Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (március 16-22.)
Az Új Szó Pozsonyból: „A Híd egy vállalhatatlan koalíció része, az MKP parlamenten kívül. A magyar kiegyezés szempontjából a legrosszabb forgatókönyv szerint pörögnek az események.”
„Politikai karrierem legnehezebb napjait élem meg. Nem csak azért, mert nagyon kemény döntéseket kell meghoznom, hanem azért is, mert a választók egy része most mintha elutasítaná azt, amit eddig elfogadott. Gondolok itt az együttműködésre, a kompromisszumkötésre, a tények és a vélemények közötti különbségtételre, valamint arra, hogy tegyük félre a történelmi sérelmeket. Azok, akik a mai napig tapsoltak az együttműködésnek, ma elítélik és árulásnak nevezik. Azok, akik pedig a Híd megalapítása óta árulónak neveznek, most az előrehozott választásoknak örülnének, amelyek a radikálisok megerősödésén kívül semmit sem hoznának.
Mindig a kis lépések politikájának híve voltam. Egy ország működésének jellegén lehet egyik napról a másikra változtatni, csak fokozatosan. Minden attól függ, hogy mit engednek a körülmények. És az idei márciusi választások egyértelműen meghatározták a jövő lehetséges lépéseinek keretét. (…)
Az utóbbi napokban a negyedik tárgyaláson vettem részt a kormány programjának prioritásaival kapcsolatban. Ma kijelenthetem, hogy a múltban semmilyen koalíciónál sem sikerült ennyi javaslatot elfogadtatnunk, mint most. Meggyőződésem, hogy ha sikerül ezeket a rendelkezéseket beiktatnunk a kormány programnyilatkozatába, és sikerül ezeket végre is hajtanunk, akkor jól döntöttünk a kormányra lépéssel. Én azért vagyok a politikában, hogy megoldásokat találjak. Ez a feladatom.
Nem elég úgy tenni, mintha fontos lenne számunkra Szlovákia jövője és közben csak a személyes ambíciókra koncentrálni. Nem elég tiszta gallérral állni a partvonalon és onnan kiabálni, hogy hogyan kellene játszani. Fel kell állni a pályára és onnan játszani a meccset. A lehető legnagyobb odaadással.
Én, mi ezt a meccset végigjátsszuk. Hiszem, hogy sikeresen.”
Nem szabad gyűlöletből politizálni címmel tette közzé március 16-án Bugár Béla pártjának a Most-Híd vegyespártnak a honlapján azt a vallomását, melyből fentebb idéztünk. Ebben a konfessziójában az a pártelnök, akiről a szlovákiai magyar és nem magyar lapokban a Ficóval való minapi kiegyezése óta jobbára csak elmarasztaló véleményeket lehet olvasni, az őt eddig árulózók kórusa pedig jelentősen kibővült a vele korábban szimpatizáló közvéleményformálók legtöbbjével, arról is hosszan beszélt, hogy a hónap elején megtartott választások után „nem ilyen lovat akart”.
„Én is egy jobboldali kormány létrejöttében bíztam. – szólt a bizonyítványmagyarázása, majd hozzátette: Abban a pillanatban azonban, amikor az SNS (Szlovák Nemzeti Párt – n. n.) közgyűlése eldöntötte, hogy egy jobboldali kormányt nem jöhet létre, az egyetlen lehetőség egy bal-jobb kormány kialakítása volt.” Bugár érvelt a kisebbik rossz választása mellett, mert szerinte a radikalizmus és a rendszerellenes erők térnyerése miatt sem az előrehozott választások, sem pedig a szakértői kormány nem jelentett volna megoldást. Úgy vélte: „a kampányban tetszetős minden és mindenki ellen lenni. Az ilyen retorikával könnyen lehet szavazatokat szerezni. De már vége a kampánynak. Most olyan felelősségteljes döntéseket kell hoznunk, amelyek nem mindig népszerűek. Meggyőződésem azonban, hogy a kis lépések politikájával sikereket érhetünk el.”
