Megszólalt a héten az Új Szóban Tokár Géza politikai elemző és a múlt heti szlovákiai köztársasági elnökválasztás első fordulójában Forró Krisztiánnak a kudarcos szereplése kapcsán annak a véleményének adott hangot, hogy „a gyenge szerepléssel a Magyar Szövetség egy olyan válságba hajszolta magát bele, aminek kellő tervezéssel és előrelátással meg sem lett volna szabad történnie.” 

Február legelején, annak apropóján, hogy a szlovákiai Magyar Szövetség elnöke, Forró Krisztián előző héten leadta az államfőjelöltségéhez szükséges aláírásokat és utána tartott egy kínosan rövid sajtótájékoztatót a pozsonyi parlament lépcsőjén, – melyre nemcsak, hogy a szlovák média részéről nem volt senki se kíváncsi, de távolmaradtak tőle a magyar jelölt politikustársai is, az egyedül ott árválkodó Bárdos Gyula Csemadok elnököt kivéve, – az ismert és tekintélyes felvidéki politológus, Tokár Géza komoly fenntartásokat fogalmazott meg Forrónak e versenybe történő benevezése okán.

Az Elnöki ügy címmel közreadott és akkor feltűnést kiváltó eszmefutatásában, melyet annakidején részletekre terjedően ismertettem, Tokár arról értekezett, számára nem érthető, hogy Forró Krisztián valójában mit is akar bizonyítani szlovák elnökjelöltként való indulásával.

Legfőbb érve a ringbe szállás illetően az volt, hogy míg Bárdos Gyula 2014-es és Bugár Béla akkori Híd elnök 2019-es elnökjelöltként történt benevezésekor „látszott, hogy mi az adott jelölt célja a lépéssel, most sokkal homályosabbnak tűnik, miféle stratégiába illik bele az indulás.”

Kételyeit alá is támasztotta azzal, hogy felidézte: a két előző, magyar jelöltek részvételével megtartott elnökválasztásokon mindkettőjük kampányait a pragmatizmus, a kiszámíthatóság és a haszonelvűség motiválta, miközben képesek voltak a közösségük számára pozitív üzeneteket megfogalmazni, akár a konkrétumok szintjén is. Viszont most – mutatott rá – az efféle motivációknak, bármilyen stratégiai gondolkodásnak, vagy mozgósító erejű komoly kezdeményezéseknek se híre, se hamva és az átütő üzenetek is hiányoznak.

Úgy vélte: ilyen körülmények közepette borítékolható a választók majdani otthonmaradása, illetve jelentős részüknél a szlovák jelöltre történő átszavazás. Hadd tegyem hozzá egyetértően: talán nem kellett volna lenézni a potenciális magyar voksolókat és azt hinni, hogy a választási óriásplakátok mindegyikén ott szereplő, a Nemzeti dalból kölcsönzött hívó szó, a ,, Talpra magyar” nekik mindenre elég.

Végül érdemes felidéznem konklúzióját is, amivel kár is lenne tagadni fején találta a szöget és rácáfolt a népi bölcsességre, azaz prófétának bizonyult saját hazájában:

„Jelenleg nem világos, hogy Forró pontosan mit akar bizonyítani az indulással. A Magyar Szövetség elnöke az őszi választáson erős felhatalmazást kapott a párt vezetésére, mikor a kapott karikák (Szlovákiában a választók kedvenceik bekarikázásával felülírhatják a pártlisták jelöltjeinek sorrendjét – BPJ) számában megelőzte minden riválisát, beleértve Gyimesi Györgyöt.

Egy, a számok alapján gyengének tűnő, a Szövetség népszerűségét alulmúló szerepléssel csak ronthat a renoméján, és olyanok is megkérdőjelezhetik a rátermettségét, akiknek ez ősszel eszébe sem jutott volna. Az is elképzelhető, hogy tényleg van egy hangsúlyos magyar üzenet, amit a szlovák társadalomnak vagy a második forduló előtt Pellegrininek és Korčoknak is meg kell hallania, csak akkor érdemes lenne meghallani, micsoda.”

Eltelt a lagymatagnak induló, de a végére némiképp felpörgött kampányidőszak két hónapja, de ez alatt az igazán hangsúlyos magyar üzenettel nem sikerült előrukkolni Forrónak.

