Markó Béla: „Hát egy magyar mennyit ér?”.

Megszólalt a héten a Népszavában Markó Béla és a napilap Szép Szó címet viselő hétvégi, közéleti-irodalmi-művészeti mellékletének a Kentaurbeszéd rovatában a megdöbbentő nemzetfelfogásról tanúskodó Klaus Iohannis  legutóbbi nyilatkozatainak apropóján fejti ki véleményét  a magyarkátya legújabb bevetéséről, a politikai nemzet szorgalmazásának felettébb veszélyes voltáról és egy olyan, az RMDSZ által kimunkált kisebbségpolitikai stratégiának az érvényre juttatásáról, mely joggal alapozhatott egy kimeríthetetlen ősforrásra, a Kiáltó Szó röpiratot megalkotó triumvirátus, Kós Károly, Zágoni István és Paál Árpád majd százesztendős, de Erdély földjén nekünk, magyaroknak mindenkor időszerűnek bizonyuló programadó dokumentumaira. Arról is szól egyebek mellett, hogy megítélése szerint a Kós Károlyi stratégiát tovább kell gondolni, mert nincs más lehetőségünk itt Erdélyben megmaradni. Úgy látja: „Aki az önállóság elvét feladja, és vakon követi Bukarestet vagy akár az érzelmileg hozzánk nyilván közelebb álló Budapestet, az lemond az autonómiáról.”

„Számomra valóban egy felemelő pillanat, hogy megkaphatom annak a Romániai Német Demokrata Fórumnak a legmagasabb kitüntetését, melynek néhány évig tartó irányítása nekem megtisztelő, és nem tagadom, egyben örömteli feladatot jelentett. Politikai karrieremet a Romániai Német Demokrata Fórumban kezdetem és be kell vallanom, hogy minden, amit a politikában tettem, amiben hiszek, nagyrészt a Német Fórum keretében, annak érdekében kifejtett munkámból eredeztethető és természetesen az iskolaévekből. (…)

Azt hiszem, hogy ebben az ünnepélyes pillanatban érdemes és szükséges is hangsúlyozni azt az összekötő hídszerepet, melyet a német kisebbség, a Romániai Német Demokrata Fórum betöltött és ma is betölt Románia és Németország, Románia és Ausztria között, valamint a különböző romániai közösségek között. Ha értékelnem kellene e hídszerep különböző vonatkozásait, úgy gondolom az utóbbi a legfontosabb. Az a tény pedig, hogy a német közösség tagjai, a Romániai Német Demokrata Fórum tagjai mindig aktívan fellépve részt vállaltak az országban élő közösségeinken belüli és a közösségeink közötti jobb megértés érdekében – úgy gondolom, külön kiemelést és tapsot érdemel.”

Tavaly június 29-én legmagasabb kitüntetését, a Becsület Érdemérmet adományozta a Romániai Német Demokrata Fórum Klaus Werner Iohannisnak. A román államfőnek a Nagyszebenben tartott ünnepélyes díjátadó ünnepségen elmondott beszédéből idéztünk fentebb.

A bukaresti államelnöki hivatal utóbb nemcsak arról gondolkodott, hogy honlapján közzétegye: a Iohannis által elnyert elismerés hivatalos elnevezése Goldene Ehrennadel. Azt is fontosnak ítélte tartotta, hogy ország-világ megtudja a közzétett és itt megtekinthető videófelvételből: a kitüntetett, hitelesen bizonyítandó kettős kötődését, lényegesnek tartotta az egykor általa elnökölt német kisebbségi szervezetet és az egész  romániai német közösséget méltató szavait előbb anyanyelvén elmondani, majd ezt követően megismételni minden egyes mondatát szó szerint románul is.

Persze arra is jó volt ez a húsz perces, két nyelven elmondott beszéd videófelvétele, hogy megtudhassuk: a Becsület Érdemérem átadási ceremóniáján Ludovic Orban nemzeti-liberális pártelnök, Raluca Turcan pártalelnök illetve néhány helyi notabilitás mellett jelen volt Németország bukaresti nagykövete és a nagyszebeni német konzul is.