Azt követően, hogy a pozsonyi televízió elő adásában Bugár Béla bejelentette, elfogadja Fico meghívását és részt vesz a Kiska államfő által felkért miniszterelnök-jelölt kormányalakítási tárgyalásain, szinte felrobbantak a szlovákiai hírportálok internetes oldalai. A kommentelés-roham a szokatlanul gyors koalíciós szerződéskötés után sem hagyott alább, azóta is folytatódik. Az internetes mém-gyár szintén azonnal reagált az „árulásra”, és menetrendszerűen elkészült a Bugár lépését feldolgozó változat a Hitler Bukás film klasszikus jelenetéből. Még azok is, akik Híd-projektet korábban szívvel-lélekkel támogatták, most meghasonlottak és döbbenettel vették tudomásul a bugári döntést: a Híd belép az Smer–SD (Irány-Szociáldemokrácia), a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) és a Sieť (Háló) alkotta koalíciós kormányba. Az újonnan felálló kabinetben az igazságügyi és környezetvédelmi tárca miniszteri széke mellett öt államtitkári poszt jut a vegyespártnak, ugyanakkor elveszítette alelnökét, s egyik parlamenti képviselőjét, Simon Zsoltot, aki korábbi kijelentésének eleget téve, elhagyta a pártot.
Simon kilépése a várakozásokra rácáfolva nem rengette meg a Most-Hídat. Országos visszhangot kiváltó lépésének egyelőre egyetlen látványos következménye lett: Somorján, ahol a Híd elnöke, Bugár Béla, valamint a régi-új közlekedési államtitkár, Érsek Árpád is lakik, honorálták, hogy ő nem kért Ficóból és pizzát neveztek el róla.
Ha már szóbahoztuk ezt a nagytepsinyi, minden bizonnyal ízletes Simon- „emlékművet”, ne hallgassuk el azt sem: a somorjai Lombardi pizzéria Pizza Zsolt néven és csípős áron (6,90 euróért) dobta piacra új pizzáját, sőt akciót is hirdetett a termékre: „A somorjai üzem nevében köszönetet szeretnénk mondani annak az embernek, aki az utóbbi időben szinte egyedüliként mutatta meg jellemét. Ezért a pikáns szalámival és csípős paprikával készített magyar pizzánkat róla neveztük el.” Arról nem szólt a magát a világhálón is reklámozó Lombardi pizzéria, mely annak ellenére sem rendelkezik magyar étlappal, hanem csak szlovák nyelvűvel, hogy a várost majd’ 60 százalékban magyarok lakják (12 726 lakosa közül 7 309 magyar és 4 365 szlovák nemzetiségű), vajon mennyibe kerülne a Pizza Zsolt, ha azt történetesen nem akciósan árulná?
Még azt megelőzően, hogy szombaton már csak a pontot kellett feltenni az i-re és a sokat bírált koalíció mellett döntött formálisan is a Most-Híd Országos Tanácsa, a pozsonyi Új Szóban Mózes Szabolcs Hogyan lesz ebből magyar kiegyezés? címmel értékelte a március 5-i „horrorválasztások” utáni helyzetet.
A napilap online változatáért felelős főszerkesztő-helyettese a „vad kormánykoalíció” létrejöttének pillanatában úgy ítélte meg: érdemes szemügyre venni „a magyar terepet is, főként a kilátásokat. Mi várható a következő években, lesz-e magyar összefogás a soron következő parlamenti választás során?” Az önálló szlovákiai magyar politizálás bő 22 éves történetének sorsfordító pillanatában, amikor „a magyar kiegyezés szempontjából a legrosszabb forgatókönyv szerint pörögnek az események”, mert „a Híd egy vállalhatatlan koalíció része, az MKP parlamenten kívül”, arra a következtésre jutott: „A 2016-os parlamenti választás mélypont volt magyar szempontból, ám ha az érintettek nem kapják össze magukat – és ha a társadalom nem gyakorol rájuk kellő nyomást –, 2020 még tragikusabb lehet.”
Mielőtt átadnánk neki a szót, érdemes néhány markáns szlovákiai véleményt is megismerni arról, milyen volt a fogadtatása annak a döntésnek, melynek napjait – mint olvashattuk fentebb – a magát a kis lépések hívének tartó Bugár Béla politikai karrierje legnehezebb időszakaként élt meg.