Ez ügyben több mint elgondolkodtató volt az, amit egy másik választás utáni gyorselemzésében fedezhettem fel: „Az, hogy a párt nem tudta megszólítani a választókat, az egy jó szöveg, csak épp nem igaz. A párt nem akarta megszólítani a választókat. Mert a választók valódi üzeneteket és célokat akartak tőle hallani, nem a megszokott lózungokat.”

Úgy vélem, egy kitérő erejéig érdemes még visszatérni a kurta-furcsa januári, parlamenti lépcsős sajtóértekezlethez. Ott Forró arról beszélt, mennyire fontos hogy a magyar közösség saját köztársasági-elnökjelöltet állítson és külön kiemelte, az államfőválasztás első fordulójában valószínűleg nem dől el, ki nyeri el a tisztséget. „Ezért az első fordulóban fontos, hogy megmutassuk, itt vagyunk, erősek akarunk lenni és bízunk magunkban. Az első körben elért eredményünk mutatja meg, hogy milyen súllyal rendelkezünk a második fordulóban” – fogalmazott.

Mi tagadás, ezt a súlyt tényleg sikerült megmutatni, csakhogy a mutatványban nem volt semmi köszönet, sőt… Igaz ugyan, hogy Szijjártó Péter kül- és külgazdasági miniszter ki tudja milyen alkalmatlan munkatársa javaslatára gratulált Forrónak a sikeres szereplésért és azt nyilatkozta, hogy „A szlovákiai magyar közösség egységes, erős és politikailag is egységet tudott felmutatni.” Viszont az is igaz, hogy rajta kívül égen-földön nem akadt senki a Dunától északra meg délre sem, aki ezt a botrányos fiaskót sikernek nevezte volna. Mi több maga az érintett is csalódásként élte meg a maga 2,9 százalékos támogatottságát, hisz ő 4 százalékot meghaladó eredményben bízott. Majd amikor a választások éjszakáján eljött az igazság órája, rögtön fel is ajánlotta a lemondását, amit viszont a pártvezetés nem fogadott el.

Értekezhetnék most még itt arról is, hogy Forró leszerepelését nagyban befolyásolta a magyar választók alacsony részvételi aránya, hiszen míg az országos részvételi arány 51,91 százalékos volt, a két legnagyobb magyarlakta járásban, a Dunaszerdahelyiben csak 36,4 százalékos, a Komáromiban pedig alig 33,6 százalékos. De arról is akár, hogy soha nem látott mértékben tarolt az átszavazás, hiszen például Komáromban, a felvidéki magyarság e bástyájában a magyar jelölt csak a szavazatok negyedét szerezte meg, itt az élen Ivan Korčok végzett, 33,3 százalékkal, a második pedig Peter Pellegrini lett 28,7 százalékkal.

Ezek helyett most inkább áttérnék Tokár Gáza legfrissebb és tömör szókérésére, amelynek beszédes címe, az „Indulni is hiba volt” önmagáért beszél.

Kommentárjának indító soraiból már a bevezetőben idéztem. Viszont helyénvalónak ítélem, hogy abból ne csak egy töredék, hanem annak teljes szövege is megismerhető legyen: „Az elnökválasztás első körének vesztesei Pellegrini mellett az eleve gyengébb támogatottsággal rendelkező jelöltek. Köztük Forró Krisztián, akinek a szavazatok 2,9 százalékát sikerült begyűjteni. A gyenge szerepléssel a Magyar Szövetség egy olyan válságba hajszolta magát bele, aminek kellő tervezéssel és előrelátással meg sem lett volna szabad történnie.” 

A határozott véleményformálás utáni fejtegetése maradéktalanul megállja a helyét és utólag is igazolja a két hónappal ezelőtti kételyei jogosságát; azt hogy mi értelme belevágni egy eleve esélytelen küzdelembe, ha e lépésről lerí, hogy nélkülözi a koncepciót, nincs átgondolva taktikailag, de stratégiai szempontból sem.

„Az elnökválasztáson való részvétel eleve kockázatos, hiszen kisebbségi jelöltként nagyon pontosan meg kell határozni a célokat, amiért érdemes mozgósítani egy egész párt erőforrásait, és hasznára válnak a pártnak. Mégis mi is a könnyen eladható siker abban a környezetben, ahol a legerősebb két jelölt jut tovább, és mindenki más veszít? Pusztán a számok alapján Forró a négy százalék fölötti eredmény elérését tartotta kívánatosnak, ami egy elvont és értelmezhetetlen motiváció.” 

