Benjámin Netanjahu szélsőjobboldali koalíciója nagy eséllyel elveszíti parlamenti többségét, de legfőbb kihívója, Gadi Ejzenkot volt vezérkari főnök sem bízhat egyértelmű felhatalmazásban. A palesztin kérdés kezelésében a két tábor álláspontja között nincs érdemi különbség, így a választás valódi tétje inkább az, hogy melyik tábor győzelme enyhítheti Izrael egyre erőteljesebb nemzetközi elszigeteltségét.

Izraelben október 27-én parlamenti választást tartanak – első alkalommal a 2023. október 7-i Hamász-támadás óta, amely időközben regionális konfliktussá szélesedett. A közvélemény-kutatások átlaga alapján jelenleg egyik politikai tábor sem rendelkezik egyértelmű fölénnyel. Benjámin Netanjahu Likud pártja és Gadi Ejzenkot volt vezérkari főnök Jasar nevű alakulata egyaránt 22 mandátumot szerezhet a 120 fős Kneszetben. Összesen a Netanjahu-ellenes pártok 66 parlamenti helyre számíthatnak, ami 13-mal több a Netanjahut támogató erőknél, viszont nem biztos, hogy képesek lesznek működőképes koalíciót létrehozni.

Benjámin Netanjahu elmúlt három éve a megúszásról szólt. Megúszta a börtönt az előző ciklusából magával hurcolt korrupciós ügyben, az intézményes vizsgálatot Izrael történetének legsúlyosabb biztonsági kudarca után, illetve nem utolsósorban az előrehozott választásokat, amelyek Damoklész kardjaként lebegtek folyamatosan a kormányfő feje fölött. Szélsőjobboldali koalíciós partnerei több alkalommal is a többség elvesztésével fenyegették, valahányszor úgy látták, hogy nem eléggé keménykezű a palesztinokkal szemben.

A stabilitásért Netanjahu óriási árat fizetett, és valójában nemcsak ő, hanem az egész izraeli társadalom. Olyan szélsőséges nézetek és narratívák normalizálódtak, sőt emelkedtek a kormányzati politikák szintjére, amelyek korábban egy radikális kisebbség sajátjai voltak.

Az izraeli politika jobbra tolódása évtizedek óta tart, de az elmúlt években érte el a csúcspontját. Ebben nagy szerepet játszott megfigyelők szerint az, hogy Netanjahu – akinek kormányai mérsékeltebb pártokra támaszkodtak az előző ciklusokban – korábban marginálisnak számító, radikális és ultranacionalista erőkkel kötött szövetséget. Itamár Bengvír nemzetbiztonsági és Becalél Szmotrics pénzügyminiszter révén a telepesmozgalom két olyan szélsőséges képviselője került be a kormányba, akiket extrém nézeteik és akcióik miatt több nyugati ország persona non gratának nyilvánított. (Ez az első eset, hogy nyugati országok szankciókat vezettek be az izraeli kormány hivatalban lévő miniszterei ellen.)

Netanjahu nem egyszerűen megtűrte kabinetjében a radikálisokat, hanem nagy mértékben hasonult hozzájuk. Ma már a kormányzat nyíltan támogatja és finanszírozza a ciszjordániai zsidó települések és előőrsök bővítését, a területek feletti ellenőrzés pedig fokozatosan átkerül a katonai hatóságoktól minisztériumok, azaz polgári hatóságok alá, ami egyesek szerint de facto annektálással ér fel.

Elmaradt elszámoltatás

Az 1200 halálos áldozattal járó 2023. október 7-i Hamász-támadás után sokan várták, hogy Netanjahu lemond. A holokauszt óta nem halt meg ennyi zsidó egyetlen nap alatt. Ő azonban kitartott, és három éven keresztül sikeresen gátolta a biztonsági katasztrófához vezető okok feltárását, illetve a felelősség megállapítását.

Sokak szerint a lelkén szárad több tucat Gázába hurcolt túsz halála is. Számos fogoly az izraeli bombázásokban vesztette életét, illetve egy alkalommal izraeli katonák egyszerűen lelőtték a kiszabadult és palesztinnak nézett foglyokat. Netanjahu a túszok kiszabadítását célzó tárgyalásokat sem siette el, sőt két alkalommal felrúgta a Hamásszal kötött tűzszünetet, kitolva a foglyok hazatérését. Az utolsó túszok két év után tértek haza. Családjaik érthető módon pofonként élik meg, hogy a Likud vezetője kitöltötte négyéves kormányfői mandátumát, különösen mivel az ilyesmi ritka a rendkívül töredezett izraeli parlamentáris rendszerben.