Nem lehet kétségünk afelől, hogy ez a szívet-lelket melengető, a You Tube adta lehetőségek révén sokfelé eljutó államfői megnyilatkozás is nyomhatott a latban akkor, amikor múlt év decemberében az európai értékeket kiemelten képviselő és támogató személyiségeket 1950 óta jutalmazó, a németországi Aachenben működő Nagy Károly-díj igazgatótanácsának elnöke, Jürgen Linden bejelentette: a 2020. évi kitüntetettjük Klaus Iohannis lesz.

Linden, aki 1984 óta több mint negyedszázadon keresztül volt Aachen szociáldemokrata polgármestere, illetve főpolgármestere, terjedelmes sajtóközleményében – egyebek közt – nemcsak azzal indokolta döntésüket, miszerint a Konrad Adenauert, Winston Churchillt, Robert Schumant, Henry Kissingert, François Mitteradot, Roger atyát, Horn Gyulát, Václav Havelt, Tony Blairt, Bill Clintont, Konrád Györgyöt, Valéry Giscard d'Estaing-et, II. János Pál pápát, Angela Merkelt, Ferenc pápát, Donald Tuskot, Emmmanuel Macront, António Gutterest és más jónevű személyiségeket korábban jutalmazó elismerést Iohannis nemcsak azzal érdemelte ki, hogy neki köszönhetően „Románia a legeurópaibb állammá vált Délkelet-Európában”. Az is nyomatékos érv volt a Nagy Károly-díj odaítélésekor, hogy a román elnökben megtalálták napjaink mintapolitikusát, aki „harcol az igazságszolgáltatásért, védi kisebbségeket és a kulturális sokszínűséget, mint ahogy fontos közvetítője és építője a nyugat- és kelet-európai társadalmak közötti hídnak.”

Ez a már-már hódolatszámba menő lelkesedés és az „européer” meg „kisebbségvédő” Klaus Iohannisról kialakított eddigi pozitív megítélés pillanatok alatt szertefoszlott az egész német nyelvterületen, azt követően, hogy a hídszerepről félévvel azelőtt még oly meggyőzően értekező nagyszebeni bürgermeisterből lett brückmeister április 29-én  bebizonyította: a Cotroceni palota lakójaként ő az efféle átjáróknak inkább az elaknásításában érdekelt „hídmesterként” képes viselkedni és politikai haszonszerzés céljából akár a robbantástól sem riad vissza.

Mi is beszámoltunk arról, hogy miként kerül a vezető német nyelvű lapok kereszttüzébe nemrég a magyarkátyát Corneliu Vadim Tudor és Gheorghe Funar módjára most előrángató, korábban egy kisebbségi szervezetet 11 évig irányító erdélyi szász politikus, aki a Nagy Károly-díj odaítélői szerint úgymond elkötelezetten „védi a kisebbségeket”.

Előbb a hamburgi Der Spiegel majd pedig utána a svájci Neue Zürcher Zeitung és a németországi közszolgálati médium, a Deutsche Welle is bírálta Iohannist a magyarellenes hecckeltése és az Erdélyt Orbán Viktornak történő „kiárusításával” kapcsolatos kirohanása miatt. A meghökkentően útszéli stílusú kifakadását bíráló cikkeket a Frankfurter Allgemeine Zeitung egész oldalas, a román államfőt súlyosan elmarasztaló összeállítása követte.

Utóbbiban a világlap kelet-európai tudósítója, Michael Martens írta meg, hogy a rangos elismerést e héten, pontosabban Áldozócsütörtökön kellett volna átvennie az aacheni városházán Iohannisnak, de az ünnepi gála a koronavírus-járvány miatt elmaradt. Új dátuma a ceremóniának még nincs kitűzve – tudtuk meg Martenstől, aki azt is hozzátette, hogy Iohannis bírálóinak viszont máris van egy konkrét időpont-javaslata. A díjátadásnak a Grimm-testvérek meséiből ismert Szent Sohanapján (St. Nimmerleinstag) kellene megtörténnie. Azért ez a beszédes elnevezésű „céldátum” indítványozás, mert kritikusai szerint a román államfő bebizonyította, méltatlanná vált erre az elismerésre.

