, egykori szentpétervári barátját jelölte ki utódjául, de egy pillanatig sem hagyott kétséget afelől, hogy a Kreml urát valójában továbbra is Vlagyimir Vlagyimirovicsnak hívják. Ennek megfelelően nem sokkal azután, hogy a 2008. márciusi elnökválasztáson Medvegyev elsöprő győzelmet aratott, Putyin bejelentette, hogy elfogadja az Egységes Oroszország párt elnöki posztját. Az új elnök hivatalba lépése után néhány órával Putyint jelölte az ország miniszterelnökévé, amit az Állami Duma már másnap megerősített.

Noha egyesek feltételezték, hogy Medvegyev másodszor is indulhat, 2011 szeptemberében bejelentette, hogy visszalép Putyin javára.

A 2012-es elnökválasztáson Putyin váratlanul erős ellenzéki ellenállással szembesült, a választásokat pedig a nyolc évvel korábbinál is kiterjedtebb szabálytalanságok jellemezték. Mindesetre megkezdhette harmadik, egy alkotmánymódosítással immár hatévesre bővített elnöki mandátumát, a miniszterelnöki posztot és az Egységes Oroszország vezetését pedig ismét Medvegyevre bízta. Aztán 2021-ben Putyin aláírt egy újabb alkotmánymódosítást, amely lehetővé teszi, hogy hatalmon maradjon akár 2036-ig.

A konszolidáció

Putyin első két mandátuma, 2000-2008. között a konszolidáció korszaka volt. Az emelkedő nyersanyagárak hatására gyorsan nőtt az orosz gazdaság, emelkedett az életszínvonal, kialakult egy eléggé jelentős középosztály, amely a jelcini évek instabilitása és hiperinflációja után kész volt elnézni a vezetés „tökéletlenségeit”. Bírálói szerint ugyanis a putyini rendszernek kezdettől fogva antidemokratikus jellege volt.

A médiabirodalommal is rendelkező oligarchák – akik Jelcin rendszerét fenntartották, majd Putyint hatalomra segítették – vagy behódoltak az új rezsimnek, vagy kockáztatták a vagyonukat, a szabadságukat, esetenként az életüket is. A rezsim keze azokhoz is elért, akik külföldre menekültek. 2006-ban Angliában plutóniummal, egy radioaktív anyaggal meggyilkolták Alekszandr Litvinyenko disszidens titkosszolgálati tisztet. 2018-ban Szergej Szkripal, az orosz katonai hírszerzés egykori ezredese és lánya ellen novicsokkal, egy idegméreggel követtek el támadást szintén Angliában. Ők szerencsére mindketten túlélték.

Noha első elnöki beszédében Putyin hangsúlyozta demokratikus elkövezettségét – és ezt a nyugati vezetők többsége sokáig készpénznek is vették –, jóformán azonnal elkezdődött a független média megregulázása és az ellenzéki mozgalmak működésének korlátozása.

Az évek során a független sajtónak fokozódó ellenszélben kellett dolgoznia, sokan az életük árán próbálták feltárni a hatalom visszaéléseit. A csecsenföldi háború körülményei után nyomozó Anna Politkovszkaját 2006-ban Putyin születésnapján lőtték le. Nyikolaj Andruscsenkót, a Novij Petyerburg című szentpétervári lap alapítóját, Putyin egyik legjelentősebb kritikusát 2007-ben bebörtönözték, több eljárás is indult ellene rágalmazás, uszítás és a hatóságok megsértése miatt. 2017-ban félholtra verték, belehalt sérüléseibe.

A 2012-es elnökválasztás és az azt követő ellenzéki megmozdulásokból Putyin és köre levonta a tanulságokat. A következő években a korábbinál is szűkebbé vált az egyéni és kollektív megnyilvánulás tere, a jogszabályi korlátozások és a rendszer bírálóinak célzott megfélemlítése révén. A kormánnyal szemben kritikus, külföldi finanszírozással működő civil szervezeteket „idegen ügynökké” nyilvánították. Emellett fokozódott a média, az internet és a közösségi média cenzúrája, jelentősen korlátozták a véleménynyilvánítás és a békés tiltakozás szabadságát.

Az ellenzéki politikusokat zaklatták, egy részük börtönbe került. 2015-ben Borisz Nyemcov ellenzéki vezetőt a Kreml mellett lőtték le a nyílt utcán, mindössze napokkal azután, hogy felszólalt Oroszország ukrajnai beavatkozása ellen. Hasonló sorsa jutott idén az internetes oknyomozásaival népszerűséget szerzett Alekszej Navalnij is, aki ellenzéki politikusként a 2013-as moszkvai polgármester-választáson mutatkozott be komolyan. Akkor a szavazatok mintegy 27 százalékát szerezte meg, de vitatta az eredményt.

Érett autokrácia

A rendszer bírálói szerint Putyin vezetése alatt Oroszországban egyetlen választás sem volt szabad és versenyszerű. Ugyanakkor elemzők szerint a rezsim sokkal restriktívebbé vált még a legutóbbi, 2018-as elnökválasztásokhoz képest is. Akkor elindulhatott Putyin ellen több ellenzéki jelölt – köztük Kszenyija Szobcsak médiaszemélyiség, Putyin politikai mentorának a lánya –, és a saját eszközeikkel kampányolhattak is Putyin ellen.

Idén „véletlenül” éppen egy hónappal az elnökválasztás előtt meghalt a börtönben a 2020-ban novicsokkal megmérgezett Navalnij, és „még időben” megállították a rendszeren kívüli Borisz Nagyezsgyin indulását, miután háborúellenes retorikája váratlanul népszerűnek bizonyult. A választási bizottság érvénytelennek találta a támogató aláírásainak kellő hányadát ahhoz, hogy érvénytelenítse a jelöltségét.

Ha kezdetben a Putyin-rezsimet „irányított demokráciaként” jellemezték, mára politológusok inkább „érett autokráciaként” hivatkoznak Oroszországra, ahol az ellenzéknek nincs befolyása a választások kimenetelére.