„A Smerrel való kokettálás józan ésszel gyakorlati szempontból sem indokolható” – fogalmazott egy szlovákiai magyar politikai elemző, hozzátéve azt is: Fico pártjának ölelése alighanem halálosnak bizonyulna, a párt a puszta létét tenné kockára.” Egy szlovák társa szerint „Bugár politikai harakirit követett el, mert pártjával három nemzetiszocialista társaság közé keveredett.”
A felvidéki magyar megmondó emberek egyike, a népszerű Dennik N szlovák lapban arról cikkezett, hogy „Bugár Béla lassacskán elveszíti az arcát. Kár érte.” Ugyanő a sajnálkozása közepette kénytelen volt beismerni, hogy az arcvesztéssel nem járó esetleges jó lépésről még elképzelése sincs, hiszen: „Ha Bugár koalícióra lép, akkor profi gazemberekkel, korrupt, cinikus politikusokkal és rideg nacionalistákkal szövetkezik, akik mindezek mellett még Európát is gyűlölik. Ha nem lép koalícióra, akkor marad a kis csalókkal, maffiózók, széltolók, és fasiszták között. Mindannyian gyűlölik Európát.”
Az a gyakran provokálóan szókimondó lapredaktor, aki csípős nyelvével és utolérhetetlen egyéni stílusával a felvidéki magyar sajtó „fenegyerekének” számít, ezekkel a szavakkal gyorsítélkezett: „A nem sikerült megnyerni a kávéházi értelmiségit–féle dumát hagyjuk – ez a jelen helyzetben egyenesen undorító. Az értékelvűség dumát is húzzuk le a vécén, mert aki Ficóval és az SNS-szel akarja megvalósítani ezeket az értékeket, az vagy hülye, vagy bűnöző. Deák Ferencre, a haza bölcsére hivatkozni most pedig egyenesen elmeorvosi kérdéseket vet fel. Ugyanis bármilyen „eredményt” is ér el mostantól a Híd, soha, senki nem fogja elfelejteni és megbocsátani, hogy nem csak a pozsonyi, kassai stb. csúcsértelmiséget bahasztátok át a palánkon, hanem Józsi bácsit és Mari nénit is Gömörben, a Garam mentén és a Csallóközben is.”
Néhány nappal később viszont az indulatos szerzőnknek a Bugár Béla öngólt rúgott filippikája címének végén már nem a korábbi véleményéből megelőlegezhető, Bugárt ekképp is földbe döngölő határozott felkiáltójel díszelgett, hanem egy kérdőjel. Ez az apró, de jelzésértékű tett is bizonyítéka volt annak, amit a két nappal ezelőtt – tehát már az áment kimondó Most-Híd Országos Tanács döntése után közölt cikkében ki is mondott: „ha Isten akarja, a kapanyél is elsülhet. Vajon nem Šestákot, a tót válogatottat istenítik-e a Fradi-durkkerek? Nem Priskint nyalják körbe hetente a Slovan ultrái? Robo nem Viktorral együtt gurít? Miért ne sikerülne Bugáréknak minden olyan szimbolikus célt elérni, amelyre a szlovákiai magyarok tömegei ácsingóznak?”
A léphet-e kormányra a Most-Híd Ficóval és a szlovák nemzeti pártiakkal-dilemma ügyében meginterjúvolt filozófus professzor maga sem titkolta kételyeit a Bugárék választotta döntést illetően. Viszont az értékek és érdekek mentén kifejtett okfejtésében volt bátorsága kimondani a sok értelmiségi társa számára kimondhatatlannak tűnőt: „ha reálpolitikus lennék, talán én is azt léptem volna, amit Bugárék.” Ő higgadtságra intett és ekképp érvelt: „Értelmiségi szemmel hibának tartom ezt az egészet, mert egy értelmiségi általában értékek alapján tájékozódik, nem pedig érdekek alapján. Ha viszont megpróbálnék reálpolitikusként gondolkodni, akkor avégett, hogy esetleg valaki mégis képviselje a szlovákiai magyarságot a parlamentben, akkor ezt egy pragmatikus lépésnek nevezném… Ha ugyanis a Hídnak sikerülne saját programját bevinni a kormányprogramba, és tudná érvényesíteni a saját érdekeit, akkor ezt zseniális megoldásnak nevezném. Ha a régiós és kulturális támogatásokat meg tudnák szerezni, s az oktatásügyben is változásokat tudnának elérni, akkor ezt nagyszerű lépésnek tartanám, de kételkedem abban, hogy ez sikerül.”