Mindezeket nem véletlenül kívántuk elmondani még azt megelőzően, hogy bemutatnánk a mögöttünk hagyott hét nap megismerésre és reflexiókra feltétlenül érdemesíthető publikációját, Markó Bélának újabb „kentaurbeszédét”, mely a Népszava hétvégi mellékletében, a Szép Szóban látott napvilágot. A Hát egy magyar mennyit ér? címmel megjelent politikai esszé apropójául is a közösségek közötti hídépítés magasztos eszményével kérkedő, de valójában a kirekesztést, a hídrombolást választó Klaus Werner Iohannis elhíresült, múlt hónap végi agresszív hangvételű verbális provokációja szolgált.

„Különös nemzetfelfogásról tanúskodnak Klaus Iohannis legutóbbi nyilatkozatai, amelyekben a német származását egyébként soha nem tagadó államfő román-ellenességgel vádolja politikai ellenfeleit, a szociáldemokratákat.” – indul Markó Béla legújabb „kentaurbeszéde”, majd így folytatja a romániai viszonyokban kevésbé járatos Népszava olvasóinak az itteni helyzetbemutatást: „Szerinte a Szociáldemokrata Párt titkos alkut kötött a Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel, sőt, Orbán Viktorral is a székelyföldi autonómia statútumának támogatásáról. Rá néhány napra azzal púpozta meg ezt a vádat, hogy nemcsak az autonómiát, hanem az egyes közigazgatási egységekben már 2001 óta érvényben levő nyelvhasználati rendelkezések kibővítését is románellenes kezdeményezésnek nevezte. Erre fel a szociáldemokraták mindenféle eszement javaslattal – hogy ezután soha senki nem nyújthat be tervezetet az autonómiáról stb. – próbálták lemosni magukról a gyalázatot.”

Hogy mi állhat ennek az elképesztő hangvételű és tartalmú, egyetlen uniós országban sem elképzelhető államfői megnyilatkozásnak a hátterében, mely nem csak hogy méltatlan a Nagy Károly-díj hitvallásához, de besározza a díjalapítók emlékét is, arról így szól a szerző publicisztikájának következő soraiban:

„Nehéz egyszerű elszólásnak tekinteni az államfői nyilatkozatokat, és az sem igaz szerintem, hogy csupán a körvonalazódó gazdasági válságtól való félelmében húzta elő a magyar kártyát. Persze erre is jó volt az ügyrendi gikszer, hogy a képviselőházon átcsúszott az időről időre valamelyik magyar képviselő vagy szenátor által inkább csak jelképes gesztusként benyújtott autonómia-tervezet, amiről úgyis a szenátusnak kellett döntenie. Döntöttek is nagy hirtelen, és ellene is szavazott mindenki, kivéve az RMDSZ-t. De közben már elhangzott az elnöki szózat: „Hihetetlen, hogy miféle egyezségek születnek Románia parlamentjében. Miközben mi, én, a kormány, más hatóságok, harcolunk a románok életéért, hogy megszabaduljunk ettől a pandémiától, az SZDP, a nagy SZDP azért harcol a parlament titkos kabinetjeiben, hogy odaadja Erdélyt a magyaroknak.” Nem részletezem tovább, magam is írtam már erről, meg aztán nem előzménytelen az ilyesmi, és sajnos, általában megvan az eredménye, mert aki ilyen meggyőzően románkodik – vagy Magyarországon: magyarkodik -, annak sok mindent el lehet nézni.”