A dilemma nem új keletű és nem is Szlovákia-specifikus, hisz vele két másik Kárpát-medencei magyar érdekvédelmi testvérszervezet már régóta szembesült, az RMDSZ 1996 novemberétől minden romániai államfőválasztáson, a VMSZ pedig 2007 decemberétől többször is a szerbiai elnökválasztásokon. Ami viszont mégis sajátossá teszi az ottani helyzetet, az a támogatottság kérdése: a magyar jelöltre leadott voksok soha sem voltak arányban a 850 ezresre taksált felvidéki magyarokkal, ami az ország lakosságának a 8,5 százalékát jelenti.

További kérdések is felmerülnek – derül ki a folytatásból –, melyek kapcsán joggal merül fel, szerencsés volt-e épp Forrót indítani e versenyben?

„A probléma nem újdonság, hiszen a korábbi jelölteknek is gondjuk akadt azzal, miként kommunikálják sikeresként a kampányukat. Az első magyar indulónak, Bárdos Gyulának tíz éve még az 5,1 százalékos eredmény miatt is magyarázkodnia kellett, mert a végeredmény kisebb volt a közösség létszámánál és az elvárt súlyánál. Bugár Béla esetében a 3,1 százalék kimondottan kudarcnak számított, hiszen a kezdeti felmérések azt mutatták, hogy még a szlovák lakosság pártfogására is számíthat. Elképzelhető, hogy Forró a saját, személyes elfogadottságát szerette volna megerősíteni egy jó szerepléssel, de erre pont nem volt szüksége – miután alig pár hónappal korábban a parlamenti választáson kapott 56 ezer karikát, és a legfontosabb megmérettetésben egyértelműen a legnépszerűbb magyar politikusnak bizonyult a Szövetség-listán.” 

Tokár úgy látja, a felvidéki honfitársai számára a közelgő uniós választások nagyobb súllyal esnek a latba, mint a pozsonyi elnöki palota esetleges meghódítására áldozott és ily módon elfecsérelt energia. Főleg, hogy előre látható volt: szlovákiai elnökválasztás első fordulójában a magyar jelöltnek csak olyan epizódszerep jutott, amiből minimális politikai tőkét se lehetett kovácsolni. Mi több, a párt EP listavezetőjének, Berényi Józsefnek inkább csak kára, mint haszna származhat belőle. Ráadásul még a pártelnök pozíció is megingott.

„Egy fennkölt háborús hasonlattal élve: a legjobb tábornokok mindig jól és szerencsésen választják ki a csaták helyszínét. A Magyar Szövetségnek ezen a ponton – mikor a párt önazonossági problémákkal és belső konfliktusokkal küzd – nem is kellett volna csatába vonulnia, hanem helyette összpontosítania az igazi csatára. A júniusi EP-választásra, hiszen a brüsszeli jelenlétnek valóban komoly tétje van a párt számára. A pártelnök kis haszonért cserébe vállalt hatalmas rizikót, a pozitív, euforikus hangulat megteremtése helyett a belső kritikusai kaptak most sokkal nagyobb teret.”

Tokár végszavában ráerősít régóta hangoztatott véleményére: ilyen feltételek mellett botor döntés volt Forró Krisztán „mélyvízbe dobása”. Ugyanígy az is, hogy a héten annak a baloldali és kormánypárti politikusnak a támogatására szólította fel a felvidéki magyarokat, akinek – liberális-demokrata ellenfelétől eltérően – egyetlen szava se volt a kampányában hozzájuk:

„A párt szempontjából egyszerre szerencsés és rettentően szerencsétlen fejlemény, hogy a második forduló előtt a szoros verseny miatt hirtelen mindkét ringben maradt jelöltnek szüksége lett a magyar választókra. Szerencsés, mert a Magyar Szövetségnek az eredménytől függetlenül sikerült egy asztal mögé ülnie Pellegrinivel. Szerencsétlen, mivel a választási eredmények alapján nyilvánvaló, hogy a magyar közösség ebben a témában is a végletekig megosztott és a párt hirtelen összehozott hivatalos ajánlása csak arra jó, hogy elijessze a kormánnyal nem túlzottan baráti viszonyt ápoló szavazókat. Biztosan nem erre volt szükség az EP-kampány megalapozásához.”