Vázlatos pillanatfelvételünkben nem térünk ki a régóta zsigerből árulózók köréből származó megszólalásokra. Ha a harmadszor is a léc alatt teljesítő MKP fiatal reménysége, a pártvezetés elnökségi tagja, a kulturális antropológus bölcsész olyan eszmefuttatásra vállalkozik, ahol már az itt határozott felkiáltójellel végződő cím, a Ha az MKP bent lenne, soviniszták nélküli jobboldali kormánya lenne Szlovákiának! mosolyra gerjesztő és sokat, túl sokat is elárul egy „politikusi” vénáról, talán jobban is tettük, ha nem forszíroztuk a tallózást ebben a világban.
Meg aztán, ha ezt tettük volna, például olyan „jelentéktelen” részletről is bővebben kellett volna szólnunk, amiről „véletlenül” szemérmesen hallgattak az érintettek. Viszont egy „különféle eszmékkel és gondolatokkal kupeckedő virágvasárnapi” felvidéki magyar szót kérő nem volt rest és a „meccslabdát” nem hagyta ki: a Ficóval most koalíciós megállapodást kötő Bugárt e tettéért ostorozó MKP politikusok és holdudvarukban fenekedők maguk is, mint a Dunától délre a stratégiai partnereik, a kettős beszédben jeleskednek, hiszen „az MKP X-éve azzal a Smerrel irányítja közösen a Nagyszombati- és Kassai Megyei Önkormányzatot (ez utóbbit még a Híd is támogatja), amelyikkel most kormánykoalícióra fog lépni a Híd.”
Mózes Szabolcs cikkében erősen indít. Az ő „meccslabdáját”, a sommás értékítéletét Bugárék pártjának a mostani vállalhatatlan szerepvállalásáról már ismerjük meg arról is, hogy a másik térfélen a teljesítmény szánalmas, hiszen az MKP újra a parlamenten kívül rekedt. Ezért gondolja úgy, a legrosszabb szcenárió szerint zajlanak a történések.
Az önmaga számára megfogalmazott kérdésre, arra, hogy „Mi várható a következő években, lesz-e magyar összefogás a soron következő parlamenti választás során?” a cikkíró öt tételben válaszolt.
Elsőként a „Nem lehet két lista” témakörét járja körül, melynek során kimutatja: Felvidéken önbecsapás a magyar közösség számára a pártpluralizmus hamis illúziókeltése. Ehhez a magunk részéről hozzátennénk, haza is beszélve, hogy ez másutt is, inkább többé, mint kevésbé, szintén délibábos ábránd. Mózes mindezt így indokolja:
„Először nézzük a szikár tényeket. Egymás után harmadszor állt elő az a helyzet, hogy 100 ezer magyar voks elherdálódott. Akárki mondja ennek ellenkezőjét, valótlant állít: a parlamenti választás célja ugyanis a mandátumszerzés; amelyik párt nem jut be, annak a szavazatai elvesznek. Egymás után harmadszor kellett olyan kampányt végignézni, amelyet magyar szempontból a magyar–magyar szembenállás határozott meg. Ami pedig a Hidat illeti: ismét nem sikerült nagyobb számú szlovák szavazót megszólítania, sőt, amióta a két párt verseng a magyar voksokért, először kaptak parlamenti választáson kevesebb magyar szavazatot, mint az MKP.