Markó Béla mostani szókérését tovább olvasva nem tudunk magunktól elhessegetni egy hajdani história emlékét, melyet talán nem fölösleges most felidézni. 2007. március 14-én Szili Katalin, a magyar Országgyűlés elnöke az akkoriban az Európa Kulturális Fővárosa címet viselő Nagyszebenbe látogatott. A házelnök találkozott itt a város német nemzetiségű polgármesterével, annak tudatában is, hogy vendéglátója egy romániai kisebbségi szervezet első embere. Egy harangocskát ajándékozott Klaus Iohannisnak e szavak kíséretében: „Ez a kicsinyített mása annak a harangnak, amely Magyarország parlamentjében szól. Az eredeti 150 éves, és mindig az asztalomon van. Azt szeretném, ha ez a harangocska az Ön asztalán állna. Ha megrázza a harangot, mi sietve jövünk Nagyszebenbe. Azt szeretném, ha ez lenne az együttműködésünk szimbóluma."

Természetesen a jó szándék mondatta a magyar törvényhozás akkori elnökével e szavakat, aki úgy hitte egy kisebbségi közösség első számú érdekvédője érti a szimbolikát és értékeli a kinyújtott kezet.  Nos, most tizenhárom év elteltével, Iohannis félre nem érthetően válaszolt és miközben egyik keze ökölbe szorult, a másikkal megrázott egy harangot. De nem azt, és úgy, meg távolról sem azzal a szándékkal, miképpen Szili Katalin egykor naivan gondolta…

 „Bár a német Klaus Iohannis, aki egy időben mellesleg az RMDSZ-hez hasonló szervezet, a Német Demokrata Fórum elnöke volt, most mintha elvetette volna a sulykot, sok román értelmiségi hitetlenkedve csóválta a fejét a könnyfakasztó hűségnyilatkozat hallatán. Nem beszélve azokról a magyarokról, akik lelkesen szavaztak a német elnökre 2014-ben, és sokan még 2019-ben is, mert másfajta együttélési modellt reméltek tőle, most viszont keserűen tapasztalták, hogy románabb az eddigi román elnököknél. Nem kellett volna meglepődni, nem volt ez derült égből villámcsapás.

Legyünk őszinték, Klaus Iohannis nem árult zsákbamacskát az elmúlt években sem. Aki odafigyelt, észrevehette, hogy soha nem mondott véleményt kisebbségi ügyekben, és kizárólag csak románként szólította meg saját honfitársait. Jól láthatóan valamiféle politikai nemzetben gondolkozik, csakhogy amikor a nyelvi vagy kulturális különbözőségeket szembeállítja ezzel a nemzetfelfogással, a Iohannis-féle politikai nemzet nem a társadalmi kohézió, hanem az erőszakos asszimiláció eszközévé válik. Nem a járványról, nem a gazdasági válságról, nem is a kormányzó Nemzeti Liberális Párt csökkenő népszerűségéről van szó, hanem egy olyan rögeszméről, amely az elmúlt száz évben rengeteg szenvedést okozott Európa népeinek, különösen Kelet-Közép-Európában és a Balkánon.”

Az 1921-es emlékezetes kiáltványra, Kós Károlynak Zágoni Istvánnal és Paál Árpáddal közösen kiadott Kiáltó Szó Erdély, Bánság, Körösvidék és Máramaros magyarságához! című röpiratára történő hivatkozással folytatja friss szókérését Markó Béla. A Trianon utáni elkeseredettség okozta erdélyi magyar passzivitásnak hadat üzenni kívánó fellépésnek, a tömegméretűvé vált repatriálást elutasító és a gyökeresen új helyzetbe történő beilleszkedés érdekében aktív politikai cselekvést szorgalmazó határozott kiállásnak e zászlóbontását nem ok nélkül hozza szóba most a cikkszerzőnk.