Netanjahu nemcsak elhárította a felelősséget a biztonsági kudarcért, hanem a kampányban egyenesen azt állította, hogy egyedül benne van meg a kellő elszántság és politikai tekintély, amely a „munka befejezéséhez” szükséges. Feladatának immár nemcsak a megszállt palesztin területek Hamásztól való megtisztítását tartja, hanem a teokratikus iráni vezetés megbuktatását is. Ugyanakkor azt is állítja, hogy Izrael Hamász elleni gázai háborúja, valamint a libanoni és iráni szövetségesei ellen folytatott küzdelem végül békésebb Közel-Keletet eredményez majd. Kritikusai szerint Netanjahu éppen ellenkezőleg, a háború állandósítását kínálja.

Konzervatív fordulat

A közvélemény-kutatások szerint a Likud hónapok óta teret veszít. Ugyanakkor a leváltására szövetkező – jobboldali, baloldali és centrista pártokból álló – ellenzéki koalíció nem feltétlenül tud majd kormányt alakítani. Hónapokig tartó politikai patthelyzet alakulhat ki, amelynek során Netanjahu továbbra is hivatalban maradhat egy ügyvezető kormány élén.

A Likud térvesztése amúgy összefügg a társadalom jobbra tolódásával. Míg négy éve Netanjahunak még gondoskodnia kellett arról, hogy szélsőséges barátai – jövendőbeli koalíciós partnerei – összefogjanak, nehogy elbukják a bejutási küszöböt, idén ilyesmitől nem kell tartani. Különösen Bengvír pártja áll jól. A felmérések szerint a Zsidó Erő (Ocma Jehudit) 8 mandátumra számíthat, míg a történelmi Munkáspárt jogutódja, a Demokraták alig kilencre.

Elemzők szerint a vallásos és ultraortodox családok jóval több gyereket vállalnak, ami a konzervatív, nemzeti-vallásos politikai blokk szavazóinak strukturális gyarapodását eredményezi. Másrészt a globális trendekkel ellentétben a legfiatalabb választói réteg Izraelben inkább jobboldali – az elsőválasztók csaknem háromnegyede vallja magát jobboldalinak vagy jobbközépnek –, ami a jelöltek választási gyűlésein szabad szemmel is megállapítható.

Az ellenzék elméletileg kormányra kerülhetne az izraeli arab pártok támogatásával, amelyek az ország palesztin állampolgárait képviselik. Izrael jobbra tolódása miatt azonban a legtöbb zsidó párt kizárja az együttműködést, bár korábban már előfordult, hogy a választások után meggondolták magukat.

Az október 7-i támadás sok izraelit arra késztetett, hogy felülvizsgálja a palesztinokkal való kiegyezésbe vetett hitét. Az izraeli társadalom jobbra tolódása talán a palesztin kérdésben a leglátványosabb. Ma már a miniszterelnök és a kormány mérsékeltebb tagjai is nyíltan elutasítják a kétállami megoldás alapjait lefektető oslói folyamatot. A minap egy tévéműsorban valamennyi zsidó párt képviselője egyenként kijelentette: ellenzik egy független palesztin állam létrejöttét.

Alternatív megoldással ugyanakkor nem álltak elő, sőt nem is igazán vitatják Netanjahunak a tárgyalásokat kizáró álláspontját. Noha a biztonság foglalkoztatja a leginkább a választókat, és ez elválaszthatatlan a palesztin kérdéstől, az ellenzék kampánya inkább más témákra összpontosít: a korrupció elleni harcra, az október 7-i elszámoltatásra, valamint az ultraortodoxok katonai szolgálatának kötelezővé tételére.

Burjánzó szankciók

Izrael nemzetközi megítélése romokban hever, akárcsak a három éve szakadatlan bombázásoknak kitett Gázai övezet, ahol az izraeli támadások több mint 70 ezer palesztin életét követelték. A zsidó állam nimbuszát azonban legalább ugyanolyan mértékben tépázza Ciszjordánia és általában a palesztin kérdés kezelése.

Úgy tűnik, az izraeli közvélemény és a politika fősodra kialakított egy konszenzust, miszerint a palesztin konfliktust nem megoldani, hanem menedzselni kell és lehet: katonai erővel, elrettentéssel és a palesztin társadalom ellenőrzésének fenntartásával. Tárgyalásra nincs szükség, sőt annak emlegetése is hazaárulással ér fel.