Mi következik a tényekből? Az eredmények újfent megmutatták, hogy a szlovákiai magyarság nem bír el két, egymással versengő pártot. Óriási luxus ez úgy, hogy a versenynek nincs hozzáadott értéke. A rivalizálás nem termelt ki felkészültebb pártokat, erősebb listákat, karakteresebb szereplőket, kiválóbb programokat. Az egyetlen eredmény: elbizonytalanította a magyar választókat.”
Persze egy pillanatig se kívánja azt állítani szerzőnk, hogy a különböző eszmeiséget valló politikai formációk versengése eleve kudarcra lenne ítélve. Csakhogy az, amit indokolhat az eltérő értékrendeknek betudható korrekt módon és korrekt eszközökkel történő rivalizálás, egycsapásra hitelét veszti, ha a különböző politikusi lózungok mögött nem nézetek, ideológiai eltérések állnak, hanem pusztán személyi ambíciók.
Az „Ugyanaz, de kettő” Mózes Szabolcs-i tétel kulcsfogalma, a „személyi ellentétek” kapcsán szerzőnk óvakodik a konkrétumok megnevezésétől. Nem is kell példálóznia, mert szűkebb pátriájában majd’ mindenki tudja, hogy mire gondol. Mi a maszol olvasói számára a szó eredeti értelmében vett képes beszéd eszközével szeretnénk némiképp segíteni az eligazodást. Ezért is tettük közzé fentebb azt a beszédes képet, amit a már szóbahozott virágvasárnapi eszme- és gondolatkupeckedő publicisztikájában fedeztünk fel. Az illusztráció nemcsak arról tanúskodik, hogy hol van Felvidéken az eb elhantolva, hanem azt is demonstrálja: a személyi ellentétek világában immár Felvidéken is megjelent a máshonnan importált módszer, a hazug lejáratás és a karaktergyilkosság.
Lássuk tehát a pozsonyi magyar napilap vezető munkatársának tömör véleményét:
„Kezdetben volt a sokszínűség, majd a mečiari kényszer hatására megszülető összefogás. 2009-től pedig a megosztottság. Nem véletlenül használtam a két többpártrendszeri időre más-más meghatározást. Míg a 90-es évek elején értékrendek, ideológiák mentén alakultak a magyar pártok, addig a 2009-es törés személyi ellentétekre vezethető vissza, ez pedig a társadalom, a választók számára semmi jót sem jelzett.
Különböző ideológiát valló pártok versengésének pozitív hozadéka is lehetne – de nincs, mivel a magyarság részaránya, a 9% nem engedi –, a 2009 utáni helyzet viszont teljesen más. A két párt között ugyanis nincs lényeges értékrendbeli különbség. Mindkettő jobboldali, az MKP deklaráltan konzervatív, a Híd pedig – vezető magyar politikusainak nézeteiből kifolyólag – gyakorlatilag szintén.”
A harmadikként felsorakoztatott „Megosztó különbségek”-tétel Mózes 2015 márciusi pillanatfelvételének legterjedelmesebb része. Megtudjuk ebből, hogy a felvidéki magyar-magyar szembefeszülésben kitüntetett szerep jutott annak, hogy a Most-Híd projekttel a gombhoz varrták Bugárék a kabátot – legalábbis a szerzőnk szerint. Mellette azt is, a két táborra, az „árulókra” és a „magyarkodókra” való felosztás mesterségesen kreált hamis címkézés, hiszen annak előzményei nem voltak, szlovákiai magyar „társadalmi igény” pedig végképp nem mutatkozott erre.
„Az egyetlen, ám markáns különbség sokkal inkább politikai szükségszerűségként jött létre – ami persze nem zárja ki azt, hogy kiötlői közül páran valóban hittek benne –, mintsem elvi okokból. A gombhoz lett varrva a kabát.
Ez nem más, mint a Híd interetnikus mivolta, szemben az MKP etnikai jellegével. 2009-ben az MKP-ból kiszakadók ezzel védhették magukat azokkal a vádakkal szemben, hogy megosztó módon egy másik magyar (etnikai) pártot hoznak létre, egyben a szlovák térfélről pluszszavazatokat csatornázhattak be. Nem utolsósorban pedig a pártalapítást innovatív politikai projektként is eladhatták a szlovák (és magyar) értelmiségnek.