Okfejtésének újabb tételében arról mondja el véleményét, hogy a Iohannis és a különböző kvázi-Iohannisok számára elérendő célként vizionált és óhajtott politikai nemzet-felfogás csak az asszimiláció eszköze lehet. Ez ellen ugyanabból a megfontolásból lépett fel a romániai magyarság érdekvédelmi szervezet, az RMDSZ is a nacionál-kommunista Ceauşescu-diktatúra bukás után rögtön, mint hajdan az „ifjú és naiv szellemi-munkás triumvirátus." Mi több, a Szövetség számára már az indulás pillanatától fogódzót jelentett és mintaként szolgált a hármas röpirat, melynek Kós Károly szövegezte mozgósító hatású kiáltványa többé-kevésbé közismert. Viszont sajnos Zágoni Istvánnak és Paál Árpádnak a gyakorlati megvalósítások tervét kidolgozó két, a Kós Károlyénál cseppet sem kisebb jelentőségű programadó dokumentuma, A magyarság útja és A politikai aktivitás rendszere már kevésbé.  E viszonylag kevésbé ismertségnek is oka volt, amint erről szól is Markó Béla:

„Még tíz esztendővel ezelőtt is azt mondtam volna, hogy ezzel a nemzetállami rögeszmével szemben sikerült egy olyan kisebbségpolitikai stratégiát érvényre juttatnunk, amely évszázados trianoni bénultságunkat is fel tudja oldani. Ezt a stratégiát tulajdonképpen a Kós Károly, Paál Árpád és Zágoni István által jegyzett 1921-es erdélyi röpirat, a Kiáltó Szó fogalmazta meg hitelesen. A röpirat szellemtörténeti jelentőségét ma is elismerjük, politikai üzenetére viszont már kevésbé figyelünk.

Nem véletlen, hogy míg Kós Károly sodró erejű pátosszal megírt kiáltványa ott van a köztudatban, addig a másik két szerzőtárs által hozzácsatolt politikai, társadalmi és gazdasági programot gyakorlatilag senki sem emlegeti. Ugyanis a Kiáltó Szóban szenvedélyesen kifejtett erdélyi önállóság-eszme, a transzilvanizmus az irodalmi és művészeti életben valóban érvényesült a két világháború között. „Az lesz a miénk, amit ki tudunk küzdeni magunknak.” – mondja Kós Károly. Meg is indokolja, hogy miért van szükség önálló stratégiára: „A régi Magyarország nincs többé számunkra; de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsilvánia, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ: feltámadt és van, aminthogy volt akkor is, amikor azt hittük mi magunk, mert akartuk hinni, hogy nincs és csak Magyarország van. Akkor is volt, de most is van, és akárhogyan is akarja akármilyen akarat, lesz örökön örökké.” A stratégia lényege, nem győzöm ismételni, a kényszerű önállóság, a magukra maradt erdélyi magyaroknak saját közösségi életet kell kialakítaniuk, beleértve a külön intézményrendszert is, ami a kultúrában meg is valósult, akár sikertörténetnek is nevezhetnénk, ha végre szabadulni tudnánk állandó frusztráltságunktól. A politikában viszont ez akkor tulajdonképpen azért sem sikerülhetett, mert még sokan hittek a trianoni döntés revíziójában, és az impériumváltást ideiglenesnek tekintették.”

Markó Béla okfejtéséből ezt követően nemcsak arról szerezhetünk tudomást, hogy a rendszerváltáskor visszatérni a két világháború közötti közéleti szerepvállalás hagyományaihoz, annak a kortárs igények szerinti cselekvő alkalmazásához korparancs volt a romániai magyarságért tenniakarók számára.  Emellett arról is, hogy melyek voltak a ’89 utáni RMDSZ önálló politizálásnak meghatározó ismérvei. E jellemzők együttesen szolgálták az autonóm közéleti cselekvés alfáját és ómegáját, bármelyikükről való lemondás vagy egyiküknek vagy másikuknak, akár csak az átmeneti háttérbe szorulása, könnyen végzetesnek is bizonyulhatott volna:

„A Kiáltó Szó politikai stratégiáját csak a Ceaușescu-rendszer bukása után lehetett folytatni, és talán a két világháború közti transzilván eszmeiségnek is köszönhetően az 1989 decemberében megalakult RMDSZ nagyon hamar eldöntötte, hogy a romániai magyarok egységesen lépnek fel, önállóan politizálnak, és céljaik eléréséhez parlamenti eszközöket használnak. Ennek a stratégiának része volt az is, hogy Magyarországot, a magyarországi politikát partnerként kívánjuk magunk mellé állítani, és hogy nemzetközi támogatásra is szükségünk van. Azt is mondhatnám, hogy autonóm, vagyis önálló döntéshozatalra képes közösséget csak autonóm politikával lehet létrehozni. Hamar felismertük azt is, hogy amennyiben parlamenti eszközökkel akarunk eredményre jutni, hosszú küzdelemre kell felkészülnünk. Egy ilyen elképzelésben az autonómia nem valamilyen végleges állapot, hanem folyamat: napról napra haladni kell a mind autonómabb közösségi lét, a mind autonómabb intézményrendszer felé.

Közérzetileg is fontos ez a különbségtétel, mert ha úgy közelítem meg a közösségi – és közigazgatási – autonómiát, hogy vagy van, vagy nincs, akkor állandó hiányérzettel kell élnem, míg egy másik koncepcióban elégtétellel tölthet el minden lépés, amely növeli intézményi önállóságunkat, bővíti döntési lehetőségeinket. Százéves trianoni traumánkat is minden bizonnyal így lehetne fokozatosan felszámolni. Nem Klaus Iohannis stratégiája ez, nem az asszimiláció útja, hanem olyan egyidejű, de más-más jellegű kötődés Bukaresthez és Budapesthez, ami lehetővé teszi, hogy a kisebbségi lét hátrányait fokozatosan felszámoljuk, különösen egy határok nélküli, egységesülő Európában. Ehhez persze el kell fogadtatni a többséggel is ugyanezt a nemzeteszményt.”

Arról a szükségszerűségről, mely szerint a kisebbségi lét hátrányait felszámolandó mindenképpen román szövetséges kell, a minap az Azonnaliban A székelyek nem állnak készen az autonómiára címmel megjelent és minden bizonnyal vitát kiváltó nagyinterjújában Salat Levente akadémikus, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem oktatója is kifejtette véleményét. Nem tagadva, hogy „ebben a kérdésben nagyon korlátozott a mozgástér”, úgy vélte: „ha valaki nagyon célratörően, rögtön a 90-es évek elején megpróbált volna felépíteni egy román szövetségest, aki hajlandó ezzel a kérdéssel foglalkozni, akkor sem gondolom, hogy lényegesen messzibbre lehetett volna jutni”. Talán az sem lesz érdektelen olvasónk számára, ha megismerik a tekintélyes társadalomtudósnak az érdekvédelmi szövetség felelősségéről alkotott véleményét:

„Előre szeretném bocsátani, hogy egészében véve nagyra tartom az RMDSZ által elvégzett munkát, de vannak mulasztásaik is. Például az, ahogyan az autonómia kérdését kezelték. Egyrészt valóban nem találtak szövetségest, de ennél is fontosabb lett volna a közvélemény formálása. Ma már vannak kommunikációs stratégiák és technikák – megfelelő, akár román szakemberek bevonásával fontos eredményeket lehetett volna elérni arra nézvést, hogy a román közvélemény ne legyen uszítható ebben a tekintetben. Ehhez képest az RMDSZ azt az utat választotta, hogy a kormánykoalíciók idején, amelyeknek szereplője volt, tulajdonképpen megzsarolta a partnereit, akik aztán elfogadták azokat az engedményeket, amelyekről úgy gondolták, hogy különösebb választási kockázat nélkül bevállalhatók.”

Markó Béla, aki több mint másfél évtizeden keresztül az RMDSZ első számú vezetőjeként részese és alakítója is volt a történéseknek, e felelősségnek a kérdését értelemszerűen másképpen, a kölcsönös érdekeken alapuló együttműködés kialakításában és fenntartásában látja. Ennek egyes kulcsfontosságú eredményeit fontosnak is tartja cikkében szóbahozni.