Több vezető ellenzéki politikus is keményvonalas biztonságpolitikai álláspontot képvisel. A Netanjahu legesélyesebb kihívójának tartott Gadi Ejzenkot volt vezérkari főnök nevéhez fűződik a „Dahiya-doktrína”, amely az ellenféllel szembeni aránytalan erő alkalmazását szorgalmazza. Frissen létrehozott pártja, a Jasar a zsidó telepek megerősítését és bővítését támogatja. Naftali Bennett volt miniszterelnök és egykori telepesvezető Ciszjordánia jelentős részének annektálását pártolja, míg Avigdor Liberman volt külügyminiszter, a Jiszrael Beitenu (Izrael a mi hazánk) alapítója a Palesztin Hatóság felszámolását és egy izraeli-jordániai konföderáció létrehozását javasolja. A Demokraták, a hagyományos cionista baloldal utolsó maradványa a konfliktus tárgyalásos rendezését támogatja, de Jair Golan pártelnök, nyugalmazott tábornok, jobbnak látta kerülni kampányában a kétállami megoldás emlegetését. A Demokraták „szélsőbaloldaliként” megbélyegzett aktivistáit így is rendszeresen érték verbális és fizikai támadások.

Ilyen körülmények között a választás valódi tétje inkább az, hogy melyik tábor győzelme enyhítheti Izrael egyre erősödő nemzetközi elszigeteltségét. Szeptemberben a ciszjordániai telepespolitika és az erőszak elharapózása elleni tiltakozásul 12 ország – köztük az Egyesült Királyság, Franciaország és Kanada – kereskedelmi korlátozásokat vezetett be a megszállt területeken működő izraeli telepekről származó termékekre. Ed Miliband brit külügyminiszter világossá tette, hogy London és szövetségesei teljes egészében jogellenesnek tartják Ciszjordánia megszállását, a radikális izraeli telepesek támadásait pedig a „kormány asszisztálása mellett” végrehajtott etnikai tisztogatásként értékelik, amelynek célja a kétállami megoldás ellehetetlenítése. Az Európai Unió korábban ugyancsak szankciókat vezetett be izraeli szervezetek és magánszemélyek ellen a palesztinokkal szembeni súlyos emberi jogi visszaélések miatt.

Az Egyesült Államokban is változik a közvélemény, és egyre inkább a politika is. A közhangulatot jól mutatja, hogy az USA legbefolyásosabb Izrael-párti lobbiszervezete több évtized után bejelentette, hogy felhagy a választásokon induló politikusok nyílt támogatásával. Az ok: az AIPAC szitokszóvá vált, támogatását egyre inkább mérgezett ajándéknak érzik a jelöltek. A Gallup februári jelentése szerint először haladta meg a palesztinokkal szimpatizáló amerikaiak aránya (41 százalék) azokét, akik Izrael pártján állnak. A republikánusok körében Izrael támogatottsága továbbra is magas, de a Pew Research felmérése szerint itt is érzékelhető egy generációs eltolódás: az 50 év alatti republikánus szavazók fele negatívan vélekedik Izraelről, szemben a 2022-ben mért 35 százalékkal.

Netanjahu pénteken arról beszélt egy tévéinterjúban, hogy „Amerika megváltozott”, nem lehet arra számítani, hogy Izrael a jövőben is évente több tízmilliárd dollárnyi amerikai katonai támogatást kap. Ennél is továbbment azonban, és kijelentette, hogy a zsidó államnak esetleges nemzetközi szankciókra is fel kell készülnie. Éppen ezért az országnak egy „alternatív gazdasági rendszert” kell kiépítenie. Elmondta, hogy már utasította az illetékeseket egy olyan terv kidolgozására, amely a kriptovaluták segítségével lehetővé tenné a büntetőintézkedések kijátszását.

A centrista Jes Atid párt vezetője, a magyar származású Jair Lapid felszólította a választókat, hogy szavazzanak Netanjahu ellen, mondván: a miniszterelnök saját szavaival ismerte el, hogy újraválasztása esetén megszűnhet az amerikai katonai támogatás, és Izrael olyan szankciókkal szembesülhet, amelyek súlyos károkat okoznának a gazdaságnak.

Michael Oren, Netanjahu korábbi helyettese és washingtoni nagykövete szerint a ciszjordániai telepek támogatása miatt „burjánzó” nemzetközi szankciók súlyos károkat okozhatnak az izraeli gazdaságnak. „Választanunk kell aközött, hogy az E1-övezetben építkezünk vagy lesz működő gazdaságunk” – mondta Oren a New York Timesnak, utalva a Kelet-Jeruzsálem mellett tervezett új izraeli telepekre, amelyekkel a kormány kettévágná a megszállt Ciszjordániát, és gyakorlatilag lehetetlenné tenné egy összefüggő palesztin állam létrejöttét.

Megfigyelők szerint egy új kormány azzal javíthatná az ország nemzetközi megítélését, ha lemondana az E1-ben tervezett telepekről, fellépne a telepeserőszakkal és az illegális építkezésekkel szemben, valamint egyértelművé tenné, hogy nem támaszt területi igényeket Gázával, Szíriával vagy Libanonnal szemben.