A magyar politikusok végzetes összeveszésének következménye az lett, hogy egy 10%-os, 18–20 magyar képviselőt tömörítő parlamenti frakció helyett lett egy 8, majd csak 6%-os formáció, az eredeti mandátumszám törtrészével. A felelősség, talán más-más arányban, de mindkét társaságé: a lelépőké és az őket kiutálóké is.
Ennél sokkal károsabb következménye a megosztottságnak a felvidéki magyar társadalomra gyakorolt hatása. A két párt miatt a közösség két részre szakadt, „árulókra” és „magyarkodókra” (harmadik pólusként ott van azok tábora, akik ebből ki szeretnének maradni). Miközben egy ilyen megosztottságnak nem voltak előjelei, sem „társadalmi igény” nem mutatkozott iránta.
Még tragikomikusabb, hogy a felosztás alapvetően hamis. A hidasok önképe szerint ők a progresszívek, akik felismerték, hogy csak a szlovákokkal együttműködve lehet eredményeket elérni, s ők erre képesek is – a szemükben az MKP az elmaradottság jelképe, egy nacionalista szélsőség. Az MKP-sok önképe szerint csak ők képesek a nemzeti érdekvédelemre, pártjuk a megalkuvás nélküli érdekképviselet élharcosa – míg a hidasok valójában a magyarság asszimilációját készítik elő. A valóság mindezzel szemben az, hogy mindkét párt képes és tud együttműködni a szlovákokkal, sőt tudja, hogy csak így lehet eredményeket elérni, és egyik párt magyar politikusai sem akarják asszimilálni a magyarokat.”
„Zsákutcában” alcímet viseli a helyzetértékelés következő fejezete. A sehova sem vezető, értelmetlen tolatásért az MKP és a Híd egyaránt felelős –ítél a cikkszerző. Előbbi beérte törzstáborával, a bizonytalan választókat és a szavazni nem akaró magyarokat meg sem próbálta szólítani. Utóbbi ideája, a szlovák–magyar megbékélés nemes eszméje, hat évvel ezelőtt, a magyar–szlovák feszültség csúcsrajáratásakor még sokak számára mozgósító erejű felhívást jelentett. Viszont ha a „magyar kártya” nem kerül elő, mint történt ez a mostani választási kampányban, az együttműködés, illetve annak szlovák megfelelője a spolupráca már nem bizonyult alkalmas hívó szónak.
„Már a választások előtt látszott, hogy hosszú távon zsákutcába tolatunk. Az MKP képtelen feladni merevségét, személyi és programszinten sem tudott innovatív lenni és nyitni a középen álló s bizonytalan vagy szavazni nem akaró magyarok felé, így beállt a 4% körüli értékre.
A másik oldalon a Híd koncepciója – valójában ideológiamentessége – hosszú távon kifulladáshoz vezet. Akármennyire nemes cél ugyanis a szlovák–magyar megbékélés, pártprogramnak kevés. Értékrendnek pedig értelmezhetetlen. Miért szavazna egy szlovák rájuk? Csakis a vélt vagy belegondolt jellemzők miatt: legfőképpen azért, mert valódi liberális párt híján a szlovák értelmiség liberális része ebben a pártban találta meg a számításait.
Ahhoz viszont, hogy a Híd 5–10 százaléknyi, vagy még több szlovák szavazatot szerezzen, értékrendileg is markánsan meg kellene magát határoznia. A baloldali nem menő, jobboldali pártból van sok. Ha konzervatívnak vallja magát, nyomban elveszti mostani „szlovák kávéházi” törzsközönségének nagy részét, ha viszont liberálisnak, akkor a magyar választókat bizonytalanítja el, és a szlovák oldalon sem lesz nagy merítése. Így maradt a szlovák–magyar együttműködés – még ha hivatalosan „polgári párttá” vált is a Híd, akármit is jelentsen –, amely 2010-ben, a magyar–szlovák feszültség kulminálásakor eladható volt, ám 2016-ban már nem az.”