 „Nem állítom, hogy az elmúlt harminc esztendőben eljutottunk ide. De annyi biztos, hogy 1996 után, amikor az RMDSZ először lépett kormánykoalícióra román pártokkal, fokról fokra kialakult egy olyan együttműködési minta, amelynek vezérelve a kölcsönösség volt: mi, magyarok dolgozunk az egész ország érdekében, például a kormányban is, ti, románok pedig elfogadjátok önálló közösségi élethez való jogunkat.

Így vezettük be számos szakon a magyar egyetemi oktatást, és létesítettünk önálló magyar középiskolákat Erdély-szerte, így iktattuk törvénybe azt is, hogy egyetértésünk nélkül nem lehet ezekben az iskolákban igazgatót kinevezni vagy leváltani, így tettük kötelezővé a magyar nyelvhasználatot számos erdélyi településen, így hoztunk létre egész napos közszolgálati rádióadást Marosvásárhelyen és Kolozsváron, így indítottuk be a román televízió marosvásárhelyi szerkesztőségét. Csak néhány pozitív példát hoztam fel, sorolhatnék még bőven eredményeket, de kudarcokat is. A lényeg: Budapest többnyire támogatta politikai döntéseinket, Bukarest pedig kénytelen-kelletlen elfogadta, hogy valamit valamiért. A társadalmi-etnikai békéért – és nyilván szavazatainkért – cserében hajlandók voltak alkotmányba vagy törvénybe iktatni egy-egy újabb kisebbségi jogot.”

„Történhetett volna-e másképpen?” – teszi fel ezek után a kérdést Markó, s az általa haladéktalanul meg is adott válaszból kiderül: a nemzetépítés gyökeresen eltérő stratégiák mentén történhet. Maradva ez ügyben tájainkon Markó két példával hozakodik elő. Az első, a német államé, melyről jól tudjuk, tragikus következményekkel járt a romániai szászok és svábok számára. A másik megközelítés a Budapest által tíz esztendeje meghonosított modell, melynek kapcsán a szerző látja annak meg nem kérdőjelezhető morális jótéteményeit, de nem hallgatja el a „kapcsolt áru” okán a politikai természetű fenntartásait sem.

„Sajnos, igen: ezt bizonyítja Klaus Iohannis ajánlata a román többség felé, és erre döbbennek rá most, nagy késéssel, a romániai magyarok. Az államfő német ugyan, de mögötte nincs erős német közösség, hiszen a döntést velük kapcsolatosan már réges-rég meghozta az egykori Német Szövetségi Köztársaság, amely egy 1968-ban kötött egyezséggel 1989-ig több mint kétszázezer németet vásárolt ki, életkortól és végzettségtől függően pontosan megállapított áron. Akkor talán életmentő döntésnek tűnt ez, de a végeredmény: 2011-ben harmincezernél alig valamivel többen vallották magukat németnek Romániában.

2010-ben a magyar Országgyűlés is hozott egy nagy horderejű döntést: a magyar állampolgárság könnyített megadását a külhoni magyarok számára. Nem analógia ez, nem muszáj félreérteni. Nem kivásárlásnak, nem életmentésnek, de azért valamiféle jóvátételnek érezte ezt sok romániai magyar. Érzelmi kárpótlásnak, ami Trianont nem feledteti, de nyitottá teszi számukra a jövőt. Viszont nagyon hamar kiderült, hogy mindennek nemcsak érzelmi következményei vannak – beleértve a Fidesz iránti szimpátiát a határon túl -, hanem szavazatokra is konvertálható a magyarországi választásokon. Beindult a propaganda, hogy az Erdélyben élők figyelmét Bukarest helyett Budapest felé fordítsák, és ma már kész a standard válasz arra, ha Bukarestben nem sikerül valamit elérni: majd megoldja Budapest. (Ráadásul az utóbbi időben gyakorlatilag nincs párbeszéd, legfeljebb üzengetés a két főváros között.)