A Hogyan lesz ebből magyar kiegyezés? utolsó tétele a Borús kilátások címet viseli. Arról, hogy mire lehet számítani az elkövetkezendő időszakban, mutatkozik-e egyáltalán némi esély arra, hogy létrejöjjön a magyar-magyar összefogás egy következő parlamenti választás során, szerzőnknek véleménye meglehetősen lesújtó.
Március 5-én a Most-Híd a legnagyobb veszteséget a korábbi szlovák szimpatizánsai körében vesztette el, s ha még labdába akar rúgni a legközelebbi országos megmérettetésen, fel kell adnia hét esztendőn keresztül hirdetett, de mára kifulladni látszó alaptézisét – véli Mózes Szabolcs. Ahogyan a fennmaradás egyetlen esélyét a gyökeres megújulás jelenti a Híd számára, ugyanúgy az alapoktól kellene megkezdeni az újratervezést az MKP-ban is.
Hogy remélhető mindez, arra nem túl biztató választ kapunk az Új Szó főszerkesztő helyettese által megfogalmazottak befejező passzusából. Mózes Szabolcs nem zárja ki a mostaninál kedvezőbb szcenáriót, viszont a tegnapi koalíciós szerződés megkötésével záruló 17 nap történéseinek ismeretében túl sok optimizmusra nincsen ok. Ahhoz, hogy a remélt forgatókönyv megvalósuljon a szlovákiai magyar politikacsinálóknak túl kellene lépni saját árnyékukat. Hogy képesek lesznek erre, hamarosan eldől…
„Az aktuális események, a kormányalakítás fényében viszont a fenti hidas dilemmák múlt időbe kerültek, ugyanis a párt gyakorlatilag elvesztette szlovák választóit, és vélhetőleg nem is lesz képes visszaszerezni őket. Magyar szavazóinak többségét szintén felbőszítette, ám megpróbálhatja visszaédesgetni őket, a szlovákokat pótolandó pedig újakat szerezni. Ehhez viszont 2009-től épített „ideológiáját” kellene teljes mértékben feladnia, s vissza kellene térnie az etnikai párt – egyébként egyáltalán nem avítt – elvéhez. Vagy együttműködni az MKP-val.
Gondolatmenetemet azzal kezdtem, hogy a legrosszabb forgatókönyv valósult meg a magyar–magyar kiegyezés szempontjából. Miért? Miközben az MKP számára életbevágóan fontos lenne a megújulás – nemcsak személyi, de szemléletbeli téren is –, az ellenségképek kreálása helyett a nyitás, a programalkotás, az aktuális események ezt a folyamatot alapszinten akaszthatják meg. A Híd ugyanis a vállalhatatlan koalíció miatt az összeomlás szélére sodródott, ez pedig a megújulással ellentétes reakciókat válthat ki az MKP-ban. A párt dinoszauruszai úgy értékelhetik a helyzetet, hogy most még megéri maradni, hiszen Bugárék magyar választói maguktól átjönnek.
Nem jönnek át, vagy legalábbis nem tömegesen. Azért sem, mert a régi arcok és az eddigi hozzáállás tömegesen riasztotta el őket. Emellett az MKP-ban megerősödhet azok pozíciója, akik korábban is az árulózós diskurzus hangadói voltak, és azoké is, akik a párt jobb szélén helyezkednek el. Vagyis jó esély van arra, hogy a Híd mélyrepülésével párhuzamosan az MKP-ban pont fordítva csináljanak mindent, mint ahogyan végre kellene.
Ha ez bekövetkezik, a következő években mélyülhet a magyar választók kiábrándultsága, még többen szavazhatnak át a szlovák pártokra. A 2016-os parlamenti választás mélypont volt magyar szempontból, ám ha az érintettek nem kapják össze magukat – és ha a társadalom nem gyakorol rájuk kellő nyomást –, 2020 még tragikusabb lehet. Közben már az elmúlt 10 év is bűnösen elherdáltnak tűnik. Az utóbbi három választás pedig megmutatta: összefogás és újszerű program kell, és még úgyis nehéz lesz újra elnyerni a választók bizalmát.”