A követendő elv az lett volna, hogy Magyarországról azt a többletet szerezzük meg – elsősorban oktatási és kulturális intézményeink számára ˗, amivel a kisebbségi lét hátrányait meg tudjuk szüntetni. Mert kisebbséginek lenni még akkor is hátrányt jelentene, ha netán a román költségvetésből arányosan részesülhetnénk, vagy ha az ottani döntésekbe nap, mint nap beleszólhatnánk. Elrémít, amikor azt hallom a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem körüli vitákban, hogy amennyiben az egyébként most is létező magyar nyelvű oktatás számára nem tudunk önálló karokat vagy intézeteket létrehozni, majd csinálunk magyarországi támogatásból saját magánegyetemet. A magyarországi támogatással nem azt kell helyettesíteni, amit a román államtól kiküzdhetnénk. Természetesen azokkal sem értek egyet, akik azt mondják, hogy nem kell ide az a pénz. Hogyne kellene, hiszen az Erdélyben megteremtett szellemi értékek is a közös magyar kultúrát gyarapítják. De bűnös rövidlátás lenne lemondani arról, ami a román költségvetésből arányosan megilleti a magyar közösséget. Egyébként is ostobaság lenne például a romániai oktatási rendszernek hátat fordítani.”

Publicisztikájának végéhez közeledve Markó Béla annak az emblematikus kiválóságunknak a vállalható és feltétlenül vállalandó örökségére figyelmeztet, aki Trianont követően minden erejét egyetlen cél szolgálatába állította: egyrészt irányt mutatni a reménytelennek tűnő helyzetbe került erdélyi magyarságnak, másrészt pedig cselekvően és önállóan tenni is annak megmaradásért és megtartatásáért. Tőle szokatlan módon a költő-politikus zárszavában némiképp patetikus is lesz, de ez az emelkedettség távolról sem válik öncélúvá. Olvassuk a szerző eheti szókérésének utolsó gondolatfüzérét és megbizonyosodhatunk arról, hogy Kós Károlynak van a ma is érvényes, megfontolásra felettébb rászolgáló üzenete számunkra.

„Igen, a Kós Károlyi stratégiát tovább kell gondolni, mert nincs más lehetőségünk itt Erdélyben megmaradni. Aki az önállóság elvét feladja, és vakon követi Bukarestet vagy akár az érzelmileg hozzánk nyilván közelebb álló Budapestet, az lemond az autonómiáról. Ha a kettős állampolgárság politikai haszonszerzésre szolgál itt is, ott is, és ha valamiféle menekülési útvonalként, amolyan B tervként fogják fel ezt sokan, akkor ez nem a szülőföldön való megmaradáshoz, hanem a kitelepüléshez fog egy válságos helyzetben hozzájárulni. Miután évtizedek óta szabadon járunk-kelünk, ki gondolta volna, hogy egy világjárvány egy pillanat alatt bezár minket országunkba, városunkba, községünkbe, sőt házunkba?

Legyek én is patetikus: nem egy román vagy magyar nemzetállam a mi jövőnk, nem is a Iohannis-féle nemzeteszme, hanem egy olyan önálló erdélyi politika, amelyet a román államfő sem hagyhat figyelmen kívül – mint ahogy most éppen figyelmen kívül hagyta -, és nem felejtheti el, hogy nem is olyan régen még szüksége volt a magyarok szavazataira a kormánybuktatáshoz és egy új kormány jóváhagyásához. Egyelőre ott tartunk, hogy bár egy tíz esztendővel ezelőtti, számomra nem egészen érthető országgyűlési döntés szerint éppen június 4-én ünnepelhetjük Magyarországon a Nemzeti Összetartozás Napját, de néhány napja, mivel nem volt erőnk megakadályozni, a román parlament is eldöntötte, hogy Trianon évfordulója ünnep lesz ezután, és mondanom sem kell, nem a magyar nemzeti összetartozás tiszteletére lobog majd a román trikolór Románia-szerte.”